– Látjátok a vizen keresztül? Ott, a láva-hegy aljában… egy szabályos
vonal…
A tanítványok kihajolnak a gépből, – a kopoltyú-készülékek zizegve
nyelik a vizet. Egy percre megáll a villany.
Rádion 23, a fiatal tudós, kinyújtja kezét és egy ködös, elfolyó tömböt
jelöl meg a távolban. Talán huszonöt kilométernyire ködlik az egész.
– Ez a város.
Közöttük s a város között zöldeskedik a víz, – de elég ritka és
átlátszó, reflektor nélkül is tisztán kivehetők a megjelölt pontok.
Rádion 23 fürkészve mered előre, aztán nyugodtan megigazítja homlokán a
kopoltyúkészüléket.
– Nos, – mondja és mosolyogva fordul vissza a tanítványok felé –
foglaljuk egybe ismereteinket, mielőtt befutnánk a pályaudvaron.
Mindnyájan odasereglettek.
– Az első nyomokat három éve fedeztem fel… ha nem tartjuk meg a város
eredeti nevét, az eredeti írásjelek valami feltételes kiejtése szerint,
– akkor, úgy hiszem, rólam fogják elnevezni a régi várost. Mert tudnunk
kell, és ez a legfontosabb, hogy előttem jó háromezer éven át nemcsak
nem látta, de nem is láthatta senki egyetlen tégláját se ennek a
városnak…
Megütközve néznek rá, – Rádion 23 egy széles mozdulattal a vizen át
felbukkanó hegylánc-félkört rajzolja maga elé.
– Gondoljuk meg, barátaim, hogy mintegy ezerötszáz méterrel vagyunk a
víz felszine alatt. Ez itt lávatalaj, – tízezer éves réteg, pontos
számítással – annak a borzalmas erupciónak terméke, amit
geológia-történetünk a Krisztus-számítás huszadik századába helyez. Ez a
földrész, amin most állunk, akkor szárazföld volt, – tisztes magasságban
a tenger színe fölött. Az erupció egyik felét hirtelen, néhány perc
alatt lökte víz alá, – a másik fele évszázadokon át siklott utána. Itt,
ezen a helyen alföld volt, egy körülzárt katlan – és éppen erre akartam
felhívni figyelmeteket. Ezt a katlant a kitörő láva néhány perc alatt
színig elöntötte, – ami város, vagy kultura, vagy tenyészet: a láva alá
került és megkövesedett. Alig tíz éve, hogy egy újabb földrengés
megrázta ezt a lankát, s a felső lávaréteg lecsúszott, kifordult az
északi szoroson keresztül, – leválva a humuszról, mint a gipszmaszk
válik le a halott arcáról – mélynyomatát kifordítva a fénynek. Most
felszabadult az alföld és a víz átjárta puszta felületét. Öt éve jártam
erre, a huszadik egyetem küldött ki, vizsgálni ezt az ismeretlen talajt,
– mikor rábukkantam erre a városra. Öt éve bukkantam rá – tízezer éve
fekszik itt, a tenger alatt – és tíz éve vált le róla a réteg, mely
addig eltakarta. A többit olvashattuk könyvemben, amit azóta írtam erről
a kérdésről.
A villamos nagyító-szelencét óvatosan emeli szeméhez.
– Legyünk tehát tisztában, hogy mi a feladatunk – folytatta aztán. – A
geológiai vonatkozások ezúttal nem érdekelnek. Az egyetem megbizásából
tisztán azért jelentünk meg, hogy már most a város pontos korát
megállapítsuk. Ha az anyagok még alkalmasok, – nem lehetetlen, hogy
restaurálni fogjuk az egészet. Hiszen tudjuk, hogy a Közállam építkezni
akar ezen az elhagyott vidéken, – az elméleti tanszakok egyetemeit
egészen víz alá óhajtja helyezni… és nem lehetetlen…
Egyszerre izgatottá lesz, nem tudja folytatni.
– Barátaim… és egy kicsit reszket a hangja… barátaim, a perc ünnepélyes…
Ebben a városban tízezer éve élő ember nem járt… az utcákon halak és
pókok suhogtak és bekandikáltak az ablakokon… Amit én öt éve láttam,
hihetetlenül érdekes… igen… érdekes… Útközben nem beszéltem róla, mert
azt akartam, hogy az első benyomás friss és elfogulatlan legyen. Az
utolsó percben nem akarom elrontani meglepetésünket és áhítatunkat.
Kapcsold be a villanyt, Fizika 14, és előre!…
A kerekek közt hideg fény villan fel. Halak verődnek szét az iszapból, –
a víz vörösen opálzani kezd – az alkonyattól. A gép sziszegve és
szikrázva lódul neki a víznek.