_Január 10_.
Ezt a naplót önnek ajánlom, tisztelt tanár úr!
Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy
ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test
orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az
utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az
ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe,
hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a
lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen
érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a
lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis
legyőzhetetlen, a halálos szerelem!
De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az
értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a
keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben
történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…«
Ha tehát csupa haszontalanság az, a mire e helyütt felhasználom…
meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó
csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a
végrehajtó kéz vagyok!
Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha
netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a
beszélgetés folyt le, szóról-szóra:
– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem
tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem
nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha
nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból
ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a
leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az
idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok
képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt
feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe…
Gyógyítson ki!…
És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart
megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból
kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes
kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy:
semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le
akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van
az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre
még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett
tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy
kis ideig gondolkozott, hirtelen így szólalt meg, annak az embernek a
hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt:
– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát,
a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem
próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is
árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan
szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön
valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden
gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek
csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni,
az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség.
És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának,
annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre
semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem
veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt
az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint
okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses
tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja
meg!
Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban
ilyesvalami járt volna a fejében:
– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és
én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem
tudom kituszkolni!…
Igen, akkor is csak le akart rázni a nyakáról.
Mindegy. Azért mégis megfogadom a tanácsot.
Leírom, teljes őszinteséggel, összes lelki élményeimet.
Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni,
a mi bennem forrong… Szivesebben mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de
a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el
neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi
híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy:
az örökkévalóságnak.
Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza
is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen
semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent,
a mi tőlem telik.
De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha
belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy
meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami:
a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon
semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára
lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra.
A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és
érzéseimnek a följegyzését.
Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került.
Remélem, elég csinos.
Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen
olvasója!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –