Kristóf kapitány és Szinéziusz, az alkimista, még az indulás napján is
együtt ültek a kikötőben, az Atlanti-óceán spanyol partjain. Kristóf
kapitány már akkor tekintélyes ember volt: a királynő kihallgatáson
fogadta és a kincstár pénzeket bízott rá. Józan és modern ember volt,
barátja az új eszméknek és vállalkozó szellem, aki az új eszmék minden
lehetséges megvalósítását tűzte ki célul. Szinéziuszt azért igen
szerette, mint afféle különcöt: de elmosolyodott és elnézően hóbortosnak
nevezte, ha a barátai szóbahozták. Szinéziusznak is voltak azért
tanítványai: kócos és halvány fiatalemberek, akik rajongó szemmel
hallgatták, ha a kabalisztikáról és asztrológiáról beszélt. Abban az
időben ezek a tudományok már halványulni kezdtek: az újítók, akik minden
irányban világos és érthető elméleteket követeltek, nyiltan és harciasan
kezdték csúfolni Ptolemaeus követőit. A tudomány egyszerre valami nagyon
kézzelfogható és egyszerű dolog lett, amitől eredményeket és gyors
eredményeket vártak. Jobb ma egy új és közeli ország, ahol olcsón,
felelősség nélkül áshatjuk a föld aranyát, mint holnap ama bizonyos
arany, amit szénből és homokból csinálnak majd az alkimisták, ha a
csillagok állása összeesik. Galilei és Copernicus hadserege győzött: és
mégis mozog, kiáltották diadalmasan – és ha mozog, hát nekünk mozog.
Egyszerre rájöttek, milyen kényelmes és hizelgő tudat, hogy a Föld csak
egy golyó – előre és hátra, mindenfelé bejárható, tehát birtokba vehető.
A végtelenbe nyúló tányér, mely valahol a Kristályég rettentő tengerébe
omlik, egyszerre összezsugorodott és kicsike lett, kis elefántcsontteke,
amit zsebre lehet vágni – és voltak, akik komolyan gondoltak rá, hogy
zsebrevágják.
A part közelében egy kis kocsma volt, ablakából kilátás nyílt a
kikötőre, melyben ott horgonyzott Kristóf kapitány pompás vitorlása. Az
ablak mellett ültek most Kristóf kapitány és Szinéziusz és erről
beszélgettek, mert alkonyodott már és úgy volt, hogy másnap hajnalban
indulnak mind a ketten. A kapitány gúnyolódott Szinéziusszal.
– Hát tartsa a fogadást Szinéziusz. Mához négy hónapra Hátsó-Indiában
kötünk ki.
Szinéziusz a végtelenbe bámult; ő hitte, hogy végtelen. Titokzatosan
emelte fel kezét s a láthatárra mutatott.
– De nem nyugat felé…
– De nyugat felé, éppen hogy nyugat felé. Nyugat felé megyünk, egyre
nyugat felé – és egyszerre csak nyugaton látjuk majd felkelni a napot.
Tovább megyünk és egyszerre itthon termünk megint. Az ám, Szinéziusz. Az
ajtón keresztül távozunk s hátul, az ablakon ijesztjük meg a gazdát. Így
lesznek utolsók az elsőkből – addig megyek előre, míg a háta mögé
kerülök, Szinéziusz.
– Odébb a végtelen tenger lakik – mondta tompán Szinéziusz és az
alkonyatba bókolt.
– Az ám. Az indusok laknak odébb. Még odébb Európa van arra. Még odébb
Spanyolország – és még odébb ez a kocsma, ahol ülünk – és aztán újra az
indusok és újra ez a kocsma. Így van ez, újra meg újra – mintha
tükörszobába járna, aminek nem éri végét, mert nagyon is szűk,
Szinéziusz.
– Ezer évig kell járni és aztán következnek a szárnyas emberek – mondta
Szinéziusz makacsul. – Nézzen erősen odafelé, a láthatárra, Kristóf.
Látja, a Merkur most bukik fel a Kristályég mélyéből. Arra az óriások
laknak, akik a szférákat mozgatják. Nem hallja a zenét időtlen időkből,
kietlen messziségből? Én szoktam hallani, ha csendes az este.
