A második felvonás közepén már kétség nem volt, hogy siker lesz, –
legalább ötven ház. A sláger-szám beütött: Bardócz felülmúlhatatlan volt
a kandalló-jelenetben, őrülten tetszett az »Omló csipkeszoknya«
muzsikája, négyszer meg kellett ismételni, nem győzték hallgatni,
tomboltak, verték a padlót, négyezer ember tátott szájjal kiabált:
»Bardócz, Bardócz!«, nem engedték le felvonás közben a vasfüggönyt.
Igen. A szerző fonnyadni kezdő, kicsit púderezett arca idegesen
rángatózott és az ajka remegett. Most vagy soha: ötven ház, motyogta
magában. Aztán, mint éles kardpenge, villant át rajta: vajjon Roskay
átvette-e még egyszer az őrnagy szerepét, nem lesz-e majd belesülés?
Gépiesen mondogatta magában a végszót: »Bella…« – mondogatta – »… Bella,
mit bánom én, a szádat akarom, a nagy, erős, piros asszony-szádat,
harapj, tiporj rám, megőrülök…« Ettől csak megőrülnek odalent is,
gondolta kajánul. Meg is őrültek. Parády nagy volt, – Parády még ilyen
nagy sohase volt!!… bömbölte az ujságíró át a negyedik sorból
Bardócznak, aki részegen nézett vissza rá, s balkezével letörölte
álláról a nyálat, ami hurrázás közben kicsordult. Igen, Parády egy
színésznőt játszott, egy forró színésznőt, akiért négyen fuldokoltak,
meg az őrnagy, az öt. De neki nem kellenek, neki nem, neki a hatodik
kellett, az izzó mozi-színész, – »vissza a lupanárba!!« kiáltott, vagyis
kiabál majd az utolsó felvonás végén, ha Parády így folytatja.
Óriási ötlet volt, barátom, lihegte az igazgató, óriási ötlet. Hogy
zeneszámot is belevettél kettőt, mint valami operettbe. Féltem tőle, de
látom, neked volt igazad. Nekem mondod: tudom én, mitől dögölnek.
Dögöljenek csak, – majd meglátod, mi lesz itt, a harmadik felvonás
alatt, mikor a vallás- és közoktatásügyi miniszter hörögve megragadja a
nő szoknyáját, de a nő kitépi magát és feléje rúg a lábával, de a
vallás- és közoktatásügyi miniszter, hehe, nagyszerűen maszkirozta a kis
Alcsuth, szóval a vallás- és közoktatásügyi miniszter nem engedi el a
szoknyát, letépi a nőről, – mi? Ilyet még mindig nem írtak azért. Mér,
talán nem volt igazam, hogy Edisont is belevettem? »Én vagyok a
feltaláló, feltaláló, feltalálom magamat…«, barátom, bőgni fognak, mint
a fenevadak. És az őrnagy! az őrnagy a tengerparton, meg a hold, amint
besüt. Az öreg Csepre sírt a főpróbán. Barátom. Tábla, barátom, tábla,
ötven tábla.
Valaki Vad Lajosról beszélt a kulisszák közt, hogy nagyon mérges, írni
fog a kis pamflet-ujságba. Azt elhiszem, még mindig fáj neki a multkori
cikk, a Lap-ba. Semmi az, a nők a mi pártunkon vannak! Itt járt már az
ügynök, óriási az érdeklődés az egész országban. Mit szólsz a ruhákhoz?
ilyet csak az én bemutatóimon lát az ember. Tudod talán, hogy rögtön
átíratom mozidrámának, a Nordisk-film már írt is, háromezer méter tuti,
az egész világon mutogatni fogják.
Berkenye, a Revü szellemes kritikusa csendesen ropogtatta ujjait. Nem
tiszta irodalom, azt nem lehet mondani, talán kevesebb, – de nem
lehetetlen, hogy több. Az élet, kedves uram, a véres élet, – egy darab
kiszakított élet, még vérzik és vonaglik. És minden benne van, ez az, ez
a fontos, minden benne van, – ezt érzi ez a négyezer ember, azért
tombolnak. Mámor, bűn, szerelem, – micsoda eszeveszett szenvedélyek,
kérem alássan. Színei vannak az öregnek, – amihez hozzányúl, élni kezd.
