A domb meglehetősen lelapult, mert letarolták s téglákat raktak fölébe.
A téglákból pince lett, a pince fölé cöveket raktak, ezekre épült a
kávéház padlója. Négy méternyire a domb fölött merőleges irányban, ezt a
padlót linoleum borítja s a szőnyegen, a domb jobb oldala felől kicsi
asztal áll egy ablakfülkében. Ennél az asztalnál ül Balog, kéziratot
olvas és nem veszi észre, hogy szemben, egy másik asztalnál (a domb
baloldala felől), ott ülnek Balázs a kritikus és Kaczolay, a népszerű,
fiatal drámaíró. Éppen most ültek le.
Ő nem veszi észre őket, de azok meglátták. Odanéznek, de nem szólnak.
Balázs mosolyogva int Kaczolaynak, hogy ne zavarják, úgy látszik, el van
merülve.
– Kéziratot olvas.
– Igen. Az utóbbi időben nagyon szorgalmas.
– Sokat dolgozik. Az »Észak« óta, ami két évvel ezelőtt jelent meg,
volna már vagy három kötetre valója.
– Nagyon helyesnek találom, hogy válogat. Író soha nem lehet eléggé
szigorú önmagához.
– Hát az igaz, igaz. Jól tudod, mily sokra tartom ezt a Balogot.
– Hiszen ebben megegyezünk. Egyike a legkitünőbb publicistáinknak.
– Én is mindig mondom. Minek ír ez az ember novellákat, minek rontja
magát, igazán kár. A novella nem neki való műfaj.
– Látod, ugyanezt mondtam nemrég Mucskainak. Furcsa, hogy mégis a
legszívesebben tárcákat ír. Két éve alig ír egyebet. Amellett biztosan
nagyszerű humoreszkeket tudna írni, biztosan van tehetsége hozzá.
– Nagyszerűeket tudna írni! Mindig mondom! Én nagyon sokra becsülöm,
látod, de hát az ember nem tehet a lelkiismerete ellen. Ilyen ügyes
publicista – hogy jön ő ahhoz, hogy drámát írjon?
– Drámát írt?
– Igen, drámát írt. Beadta a darabot a Nagy Színházhoz, azzal, hogy ez
az életének egyetlen munkája, amire tart valamit. Ettől függ, hogy
maradhat-e író, vagy sem. Ennek a darabnak a sorsától. Ha nem lesz vele
sikere, örökre leteszi a tollat.
– Szép! Hiszen éhenhal, egyebe sincs, amiből megéljen!
– Én is azt mondtam. Mit tegyen az ember? Az igazgató ideadta nekem a
darabot – tudod »A más felesége« óta, amivel olyan sikerem volt, nagyon
megbízik a színpadi érzékemben – szóval, ideadta, hogy mondjak
véleményt, persze diszkréten, hogy ne tudjanak róla… szóval a
véleményemtől teszi függővé, előadassa-e az »Ember«-t, ez a címe a Balog
darabjának.
– Na és? Elolvastad?
– El. Egészen máig gondolkodtam rajta. Ebben a pillanatban határoztam el
magam, most, hogy itt láttam ülni. Nem tehetek a lelkiismeretem ellen.
– Hát milyen? Rossz?
– Tudod, kérlek – nem színdarab. – Van benne minden, líra, filozófia,
emberismeret – de tudod kérlek, sehol egy eredeti helyzet, ami kell a
népnek. Nem ajánlhatom tiszta lelkiismerettel, hogy előadják.
– Hát nem ajánlod?
– Lehetetlen. Te tudod, hogy szeretem ezt a fiút, de ez más.
– Na és ha Balog megtudja, hogy te…
– Nem tudhatja meg, mert a diri megigérte nekem, hogy senkinek nem szól
– ha nekem nem tetszik a darab, visszaadja Balognak, azzal, hogy az ő
saját dramaturg meggyőződése szerint – és a többi…
– Pszt! Vigyázz – már nem olvas, idefigyel…
– Jóreggelt, kedves Balog! Mi szépet olvas? A »Kék vár«, ami ma jelent
meg, gyönyörű. Délelőtt beszéltek a klubban róla, és én ugyancsak
kiálltam magáért, – méregbejöttem… »Nem igaz!«… – mondtam –
»ellenkezőleg, nagyon tehetséges munka!«… kiabáltam folyton…
Az okszidiánkő még egy félrőfnyit csúszott, lekerült a gneiszlapról és
kényelmesen kinyújtózott a puha zsírkőben, az asztal alatt, a kávéház
alatt, a pince alatt, a homok alatt, a bazaltréteg alatt.