És Szinéziusz suttogva beszélni kezdett a szférák zenéjéről, a
Kristályégről és a szárnyas emberekről. Csudálatos meséket tudott
óriásokról, törpékről, kettős csillagokról, ahol minden zöld és lila,
nedves tüzekről, amikben szalamanderek bujkálnak, amik körülnyaldossák a
testet és nem égetnek. A szemében lidércláng lobbant fel, míg beszélt.
Csudálatos ásványokat sorolt fel, amik csak a Szaturnuszban találhatók.
Állította, hogy a Szaturnuszon a levegőben járni lehet és a nők teste
sárgászöld gázból van. Kristóf kapitány az asztalt verte, úgy nevetett.
– Hát nem hisz Copernicusnak? – mondta aztán dühösen. – A föld csak egy
golyó.
– Honnan tudna róla a lelkem, ha nem volna igazam? – kiáltott az
alkimista és égnek emelte két karját, hogy a bő köpenyeg ujjai válláig
zuhogtak vissza. – A lélek szabadnak született.
– De a test itt lakik a Földön. Ez a mi birtokunk.
– A testből árad a lélek, Kristóf kapitány. A csillagokból muzsika árad:
az anyagból erő – az anyag lelket kap, muzsikálni kezd és erő lesz
belőle, ha a lelkes állatok akarják. A test a földből származott – a
lélek a testből és a lélek mégis felér az égig. Nézzen a csillagokra,
ott a láthatáron – a fényük szemébe esik és ott találkozik, isteni
egyesülésben, a lelkével. A Földből származott a lélek – ez a praemissa.
Abcissa minor: a lélek az égig ér – abcissa major: ergo a Föld is az
égig ér. Ott találkozik az éggel, ahonnan a légnemű emberek muzsikáját
hallom. Ha érteném ezt a muzsikát, az ő szavuk szerint keresném az
anyagokat és levegőbe változtatnám magamat, hogy szállhassak a
levegővel. Egyszer majd sikerülni fog nekem. A szférák zenéjét egyszer
majd megértem.
– Ilyen gonosz badarságokat beszéltek azok is, akik börtönbe csukták a
nagy Galileit. A Föld az égig ér és mozdulatlan – ezt vágták a szemébe
és börtönbe csukták. Maga is köztük volt Szinéziusz.
Szinéziusz az alkonyat felé fordult és nem felelt. Kristóf kapitány,
vérmes emberek módjára, megint méregbe jött és hangosan követelte a
választ.
– No mondja hát nyiltan – merje nyiltan kimondani, hogy helyesnek
tartja, hogy igazat ad azoknak, akik becsukták a nagy Galileit.
Szinéziusz lassan fordította fejét a kapitány felé.
– Ő mindnyájunkat börtönbe csukott – mondta sötéten.
– Ki? Galilei? – hüledezett Kristóf.
– Galilei. És érezte maga is, hogy nagy gonoszat tett velünk. Mikor
kényszerítették, hogy valljon színt, nem merte szemébe vágni biráinak az
ő alantas, hitetlen hitét. A máglya ott lobogott a háttérben Ám hadd
lobogjon! A máglya füstje égig ér; az ő szava csak az emberek füléig.
Érezte, hogy mit tett s lehajtott fejjel vallotta be bűnét a lélek
arisztokratáinak. S mikor szabadon engedték, nagylelküen, megállt a
börtön kapujában, a csőcselék között – s gonoszul, árulóan odadobta a
csőcseléknek a koncot: »és mégis mozog!« – és mégis koldusok,
börtönbezárt rabok vagytok mindannyian.
– Hát ott hagyta volna, a máglyán, a tömlöc fenekén, a nagy Galileit? –
szörnyűködött Kristóf, a kapitány.
– Ott hagytam volna. Egy ember pusztult volna el tömlöc fenekén – de
kiengedték őt és ő csukott tömlöcbe mindnyájatokat. Hittetek neki.
Elhittétek neki, hogy kicsiny golyó az egész, amin hangyák mászkálnak,
kilökve a légűr végtelenjébe. Elhittétek neki, hogy eddig és ne tovább.
