Hajnalban, három órakor, a nyir-liget egy harmatos tisztásán bukkant rá
a fiatalúrra Clarisse, a barna provencei leány, aki két hónapja lakott
náluk. A fiatalúr egy galagonyabokor tövében aludt; még erősen
világított a hold és a tisztást eltakarták a nehéz fák. A leány
leguggolt mellé és úgy költögette.
– Léon, Léon… – ismétgeltette kétségbeesetten. – Léon úr, hát mi jutott
eszébe? Laetitia asszony nem aludt egy minutát, azt hitte, az algiri
rablók vitték el.
Léon kadet kábultan nézett körül és felült. Értelmetlenül nézte a leányt
és bosszúsan dörmögött valamit.
– Nem értem a mamát – mondta később hevesen. – Algiri rablók! Micsoda
ötlet! Már párszor megmondtam a mamának, hogy ne féltsen, és ha már
félt, bánom is én, de ne mondja meg másoknak, akik aztán azt hiszik,
hogy engem félteni kell.
A leány elmosolyodott és mondani akart valamit, de hirtelen maga se
tudta miért, eszébe jutott, amit tegnap este az öreg szolgáló mesélt
neki Léon úrfiról, hogy milyen egy méreg lakik ebbe a fiúba, szűzanyám,
egyszer, hat éves korában az anyja megverte, akkora volt, mint egy kis
mérges patkány és harapott!… szűzmáriám, mintha ma is látná,
beleharapott az anyja hasába, – mert csak odáig ért – úgy kellett
letépni, karmolt, mint egy kis tigris.
– A mama nagyon jól tudja, hogy itt szoktam olvasni délután, ezen a
tisztáson… Tessék, itt van Plutarchos… Mit érdekel engem, amit Jozeph
citerázik? Hétig olvastam, azután jól éreztem magam, azután sétáltam,
azután megint idejöttem… aztán… azután itt szavaltam és énekeltem…
– Egyedül szavalt és énekelt, éjszaka?
– Egyedül szavaltam és énekeltem és gyönyörű szép volt, mondhatom,
magának. Azután lefeküdtem és elaludtam. És egy nagy lepedő repült el a
fák fölött.
– Most aztán jőjjön, Léon úr…
– Egy nagy lepedő repült, igenis, és a lepedőn ültek a zenészek és
messziről, messziről zenéltek és trombitáltak… Mit zavarják az embert?
– Hát most menjünk, Léon úr…
– Nem magának beszélek, Clarisse kisasszony, hanem magamnak és még nem
megyünk, mert előbb elmondom magamnak hangosan, hogy mit álmodtam az
ajacciói erdőben, éjszaka, a fák között és a repülő lepedő alatt…
Elmondom magamnak hangosan, mert ennek az álomnak egyetlen szavát se
szabad elfelejteni, érti?… És itt kell elmondani, amíg még itt vagyok,
mert csak addig látom, és míg idesüt a hold, hogy lássam…
És Léon kadet felállt és hangosan elmondta magának és az erdőnek:
– Az a két fa volt két égbenyúló hegy és köztük vezetett az út… És azon
az úton jöttem én Páris felé… és mögöttem borzasztó sok katona jött… És
rettenetesen trombitáltak és mint a mennydörgés visszhangját, úgy verte
vissza az erdő a nevemet… mert mindenki a nevemet kiabálta… És borzasztó
nagy csata volt valahol… és olyan tisztán láttam, mintha nem álmodnék,
hanem valóban látnám, hogy egy völgyben verekedtek a franciák és a
rómaiak… és a rómaiakat Julius Cézár vezette, mert nekem szólt valaki,
egy lihegő katona, hogy látták Julius Cézárt… egy szobában ült, gúnyosan
mosolygott és levelet írt a galloknak, ami így kezdődött: »Venio nunc…«
– Minek olvassa azt a sok csúnya háborús könyvet, Léon úr.
– Én a katonának nem szóltam semmit, hanem lóra ültem és Marseille felé
lovagoltam és ott felmentem egy dombra és távcsővel néztem az ütközetet.
És a franciák karddal verekedtek és visszaszorították a rómaiakat. Akkor
odajött hozzám egy tábornok, és kérdezte, hogy most mit kellene tenni.
És én azt mondtam, hogy nyittassuk ki Versaillesban a palota kapuit és
kergessék ki Lajos királyt, hogy jöjjön ide… és kiabáltam, hogy hozzák
ide, mert láttam, hogy baj van… És elfutottak Lajos királyért és aztán
jött egy katona és jelentette, hogy Lajos király alszik, nem jöhet… És
én rettenetesen tomboltam dühömben, mert tudtam, hogy Julius Cézár
azonnal itt lesz és bekeríti a franciákat… És akkor a tábornok bután
nézett rám és én ordítottam, hogy csináljon valamit, de nem értette.
Akkor valaki megint a nevemet kiáltotta és én félrelöktem a tábornokot
és mulinékat vagdostam és lerohantam a völgybe… és a franciák utánam… és
én tudtam, honnan kell jönnie Julius Cézárnak… és folyton hangosan
ordítottam… és végre mindenki velem ordított… és akkor embereket
söpörtek el előlem… és egyszerre messziről, nagyon messziről, egy hegyen
át láttam futni a rómaiakat… És megint a nevemet kiabálták, azután jött
jött egy abbé, derékig érő varkoccsal a tarkóján és sokat beszélt, hogy
minek csinálunk ilyen lármát, a király nem tud aludni… És a végén maga
Lajos király volt ez az abbé, a szemeit dörgölte és pislogva nyafogott,
hogy mért nem hagyják az embert aludni… hiszen ez nem parlament… De én
nagyon fel voltam hevülve és nem feleltem neki… És akkor udvariasan
mosolygott és mondta, hogy jőjjek be hozzá egy kupicára, itt lakik a
közelben…
– Hahaha… ilyet álmodott, Léon úr?
– És akkor együtt bementünk a versaillesi palotába… és nekem még mindig
rettenetesen dobogott a szívem az izgalomtól… és lakájok hajlongtak… és
bementünk a király hálószobájába… és csupa aranyból és brokátból volt
minden… még az ajtó is bronzaranyból volt… és leültünk… és Lajos király
nagyon dicsért, azt mondta, többet tudok, mint Julius Cézár… és én nem
tudtam felelni… de a lakájok hangosan kiabáltak! »Cézár, Cézár!« és
hajlongtak és leültettek egy selyembaldachin alá és én féloldalt dőltem
és úgy tettem, mintha egészen nyugodt volnék és elfogulatlanul
beszélgettem… pedig a szívem úgy vert… hogy vert a szívem!
– Hahaha, szóval császárnak álmodta magát, Léon úrfi? Nagyon szép álom
lehetett.
A kadet felfortyant:
– Ne zavarjon, Clarisse kisasszony! Mit zavarják az embert? Ki küldte
magát ide? Olyan gyönyörű… olyan félelmes volt… mért nem hagynak aludni?
Épp a legszebb részben zavart meg, maga… szerencsétlen… buta… épp a
legszebb… legérdekesebb… részben… mikor kiküldték a királyt és a lakájok
suttogtak… császár… császár… és én fáradt voltam… és egy érdemrendes
tábornok… akkor fölém hajolt… éppen, mikor maga jött és ráncigálni
kezdett, Clarisse kisasszony… és éppen, mikor maga ráncigált, akkor
fölém hajolt és ő is költögetett… és női hangon beszélt valaki… egy
királyné… és még hallottam a hangját, mikor felébredtem… azt mondta
éppen: »Sire, ébredjen, Sire… a császár követei, Sire…«