Azon a helyen lazán feküdt a bazaltréteg, alatta egy gneiszlap, úgy,
ahogy a kihűlő kéregben megmerevedett. A két réteg közt egy darab
okszidiánkő volt, amit nyomtak a kőzetek – ez a kődarab szeretett volna
vagy egy félrőfnyivel lejebb csúszni, a puha zsírkőbe – de ez kicsit
nehezen ment.
Mint vajat kenyérre, a szél homokos fövényt kent be a bazaltrétegre s e
homokba száraz, szívós páfrányok kapaszkodtak. Felül, nem messze az
okszidiántól, egy zöld halom lejtőjén, halformájú, de szőrös állatok
gubbaszkodtak. Bár nemrég kerültek csak e vidékre, otthonosak voltak
már: élénk, figyelmes szemük forogni tudott, nem úgy, mint ama halak és
gyíkok szeme, melyek e vidéket lakták. Ez a fajta régen elhagyta már a
vizet: hasukon két lágy mirigy fejlődött, e mirigyből fehér lé folyt s a
tehetetlen kölykök behabzsolták ezt a lét. Kicsi, zömök lények voltak, a
szájuk félig halszáj félig madárcsőr – ínyükből kemény, piciny
csontocskák törtek elő.
A domb másik oldalán, hunyorogva a napfényben, feküdt az ichtioszaurusz.
Óriási testén ezer színben szikráztak a pikkelyek – széles szárnyait
legyező formájában behúzta, földnek eresztette – kurta gyíklábait
szétterpesztette a fűben. Az erdő felől repült ide, kígyózó köröket írt
le a magasban – aztán a tenger fölött nagy ívben, és most lefeküdt
pihenni. Hosszú, keskeny állát lelógatta a lejtőn.
Az egyik mirigyes, az, amelyik közelebb feküdt a repülőgyíkhoz, – két,
három rőfnyire – már egy félórája nézte az óriást, mohón meredt rá és
nyilván észrevette, hogy az nem látja őt: a hatalmas állat szemgödréből
hiányzik a haránt-izom, oldalt nem tudja mozgatni a szemét. A mirigyes
tudta ezt, mert amint óvatosan és hangtalanul előrekúszott, vigyázott,
hogy mindig oldalt maradjon, az ichtioszaurusz látkörén kívül. A
mirigyes egyszer visszanézett és vonagló mozdulatot tett, – ekkor
megmozdult a másik mirigyes is és utánakúszott.
Mikor csak félrőfnyire voltak: meglapultak. Összenéztek. A repülőgyík
hátán, fent a nyaknál keskeny ér dagadt ki: tisztán látható volt a
finom, zöldes bőr alatt, hogy árad, lüktet benne az élet, hogy dobog és
vonaglik. A repülőgyík álmosan pislogott, még mindig nem látta a két
mirigyest. Ha nem oly álmos és lusta, ha csak egy kicsit oldalt fordítja
a fejét, éktelen dühbe jön vala: csontos szárnyát messze kitárja s
szájával odavág – a két melegvérű csúszó-mászó felmetélt hassal gurul le
a domboldalról, s ő szikrázva és ragyogva emelkedik a magasba – két
perc, s a felhők közt lebeg.
De hát nem mozdult. Az első mirigyes nekifeszítette lábát a homoknak és
elrúgta magát – a másik elkapta a repülőgyík farkát. Az első a hátára
ugrott s egyetlen harapással felszakította azt a finom, lüktető eret.
Aztán jól megkapaszkodott a pikkelyekben, mert a repülőgyík szétcsapta
szárnyait s toronymagasat ugrik, viszszaesik megint s a felszakított
sebből zöld lé patakzik. Kinyitja száját, a hatalmas test remegni kezd.
Ájult, merev szemei kidagadnak. A mirigyesek ott gubbaszkodnak a hátán s
várnak, míg elcsöndesül.