Elhittétek neki, hogy mindenütt egyforma, unalmas falak vannak
köröskörül – s a falak közt, a csukott ajtón belül, kenyér és víz –
rabok ebédje, semmi egyéb. Most körüljárnátok már a Földet,
körüljárnátok már a falakat, hogy mindenki lássa: visszakerülünk megint
rabágyunkra, s a falak közül mindenütt egyforma, csíkosruháju
rabtársaink állanak – egyformán nyomorultak. Elindulnátok már innen,
hogy visszatérjetek ide, bár előre mentek. Elindulnátok ebben a kék,
ebben a kék végtelenben (Szinéziusz kitárta karjait a láthatár felé) – s
azt mondjátok, hogy Hátsó-India van arra, kenyér a víz után – víz a
kenyér után – nyomorult indusok, a Föld porában izzadók. Elmentek majd a
Föld sarkaira és ott is bezárjátok a nehéz ajtókat az én képzeletem
előtt. Ti visszatérők, ti befelé fordulók, ti boncolók, ti börtöntartók.
Itt álltok az Oceán partján – s azt akarjátok, hogy ne Óceán legyen,
amelynek boldog távolában az örökéletű bolygók várnak minket, örök
életre – hanem hitvány tükör legyen csak, mely végtelent hazudik, pedig
nem tud visszaverni mást, csak a mi szomorú, egyforma arcunkat, rajt’
lassan őszül, fonnyad az ifjúság, mely messze vágyott… A tükörben
megyünk előre s újra magunkat érjük… újra Európába kerülünk… nyugatra
indulunk, keletre érünk… s keletről megint nyugatra…
– Hát akkor miért jön velem Szinéziusz, ha így van? – mondta gúnyosan
Kristóf kapitány.
– Mert nem hiszek nektek, Kolumbusz. Nyugatra nyugat van csak… az
örökkévalóságig nyugat. Nyugatra nagy vizek vannak és a nyájas görög
bölcsek testté vált lelke… Nyugatra lidércláng lobog és ismeretlen zene,
amit megértünk majd egyszer, ezer év mulva, ha az üstökös visszatér s mi
ezer évig ifjak tudunk maradni, hogy ezer évig hajózhassunk, előre,
egyre előre, azon a vizen, amelyen hatezer évig is futhatna vitorlánk s
mindig újat s újat látna megint… szárnyas embereket… lidérctestű nőket…
Keletre forró földek vannak és buja arabok. Keleten vége van a világnak.
Nyugatról nem lehet keletre menni.
– Hát tudja mit Szinéziusz, – mondta Kristóf kapitány és a markát
nyújtotta – fogadjunk. Ha mától négy hónapra nem látja meg az
árbockosárból, saját szemével, a keleti szárazföldet: magának adom – mit
adjak magának? – magának adom azt a nagy vitorlás bárkát, amit magunkkal
viszünk.
– Tartom a fogadást, Kristóf kapitány – mondta sötéten Szinéziusz. –
Azzal a bárkával elhagyom a hajót s megindulok magam nyugatra.
S a tenger felé fordult megint. Este volt már és köd ereszkedett. A
lebukó nap eltűnt ebben a ködben és eltűnt az a vékony vonal is, mely az
eget és vizet elválasztja egymástól.
* * *
A szél Palos szigete felől fújt.
Santa Mária nyugatra fordította a kormányt, a középvitorla kidagadt.
Este hat órakor, október tizenegyedikén, Kristóf kapitány és Szinéziusz,
az alkimista, a fedélzet előrészén álltak, a kiugró korlátja mellett,
ahol egy óriási, hajlott vastartó tetejéről zöldüveges lámpás lógott ki
a víz fölé. A vitorlák bonyolult kötélzete ködösen libegett: sírt az
alattság és a deszkák nyikorogtak.
Kristóf kapitány már hetek óta hamis tételeket jegyzett be a
hajó-naplóba, mert a legénység szívében lopva és rejtett remegéssel, de
egyre feszültebb ajakkal rémült fel a Pánik sárga képe. Mi lesz? Három
hónapja szelik az Óceán szürke szőnyegét, nyugatra, egyre nyugatra, s a
tompa hajófar mögött titkosan és kérlelhetetlen simasággal fut össze a
felzavart nedű. Pénzeket és állásokat igért a kapitány, ha Ázsia keleti
partjait elérik. Az ám, de ki járt arra előttünk? Senki. A portugál
partokról nyugatra a végtelenség lebeg ég és föld között – és ezek az új
emberek beszélik csak, hogy a Földgolyón nem lehet eltévedni, mert
visszajut az ember oda, ahonnan elindult. Az új emberek beszélik, de a
sötétszemű Szinéziusz s két halvány, ifjú tanítványa másféle kabalát
tudnak. A kormányos hallotta őket beszélgetni, északa, a fedélköz alatt.