Nekem az idegorvos mondta, hogy sokat beszélt vele, mikor még embrióban
volt a téma. Hiába, azért hat az emberre az ilyen, – mégis csak nagy
dolog a szerelem.
Az újságíró végtelenül sajnálta, hogy nem nézheti meg a harmadik
felvonást. Boyt küldtek érte, azonnal jőjjön be a szerkesztőségbe.
Micsoda buta zaklatás. Sigorszky pár kilométernyire a várostól! Szép kis
kacsa. És erről kell neki azonnal jelentéseket leadni. Ki a fenét
érdekel most az ilyesmi? Az egész háborút megúnta már a közönség, az
ország, háromnegyed éve, augusztusban, akkor szenzáció volt, de most már
mindenki tudja, hogy az egész holmi pénzügyi tranzakció, Németországnak
semmi köze az ügyhöz. Katonáék szalonnát sütnek a határon. Folyton ezek
a vaklármák! Hogy még nem únták meg, csak azt csudálom. Pukkadjon meg az
öreg, ráérek szünet után is, ezt a felvonást még megvárom. Jól van,
fiam, csak menj.
Sziszegve fütyörészett, aztán tátva maradt a szája. Hát ez a Parády
Teréz óriási. És a vörös fény, amint a kandallóból megvilágítja. Puff!
Nagyszerű. Revolverlövés?! Szóval, az őrnagy agyonlőtte magát a
mellékszobában. Kitünő, kitünő, nagyszerű ötlet. A színésznő riadtan
összerázkódik. »Hallotta… ez az őrnagy volt!« »Mit törődik vele, Bella,
– béke a nyugovóknak!! Az élőknek mámor és szerelem! Adja ide a száját…
a piros száját… most… most akarom megcsókolni… mielőtt a hullát
behozzák…!!«
Na, írni, azt tud az öreg. Milyen jó most ide ez a tompa, kísérteties
zene. Dobpergés. Most hozzák a haldokló katonát. Milyen jó ma ez a
Kovács Gyuri is! Igazi katona… úgy hal meg, mint egy igazi katona – hol
tanulta ezt? »Bella… isten vele… én elestem, mint ahogy katonához illik…
és azt akarom, hogy zászlóul terítse fejemre a maga bronzvörös, tikkadt
haját…«
Nnna… ez szép volt. Egészen belemelegedtem. Függöny!!… Brávó! Brávó!
Óriási! Oriási siker!!
A negyedik sorban feláll az öreg báró és vörös arccal tapsol. Egy kövér
bankár szuszogva és lihegve hívja Parády Terézt. Tizenhétszer legalább
kihívják. Azt elhiszem, az öreg báró. Hallotta? Beszélik, de én nem
hiszem. Pénz beszél, kutya ugat. De mit szól hozzá a szerző? Bánja is
az, fő, hogy jól menjen a darab. Okosan teszi, nem bolond, – az ilyen
nagy nőt külön erkölcsi világnézlet illeti meg.
Szép, a nyomorult, – azt nem lehet letagadni, hogy szép. Meg tudom
érteni Szomolnokit.
A szerző homlokáról csurog a veríték. Reszketve számolja a kihívásokat:
»kilenc… tíz… tizenegy…« A tizenkettediknél elragadó ötlete támad –
kézenfogva vezeti ki Parády Terézt – és a feldörömbölő viharban, a
tátott szájak és duzzadt nyakak előtt megáll, szívére teszi a kezét,
szemét elfutja a nedvesség, rámutat a színésznőre, mintegy jelezve: »őt…
őt ünnepeljétek… ő a nagy, nem én… ő csinált világraszóló remeket az én
szerény művecskémből…«, aztán a közönség előtt lehajol és száját
odaszorítja a nő festett kezéhez.
Az elragadtatás üvöltő orkánja zúg fel. Láttátok? Kezet csókolt
Parádynak!! Óriási!! Micsoda finom, nemes ötlet!! Szerző! Szerző!