Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen
úgy vártam a hegedűre is, – aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a
cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben
megújra álmodtam a cirkuszról, – egyszer messziről láttam dombok mögött
és mintha valaki vezetett volna, a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy
város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a
bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is
volna, be is mehetnék és mégis összezavarodott az álom és megint nem
voltam bent.
Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál
és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató, állt mellettem, a
bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta és kiabálva hadart: »Erre
tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék,
tessék«. Az emberek pedig özönlöttek, – rengeteg ember, tarka népség,
cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak, – lökdösték
egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát
az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a
karom, »tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor
allómars!« Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs
jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm… és
kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt
szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg
végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját
magam, a hegedűmön és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre
olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély
alagútba, aztán ridegen szórul szóra ezt mondta: »Ifjú bajtárs,
elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg«. Én ezt roppant ötletes versnek
találtam és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen
elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet
valamit csinálni, majd megbeszéljük.
Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam és
leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában
egészbenvéve paralellepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti,
hogy nem nagyon bízik a sikeremben. Esküdözni kezdtem, mire
elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb
szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok mint császári
és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész
cirkuszt, hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam
legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.
Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de
amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt és
erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt
vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban,
pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy
műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett.
Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársonytapétás
szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen
rikító lárma, zajongás bukott be és rengeteg emberfejet láttam
nyüzsögni. Az igazgató rámkiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a
közönség, várja az előadást és annak nem szabad ide benézni.
Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félköralakú csarnok terült el
mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén
egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy
nőt. A nő nehéz hörgő torokhangokat hallatott csak – borzasztó látvány
volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák
ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem, ostoba, mondta, hisz ezek
a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek,
viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam,
hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.
Szégyeltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül
zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol
tarkaruhás és kifestett fiúk és leányok ültek, padokban, mint ahogy
iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is
beültettek a padba és az igazgató egymásután hívta ki a katedrához a
felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a
padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas
férfit hívtak ki, aki kést szedett elő és felvágta a mellét. Vér és tüdő
ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az
igazgató helyeslően bólintott.
– Igy jó lesz, – mondta, – ez tetszeni fog.
Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és
összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy
számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.
Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly
csudálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig
hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy
könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta, – de
mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája
mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt, – aztán
más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel és a
sötétben vészes szemek lobogtak.
Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe és a nevemet mondta. Felálltam a
padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:
– Hát te mit tudsz?
A hegedűmre mutattam és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit
komponáltam. Nevetés futott végig a termen – az igazgató mérgesen ütött
az asztalára.
– Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz – mondta. Micsoda ócskaság!
Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam igen különös és
hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és
elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.
Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak,
mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fujtatók
mozgattak, – egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a
torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob
tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt
egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott
harminc zongorát és ezer acélsípot, – a legmagasabb síp olyan volt, mint
egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két
karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett, – azt hittem,
azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint
amilyenen szedőgépeket hajtanak, – pápaszemmel dolgoztak, egyre a
kottákat nézve.
Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már
várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se
ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta,
hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt
álltunk, mely a színházba vezetett. A színészek ezerféle maszkban,
sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény
csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az
igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz
előbb a hullakamrát megnézni.
A másik ajtón mentünk be – sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe.
Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és
sűrű homályban fülkék nyiltak – fehérköpenyeges, szennyesarcú szolgák
jártak ki-be. Borzongás fogott el és nem mertem benézni. A folyosó
legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem
körül – a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak, – a
bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok gyerekek, –
aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag
áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, egészen sötét folyosó
nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt – mintha beajánlott volna az
orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.
Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom – elmondtam, hogy
inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A
fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal
mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.
Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek – kis szelelőlyukakon
keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny
és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyujtók és hálók hevertek
szerteszét – a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy
létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam,
alulról kihajlították a létrát, az utca fölé – görcsösen megkapaszkodtam
– és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak
az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam és elvesztettem
eszméletemet.
De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül
tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán, – mikor ez már jól
ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket
nyujtottak fel, – a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és
felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És
hosszú, hosszú idők jöttek.
Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon, – de már ekkor az
arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket
először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt és a
cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam és
fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó
szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz, állandó zúgás zizegett
és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság
támadt, – szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsufolt
emberfejek szorongtak a függönyön túl, – rövid taps zendült fel, aztán
várakozó, suttogó csönd.
Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén.
Most nesztelen léptekkel középre futottam, – a reflektor kúpja követett
mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam kétoldalt a páholyok felé. Aztán
megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül – oly könnyen, hogy nem
éreztem a testemet – felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen
vékony pálcán óvatosan felemelkedtem s egyensúlyozva inogtam néhány
pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyujtottak felém egy pózna végére
állítva. Elkaptam az asztalt és két lábbal könnyedén megtámasztottam a
létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá,
folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás
tetején, – elégedett zúgást hallottam és felkúsztam az építményre. Az
utolsó szék lábbal égnek állott, az egyik lábára, mely inogva csendben
körbeforgott, visszafojtott lélekzettel helyeztem el egy óriási kocka
alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem,
a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre
a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam
illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán, – a
tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le
arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íjj és remegett. Vártam, míg
az épület ingása eléri a holtpontot, – ekkor halálos csöndben
kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt… Remegő
kézzel illesztettem rá a vonót… most egyik lábammal tapogatódzva, lassan
elengedtem a póznát, – előredőltem… egyensúlyoztam néhány percig… s
felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s
marokra fogta a szíveket… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát,
amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a
szívemben.