Mozsárban porokat törtek és zöld láng csapott fel a mozsárból, amitől
átlátszó lesz a bőr és a koponyát látni. Az árbóc csúcsán ugyanakkor
libegve villant fel Szent Elm tüze. A kormányos kihallgatta azt is, amit
Szinéziusz és Kristóf kapitány beszélt: sokat nem értett belőle, de amit
értett, elég volt hozzá, hogy elrontsa az álmát.
Mikor elindultak, Kristóf kapitány volt jókedvű és beszédes és
Szinéziusz hallgatott akkor sötéten. Most mintha kicserélték volna ezt a
két embert. Szinéziusz rejtelmes mosollyal ül napok óta a kötélhágcsón
és őmaga szólítja meg a kapitányt.
– Hajnalban, négy óra mulva Kristóf kapitány lejár fogadásunk. Akkor
megkapom ám Ninát, a kis vitorlás bárkát – át is veszem Kristóf
kapitány.
– Hajnalban, Szinéziusz, árbóckosarunkból szárazföldet lát – mondja
Kristóf erős bizalommal. – Így szólt fogadásunk: Ha nem: magáé a bárka.
– Hát nem látja még? – mondta Szinéziusz és szája remegett és
elfehéredett. – Hát nem látja még, hogy tévedett? Otthon egyszerű és
világos volt a számítás, amit Galilei és a többi bolond szabott ki
nekünk… Nyugatra, egyre nyugatra… és Ázsia… De most, két hónapja futunk
a semmibe… ohó! Kristóf! nézze csak – nem látja, hogy változik a tenger
szine zöldről kékbe és kékből szürkébe megint? Nem látja odafent… amiről
beszéltem… nem látja a száraz tüzet, amibe szalamanderek bujkálnak?
Az árbóc tetején valóban kékes fény villódzott. Kolumbusz könnyedén
remegett össze.
– Bolond maga, Szinéziusz – mondta aztán hangosan. – Megint a
Kristályégről álmodozik, amiről Tresmagistus írt.
Szinéziusz hosszan gondolkodott. Aztán halkan, mintha maga elé beszélne,
elmondta, hogy gondolja ő azt.
– Maguk aranyat akarnak, Kristóf; maguk nem értenek engem. Én ismerem
magát, Kristóf; magát lelkes és közügyekért lángoló embernek tudják az
udvarnál, mert megigérte, hogy nyugaton át eljut Ázsiába. De én tudom,
hogy mi kell magának; új országok kellenek és sok arany, alkirályi cím,
dicsőség, siker, elismerés. Ezekért mondott le a szalamanderről, a
légnemű nőkről és a szférák zenéjéről, amit én keresek, nem mintha hinne
Galileinek, aki börtönbe akarja csukni a végtelen Fantáziát. Palos
szigetén leveleket mutatott nekem, amikben János király pénzt és hajókat
és tengernagyi címet igért magának, ha Granada ostromát befejezték. Ez
kell magának, Kristóf és ennek az egész csőcseléknek, amit magával
lódított. Arany, új ország, minél hamarabb, minél közelebb. Két hónapja
futunk a vizen és maguk már is nyugtalankodnak…
Közelebb hajolt a kapitányhoz:
– És mi lenne akkor, – suttogta – ha egy évig… két évig… három évig… és
még tovább… futna a hajó nyugati széllel… és nem látna partot sehol…
– Október közepén elérjük Hátsó-Indiát, vagy valami új szigetet… Maga
bolond, Szinéziusz.
A szél elkapta a szót. Messze, mint egy kietlen, kábító üresség, kongott
az éjszaka előttük a nyugati égen. Oly szörnyű messze, messze voltak a
csillagok.
– A fedélköz alatt dolgoztam, – folytatta Szinéziusz – tudja, az ifjúság
elixirjét keresem, Kristóf…
Először történt, hogy Kristóf nem tudott mosolyogni ezen. A mai
éjszakán, itt, ezen az ismeretlen tengeren, ahol ember még nem járt,
másképen hangzottak e szavak, mint a kis spanyol kocsmában. Erőlködve
görbítette le száját, de érezte, hogy elsápad.
