A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az
egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt
olvasott.
Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája
volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden
idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak
egymással.
Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud
maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút
San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk.
Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az
Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent
megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz.
A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes
volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a
bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte
érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, törékeny kéz,
melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra
rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is.
Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a
regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen
hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy
látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot.