Édes fiam,
Rómában ért utol leveled, – nagy örömmel olvastam a levelet is, meg a
mellékelt cikkeket, amikből valóban megállapítható, hogy sikered nem
mindennapi és hogy a »Munkások« fordulópontot jelent művészi életedben.
Valami illusztrált lapban láttam a szobor fotográfiáját, és mondhatom,
hogy magam is nagyon meg vagyok elégedve veled: a »Munkások« erős,
férfias munka, és ha úgy tetszik, büszke vagyok rád.
Ami a levélben jelzett töprengéseket és aggodalmakat illeti,
megnyugtathatlak, Boldizsár. Az emberi élet hosszú és van idő ilyenre
is, – mindez elmúlik és különben nem is fontos. Egy kis meghatottságot
is éreztem, hogy épen a te öreg apádra gondoltál és neki beszéltél a
belső dolgaidról. De hidd el: nem tudok mondani semmit és nem tudok
tanácsot adni, – ne hidd ám, Boldizsár, hogy a hosszú évek egymásra
rakódnak és hogy épület lesz alattunk, mely egyre magasabb, s melynek
tetejéről egyre szélesebb a láthatár. Nyilván valami folyik alattunk és
felettünk, folyjunk mi is bele, de nem látunk két partnál egyebet. Nem
tudok mondani semmit, és ha nem ülnék most itt, nagyon egyedül, a
Tiberis partján, egy kicsi szobában, és nem tudnám, hogy ma este már nem
megyek sehová, s ma estére nincs egyebem, mint egy pár gondolat: néhány
figura, amit öreges kedvvel rakosgatok a sakktáblán, valószínűleg nem is
írnék neked levelet.
Nem írnék, kedves kis Boldizsár, sőt úgylehet, ezt a levelet se küldöm
el, amit így lazán és andalogva írok most… az ám, érzem, hogy ebben a
pillanatban hiányzik belőlem a bölcs, apai póz és te keveset tanulnál
tőlem. Sőt talán meg is bántanálak, mert őszintén meg kell vallanom,
valami mosolygásféle suhant át öreg arcomon, míg a leveled olvastam,
amiben olyan végzetes és elszánt komolysággal beszélsz művészetedről,
eszmék meghasonlásáról… hogy milyen harcok dúlnak benned, s a
kétségbeesés szélén állasz sokszor, mert nem tudod tökéletesen kifejezni
magad a gipszen és márványon keresztül… mert nem tudod, kinek higyj:
Michelangelónak, vagy Rodinnek; – és hogy hol van az abszolut,
megdönthetetlen Művészi Igazság.
Egy helyen futólag (ó, nem szemrehányásból mondom, hogy futólag!)
megemlíted, hogy azért fordulsz hozzám, mert homályosan úgy érzed,
keresztülmentem én is ezen a válságon. De nem vonhattad le a tanulságot,
mert, íme, húsz éve annak, hogy letettem a vésőt és nem bánva, hogy szép
hírnevem szertefoszlik, otthagytam mindent: lázas verekedést agyaggal,
márvánnyal, izgató kiállításokat, versengéseket, Rodint, Michelangelót,
– elbujdostam s nem bántam: folytassák ott, ahol én abbahagytam.
Jó Boldizsár, milyen szép és hideg emlékek! Mosolygok, és hidd el, nem
bántja a hiúságomat, hogy mindenről és mindenkiről beszéltél, ami
foglalkoztat, csak az én hirhedt »Önarckép«-sorozatomról nem, amit annak
idején nemcsak te csodáltál. Hol van a sok agyag, meg gipsz, Boldizsár?
Ugy tudom, anyád valahová a padlásra rakta a szép kiállítást, – most
pillanatnyi szeszélyből, szinte látni szeretnék még egyszer néhány
darabot belőle. Nem hiúságból és nem lelkesedésből: szeretnék mosolyogni
a furcsa, mókás torzókon, – a hideg agyagba micsoda fogcsikorgó
erőlködéssel kapartam, reszeltem bele a szájamat, az orromat, a
füleimet, meg a homlokom és hogy püföltem ezt a homlokot, hogy a magamé
fájt bele, én Istenem!
Igazad van, Boldizsár, keresztülmentem ezen a válságon én is. Huszonkét
éves voltam és az egész világból egyetlen dolog érdekelt, zaklató,
nyugtalan kíváncsisággal: önmagam. Ki ez, kívül és belül, ki ez a
vízcseppnyi mindenség, amihez ismeretlenül és ok nélkül jutottam, kiről
nem tudom, mit ér nekem és hová visz, s mégis annyira féltem őt, hogy
felordítok, ha durván nyúl hozzá holmi avatatlan kéz, vagy mellbelöki a
vihar? Tudtam, hogy egyetlen a világon, mert mindenben hasonlatos bár a
többiekhez, az idő és tér végtelenjében ez a lény csak az, nem volt s
nem lesz többé soha, akiről így beszélek: én
Órák hosszú során át néztem arcomat a tükörben, kitágult szemekkel egyre
közelebb hajoltam a fényes vízlap színéhez. Néztem, mohón és sóvár
kívánsággal szájam és szemem. Szerelmes voltam magamba. Ki fogja ki
fejezni valaha ebből az arcból, amit én tudok egyedül, aggódtam; ki
menti meg a pusztulástól ez áll kifejezhetetlen vonalát s a fájdalmat,
ami itt bujkál az ajkak között, – mindezt, ami azért van így s nem lehet
másképen, mert engem jelent, a kínok és gyönyörök legmélyebb forrását,
az én édes, kegyetlen s önző, de formátlan indulataimat, érzéseimet,
amikhez hozzáolvadt s amiket szoborbaöntött s formába tökéletesített ez
az arc? Ki menti meg, mert tudom róla, hogy el kell pusztulnia különben
nyomtalanul ez értelmetlen létben, mely csak teremteni tud, de
megtartani nem.