– A száraz tűz hiányzott eddig, Kristóf. De most megvan. Nézze, hogy
libeg… Éccaka, a fedélköz alá beloptam néhány lángnyelvet… és éreztem,
hogy hatja át a véremet, sűrűn és hidegen… Ez az a tűz, amiről se
Copernicus, se Galilei nem tud… De most már biztos vagyok a dolgomban,
Kristóf kapitány. Egy óra mulva hajnal lesz és én megkapom az én
vitorlásomat… és itt akkor elhagyom a Santa Máriát. Pusson Marton Alonsi
és Yamez, az én tanítványaim, velem jönnek. Együtt ültünk éjszaka,
Kristóf és láttuk a szalamandert.
Kolumbus erőltetve nevetett:
– Hát mondja csak, Szinéziusz… mégis… hogy képzeli? Hova mennénk azzal a
rozzant bárkával, feltéve, ha…
– Tegnap még rozzant volt a bárka – suttogta Szinéziusz.
– És ma?
– Bizonyos benne… egészen bizonyos benne, Kristóf kapitány, hogy most, e
percben is víz van még alattunk…?
A kapitány megütközve nézett rá. Kinyitotta a száját, de egy hangot se
tudott szólni. Az alkimista fojtott tűzzel suttogott a fülébe.
– Mind a hárman láttuk a szalamandert, tűzből és levegőből… Aztán
egyszerre megváltozott az alakja… Sárgászöld fény lobogott és mi
meztelen nőt láttunk a hideg tűzben, amint libegve felszállott… Néztünk
utána… A légnemű nőalak végigfutott a fedélzeten, lesiklott a hajó orrán
és a vízre lépett… Futott a vizen, nyugat felé. Halvány fénysugár futott
utána. Néztük… néztük… rettentő távolságban volt már… már nem láttuk az
alakját… akkora volt csak, mint egy csillag. De még láttuk, hogy
távolodik. Egyszerre, mintha emelkedett volna… de a fénysugár mutatta,
hogy még a vizen fut… Ott tehát a víz emelkedett már, a messzeségben…
Aztán néztük még, azt hittük, hogy látjuk… de azon a helyen, ahol
egyetlen tűzponttá zsugorodott össze, a Szaturnusz vörös rózsája
villogott. Odanézzen!!…
Oly hevesen lökte meg a kapitányt, hogy az megriadt.
– Odanézzen!… A Szaturnusz!… Ott tűnt el… Ott tűnt el, egy félóra alatt,
holott Tresmagistus megírja, hogy kétezer évig kell futni a hajónak, míg
azt a távolságot befutja.
– No és? – suttogta a kapitány. Határozottan rosszul érezte magát.
– Kétezer év!… De mi az, ha megvan az ifjúság elixirje, mi az a kétezer
év nekem…? Hatszáz évig futunk a vizen… elixirből élünk, semmi másból,
addig… hatszáz év mulva ritkulni kezd a víz, az Óceán végtelen vize…
Bárkánk emelkedik… A száraz víz emeli… alatunk fényes, hideg ködök
gomolyognak… a Föld… De a mi bárkánk húszezer méter magasságban lebeg
már… vitorlája ráfekszik a levegőre, mint valami felhő… felhőnek hinné,
ha alulról nézné valaki.
Az alkimista hangja úgy rengett most, mint a szél. Odafent borzongtak a
keresztes vitorlák.
– És aztán… aztán a levegővé vált vízben úszunk tovább… Körülöttünk
szárnyas emberek buknak alá… Aranyból csinálnak gyümölcsöket… és
gyümölcsökből aranyat… Még négyszáz év és mi elértük a Kristályeget.
Nyugatra nyugat van csak Kristóf… nyugatra a végtelen tenger van csak,
mely összeölelkezik az éggel… az éggel, ahonnan a szférák zenéje szól…
egy rettenetes, rettenetes tévedés áldozata vagy, Kristóf… és most
kiderült ez a tévedés… Azt hittétek, kezetekbe kerül a világ, ha
tömlöcbe vetitek a Lélek szabad szárnyalását s megmutatjátok, hogy a
Földről nincs mód feljutni az Égre. Egy évre való kenyeret és vizet
hoztatok magatokkal… pedig a Végtelenség és Örökkévalóság útján
indultatok el… Ezért lakolnotok kell, mert nincs mód rá, hogy átlépjétek
az istenek országának határát… Nézd, Kristóf, nézd… eltűnt a láthatár…
nézd, a Szaturnusz nem az égen van már… hanem ott lebeg a víz alatt… Nem
érzed?… nem gördül már a hajó… már nem úszunk a vizen… Valami könnyű,
súlytalan légben lebegünk… Nézd… a vitorlák… olyanok, mint a felhők…
Érzed, hogy rohanunk… Hallod? Hallod…? Hallod ezt a zenét…? Onnan…
onnan… ahol a láthatár eltűnt… a szférák zenéje…
A kapitány szívverése megállt: füle zúgni kezdett, a vér akadozott
ereiben. Rettenetes távolból valami hihetetlen, ismeretlen, jéghideg
zene szólt.
És ekkor nyugaton világosodni kezdett az ég.
Kristóf észre se vette, hogy körmei görcsösen vájódtak az alkimista
karjába. Belékapaszkodott, mint hajótörött a deszkaszálba, mert azt
hitte, azonnal elájul.
Az alkimista diadalmasan állt fel… széttárta karjait és kinyitotta a
száját. De mielőtt szólhatott, éles, sikongó kiáltás hasított a
levegőbe, mint a villám.
– Föld!
Egy percig úgy maradtak, mozdulatlanul. Kristóf kapitány tért magához
először: eleresztette az alkimistát és tüdejéből ordítás szakadt fel,
mint mikor felébredünk a borzalom és rémület álmából.
– Föld! – ordította, – ellökte az alkimistát, tombolt, nem bírt magával.
A fedélközre futott, onnan a hajó orrára, – nyugaton beteges, sárgás
fény villódzott: sárgás fény és egy keskeny, hajszálnyi szürke sáv.
– Odanézzen!… lihegte és rázta az alkimistát, – Szinéziusz odanézzen.
Nyugat-India!… Nyugatról indultunk és elértük keletet! Hát mégis –
tudtam, én bolond – el voltam kábulva az éjszakától… csakhogy nekem volt
igazam!
Nevetett, ugrált, mint a gyerek.
– No Szinéziusz – odanézzen hát – látja a földet? Megnyertem a fogadást!
Hajnali négy óra!
– Nem látom.
– Mit beszél? Nem látja?
– Nem látom és nem is akarom látni, – mondta Szinéziusz hidegen és a
hangjában volt valami az elszegényedett arisztokrata gőgjéből, akinek a
szolgája főnyereményt csinált. – És ezzel megnyertem a fogadást: úgy
szólt az, hogy enyim a vitorlás bárka, ha hajnalban nem látunk földet
nyugaton. Oldozza le a bárkát Kristóf kapitány és hivassa az én
tanítványaimat – aztán induljon el oda, ahol azt a szennyes szürke
szalagot érzi, amit földnek hisz. Én pedig a bárkán megindulok velük
nyugat felé.
* * *
Santa Mária eltűnt a láthatárról, Szinéziusz az alkimista és két
tanítványa, Yamez és Paracelsus pedig a vitorlás bárka kormánypadkájára
ültek és úgy bámulták a forgó vitorlát. Északnyugatnak fordult a bárka;
a nyugati láthatáron halványfehér sáv bukdácsolt a növekvő dagályban: az
Új Föld, amit néhány órája látott meg Kolumbusz a Santa Mária
fedélzetéről.
Szinéziusz legyintett a kezével és rajongó, sötét tekintetét mint valami
bűvös, fekete sátrat borította az ifjak fölé.
– Megbántátok, hogy otthagytátok őt és velem jöttetek? – kérdezte aztán
szánalommal.
A tanítványok hallgattak.
– Ne féljetek – szólt nekik. – Az ő Új Földje nem volt méltó mihozzánk.
Nem, nem tűrhettük, úgy-e, hogy nekik legyen igazuk: a börtöntartóknak.
Föld és megint Föld: ostobaság. Új Földnek nevezik majd: én pedig azt
mondom nektek, hogy nem találnak ott semmi újat. Aranyat találnak a
földben és vörös embereket, akik mégis hozzájuk hasonlatosak. Megismerik
beszédjüket és szorgalmas kis hajók indulnak meg Európa partjairól, hogy
birtokba vegyék az új természetet. A német pozitivisták, Galileisták és
fizikusok pedig elégedetten dörzsölik majd a tenyerük: íme, a teória
tudománnyá lett, kemény teke a Föld s mi kicsiny kukacok rajta, akik
születtünk, hogy együnk a sajtból s aztán porrá legyen mindenünk, amit
emberről tudunk: a test. Nem kell – nekik adom. Otthagytam őket. Nekik
adom az Új Földet s az egész Földet, mely gömbölyű s körülzárt. Hiszek
az én mestereimnek: Aristotelesnek, a derűs bölcsnek, ki a légnemű
nőkről beszélt – hiszek János evangelistának, aki látta megnyílni az
eget, s a Hétszarvú Bárányt is látta – hiszek Albertus Magnusnak s
Hermes Tresmegistosnak – és hiszek a Messzeségbe, amelynek nem lehet
határa, minthogy nincs határa a képzeletnek, mely az ő szülötte.