Mintázni kezdtem az arcom, jó Boldizsár. Hosszú órákat töltöttem a tükör
előtt s gyúrtam és faragtam az agyagot, hogy egy napon majd úgy
nézhessek az agyagba, mintha tükörbe néznék s megnyugodjam: íme,
megfogtam a tükröt és most már elmehetek, a tükör él helyettem s beszél
rólam, az idők végezetéig.
Igaz, igaz, Boldizsár, keresztülmentem a válságon. Megfaragtam a
homlokomat, orromat és szájamat és államat, – hiába! Minek a sok szó és
magyarázat: nem sikerült. Orr, száj és homlok volt, nem én. A formák
hidegen néztek rám, – nem az én fejem, vagy nem az, ami benne lényeges,
amit belőle féltek. Ujra meg újra nekifogtam: talán itt volt a hiba,
vagy ott. Talán ezt a vonalat kell mélyebbre fognom s akkor kapom meg
azt a kifejezést, ami túl van a vonalakon. Ravaszkodtam. Megpróbáltam
kivonatolni: a szájat kifaragtam erősen s a többit hagytam, háttérnek, –
sok fej lett belőlem és egyik se voltam én. Gondoltam, művészetemben a
hiba. Tanulmányozni kezdtem a nagy szobrászokat, – mi az a fortély, amit
felhasználhatnék belőlük? Híve lettem Michelangelónak, aki roppant
tömbökbe fogta össze a lágy életet s kővé dermesztette, s híve lettem
Rodinnek is, ki a formátlan és élettelen köveket, midőn aludtak,
kifúrta, – s a kövek lágy része kicsurgott s ő hirtelen formált lágy s
leheletszerű életet a kövek csurgó s hirtelen megalvadt véréből.
Próbáltam ezt, próbáltam azt, minden hiába volt, Boldizsár!
Akkor épúgy kétségbeestem ám, mint te. Bolyongtam és bolyongás közben
nem szüntem meg keresni, – lopva és dühösen kerestem azt a hajlékony
vésőt, azt a megértő anyagot, melyből és mellyel kifaraghatnám magam.
Anyád így ismert meg engem: tehetetlenség és meghasonlás útján
találkoztam vele. Éreztem, hogy az anyag hűtlen lett hozzám, – s ekkor
én szerettem bele gyógyíthatatlanul az anyagba – halálosbús nosztalgia
fogott el, hogy fogadna vissza magába s keverne el a földnek porával,
mint ahogy én kevertem vissza a vályuba összetört szobraimat, mert épen
úgy nem sikerültem neki, mint ahogy azok a szobrok nem sikerültek,
amiket belőle hasítottam. Anyád igen szép volt, Boldizsár, de engem nem
szépsége, hanem az a végtelen, ismeretlen vonzás taszított hozzá, ami
úgy áradt belőle, mint a nehéz földből árad az erő, mikor visszahull rá
a feldobott kő s a felrepülő ember. Ostobaság, ne haragudj: azt hiszem a
köveket is vonzotta anyád. Egyszer egy kutyát láttam, egy vérebet, mely
fogával szétharapta a láncot s kitépte a lánc cölöpeit a földből, hogy
anyádhoz futhasson és megnyalhassa a kezét.
Szerettem anyádat és ő megszeretett engem. Fölébe hajoltam és a szemébe
néztem, hogy temesse el szemébe az arcom. És anyád kinyitotta szemét,
befogadott engem és aztán lezárta a pilláit.
És ekkor, Boldizsár, ekkor felvette vésőjét és faragni kezdett a vak
szobrász. Így vénen, gondolatok sakkfiguráit tologatva mosolyogva minden
indulaton: mégis reszketni kezdek, Boldizsár, hogy eszembe jut. A vak
szobrász, – ó, Boldizsár, mily szörnyű – a vak szobrász, ott a
szuroksötét szobában, felemelte ujjait és faragni kezdett rólam egy
piciny, fehér szobrot. Először puha, nagy vonalakban megfaragta a fejem,
behúnyt szemekkel, két karomat keresztbefektette és lábaimat felhúzta.
Aztán a részletekre tért. Megfaragta a szájamat és megfaragta a
koponyámat és megfaragta a homlokomat. Aztán, még készületlenül, a
kialakulás állapotában, megmutatta nekem kis szobromat.
Ó, Boldizsár, megrendültem egész testemben és kihullott kezemből a véső!
Még kicsiny volt akkor a szobor s a vonalak hevenyészettek. De én voltam
az, Boldizsár, én voltam az, ahogy soha szobrász meg nem faraghatta, –
én voltam, az idők végezetéig! Rémület és borzongás suhant át rajtam és
az arcomhoz kaptam, ki látott engem, onnan a sötétből, ahol nincsenek
szemek és nincsen öntudat?
És aztán megnyugodtam, Boldizsár. A vak szobrász lefőzött, de nemcsak
engem. Nincs többé vágyam és nem érdekel már, mit jelentek én s mi vár
rám: itt ülök, az ő műhelyében, s csudálom őt s gyönyörködöm benne, – a
te arcodba nézek és mintha tükörbe néznék, ott látom arcomat, amit
jobban megértett ez a vak szobrász, mint ahogy én valaha megérthettem.
És rábízom a többit, nincs több dolgom, míg ő él s munkálkodik
helyettem.