A tanítványok hallgattak.
– Hát elfelejtettétek? – mondta Szinéziusz alázatosan és szinte
könyörögve – elfelejtettétek a stuttgarti éjszakákat? Elfelejtettétek a
zöld kohót, aminek fenekén kékeszölden csillogott a Magisztérium? Nem
hisztek nekem? Nem hiszitek el, hogy elérjük a Kristályeget?
Alkonyodott: Szent Elm tüze újra fellobogott a vitorlacsúcsokon.
– Itt az elixir – mondta Szinéziusz és felmutatta a fiolát. – Ne
irigyeljétek Kolumbuszt és társait: ők meghalni mennek az Uj Föld
porába. Sívó homok várja őket; nappal és éj szabályos váltakozása, míg
el nem következik az utolsó nappal és utolsó éjszaka. A mi utunk pedig
elvisz minket ezen az Óceánon. Hat hónapig megyünk még s naponta iszunk
a bölcsek vizéből. S ekkor hangosabban halljuk majd _azt_ a zenét – s
ekkor felkel a nap, utoljára és nem nyugszik le többet: s nincs többé
alkonyat, ó Paracelsus! S ifjan és halhatatlan testtel, halhatatlan
lélekkel folytatjuk utunkat a légtengeren át: hatszáz évig, ó Yamez, s
hatszáz év mulva a Külső Burok nyílik meg előttünk: – ismét hatszáz év
és megnyílik a Kristályég előttünk. Ott beszélünk a szárnyas emberekkel,
mert addig megtanulunk beszélni az ő nyelvükön: a szférák nyelvén, mely
hangjegyekkel fejezi ki a mély, mély, mély gondolatot. S akkor, ha úgy
tetszik, Paracelsus és Yamez, visszafordulhatunk megint: kétszer hatszáz
év – és elérjük ismét Palos szigetét és Palos szigetéről beevezünk
Lisszabon kikötőjébe. Most az úr ezernégyszázkilencvenkettedik évében
vagyunk: – akkor kétezerhatszáz és kilencvenet írnak az európai népek.
Megváltozott világot találunk, azt elgondolhatjátok, Kolumbusz és
követői megváltoztatják a világ képét. Tudósok jönnek majd, akik lemérik
ama golyó felszínét, melyet ők határoltnak vélnek – és minden kicsinyes,
lelketlen számítás őket igazolja. Tudósok jönnek, akik megmérik a
távolságokat és birtokukba veszik a Földet. Mindenki nekik hisz majd,
ezer éven át, a tiszta és népszerű Tudománynak, amely olyat állít csak,
amit be tud bizonyítani – s olyat hisz el csak, amit szemével lát és
fülével hall – mert ezer éven át Szem és Fül lesz a bálvány, ó
Paracelsus, s e bálványoknak éppen úgy hódolnak ők, mint egykor a
perzsák és asszírok hittek a kövek erejében. Mi tudjuk csak, hogy minden
bálvány hamisság, mert Isten, a Lényeg, megfoghatatlan. De ők hiszik
majd a vaskos és kézzelfogható Tudományt, mely a csőcseléknek hizeleg.
És tiszteletére palotákat építenek majd az Óvilágban s az Új Földön
egyaránt: palotákat és masinákat. Mire visszatérünk, masinákat találunk
majd, amik a levegőben csaponganak és körülrepülik a Földet és hirdetik
a sarlatán Galilei és Newton kicsiny dicsőségét: kicsiny csodák,
amilyeneket e kicsiny Krisztusok mívelhettek.
És ekkor, kétezerhatszázkilencvenben, mikor a régi Tudományt javában
dicsőíti minden s minden neki hisz csak: – s mikor a mi eljövetelünket
néhány rejtelmes Géniusz reméli csak remegve: – mi hárman megjelenünk
Európa fölött. Megjelenünk és a nyomunban ujjongás s álmélkodás fakad:
hozzuk az új tant, mely romba sülyeszt s a korhadt porba visszadönt
minden régi tákolmányt – mert vénhedt és rút lesz akkor a nehézkes
bábjátékos, aki golyókat eszelt ki s tekézett velük a végtelen űrben.
Hozzuk a hírt: testvérek, felfedeztük az igazi Újvilágot, odaát, a
kárpit mögött! Kolumbusz és emberei régen por és hamu lesz már akkor: a
kicsinyke Új Föld, amit felfedeztek, vén és kiszikkadt és romokkal
népesült – fáradt tudósok hirdetik rekedten s egyre halkabban Newton
tanítását, mely a Képzeletet börtönbe zárta – elszikkasztotta az agyat s
utána kiszikkadt az ifjú és viruló test. Hozzuk a hírt: testvérek,
északnyugaton, az Óceán fölött, kicsiny ösvényt találtunk, hajónk alig
fért keresztül torkolatán – de ez az ösvény egyenesen kivezet a Térbe és
fel, a testtelen emberek országába, akiknek megmondottuk, hogy van út,
leszállani a Földre, s a fénysugár szárnyán már jönnek utánunk s itt
lesznek csakhamar – és mi átmegyünk közébük – az ő országukba, ahol nem
sárga s kemény az arany, mint amaz Új Földön, amit Kolumbusz adott
nektek – ott az arany folyékony és lobog mint a tűz – s ha ittatok
belőle, elfelejtitek a Halál nyomasztó kísértetét – s elmúlik tőletek a
Halál, mint egy ostoba álom, amit megmosolyog a fölébredő. Testvérek:
Galilei és Kolumbusz hazudott nektek – és hazudtak a tételek – hazudott
a premissza és hazudott a konkluzió – jertek, felfedeztük az Új Utat és
elhoztuk a Magisztériumot, amit hosszú századokon át kinevettetek,
mintahogy mi kinevettük őt, mikor megállt a kapuk előtt és így szólt:
»Eppur si muove…«
Az alkimista előrehajolt: tanítványai hangtalanul fordultak nyugat felé,
ahol a Santa Mária eltűnt. Nem látszott már a csücske se vitorláinak.
Mérhetetlen fájdalom szorította össze a tanítványok szívét. Az alkimista
beszélt.
– Esteledik. Paracelsus, édes fiam – fordítsd a kormányt. A csillagok
ott reszketnek az égen: a Merkur ma bukott fel és szeliden ring a vizek
fölött. Nem érzitek? emelkedünk. Hígan és egyre könnyebben siklik el
alattunk az Óceán és észrevétlenül dagad. Csendben és reszkető lélekkel
figyeljétek – mert új vizekre értünk. Csendben és gyönyörbefúló lélekkel
figyeljetek a szavamra: mert észre sem veszitek s már nem szavakkal
beszélek hozzátok, hanem hangokkal és ti értitek majd e hangokat, mintha
szavak volnának. Mindegyre tünedeznek a szavak az én beszédemből,
itt-ott bukkan fel még egy-egy – a többi halkul, emelkedik, összefolyik,
egyetlen elnyújtott melódiába olvad: s a végtelenből s messzeségből mély
gordonkahangon kíséri az új, hideg, ismeretlen zenekar ezt a melódiát.
Most hajoljatok ki óvatosan a korlát fölött s nézzetek magatok alá. A
tengerfenék világítani kezd.
A tanítványok elbűvölve hajoltak ki az Óceán fölé – és ekkor, kietlen,
kietlen messziségben és mélységben, alattuk, halvány derengés
hajnalodott. Messze, messze, a mélységben, egy óriási város feküdt
kéken, ködösen, a vízrétegek alatt. Apró tornyok és bástyák szegték be
falait, furcsa, színes kupolák, mint a régi, szumír városokat képzeljük.
A város fölött villogó színekben óriási lények cikkáztak: innen apróknak
látszottak, mint a halak, de voltak akkorák, mint egy-egy ház odalent.
Némelyiknek sárkányformájuk volt, mások az ichtioszauruszokhoz
hasonlítottak, amiknek csontjait a hallei egyetem őrzi. A város szélén
magas domb állott és e domb tetején zöld láng lobogott: zöld lángok közt
kígyótestű alak bujkált: ugyanaz, akit a Santa Mária fülkéjében láttak
az elmult éccaka.