– Én még többször láttam az _Ördöngösök_ szerzőjét, – beszélte Gál Ernő
– először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a
mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy
kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy
árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt;
– Éppen itt megy!
Mert véletlenül róla beszéltünk.
Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást
pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a
királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy
lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni.
A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen
alaknak.
– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán
öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja
ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy
férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen
feltünően merne öltözködni.
De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert
az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének
a keménységében – volt valami félelmetes.
El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett
gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-,
harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol
egyedül.
Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet
adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot
üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak
lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta
rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre
meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond.
És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés
mancsettájú óriással.
Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam
okosabbat csinálni, elolvastam az _Ördöngösök_-et s utóbb a többi
könyveit is mind.
Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla.
Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben,
a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben
keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak
szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik
talán okkultistáknak születtek, az _Ördöngösök_ szerzője volt a
legkülönösebb.
Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem
mindaz, a mit írt.
Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt,
akármilyen formába bujt.
Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen
különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül.
Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak
annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se
ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát.
Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne
töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz
szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább
érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám
legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is
megtudják, milyen naiv vagyok.
Fölkerestem az _Ördöngösök_ szerzőjét is, és hamarosan
összebarátkoztunk.
Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek
köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a
szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet.
Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig
csak a szedőknek írta.
Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott;
olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban.
A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene
kellett volna hozzá.
Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle
sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást.
Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle,
megajándékozott az arczképével.
Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« –
az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös
betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás
volt.
– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a
két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek
adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az
idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit
utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a
természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk
maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi
szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj,
aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is –
már a kinek ebből is kijut.
Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki
feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák
rajta az öregséget.
Mert már tudtam róla egyet-mást.
Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi
családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli
fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös
történeteit.
És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a
hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az
álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit.
Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a
nyomdaköltséget is alig fizetik ki.
Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog
halni.
Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget
sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet.
A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak
arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a
ki az írók között fejedelemnek tartja magát.
És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója.
Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam.
Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes
lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is
élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról
gondoskodnak róla.
De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű
borral, annyira büszke volt.
Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt
éves korában végre fölfedezték.
Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb
folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem
sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették
annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól.
Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert
ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát.
Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű _Revue_ egy
négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első
sorában az _Ördöngösök_ szerzőjét is megilleti egy hely.
Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom
valaha a munkáiért kapott.
– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt
fölkereshettem.
Vállat vont.
Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe
tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet.
Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat,
láthatóan őszinte tisztelettel
Olyan mélyen emelte le a kalapját, hogy lelkes tanítványt sejtettem
benne.
– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. –
Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő
kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt
hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a
sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a
halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell
fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon,
a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre.
Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is
betért a társaságával a mi vendéglőnkbe.
Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s
éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz.
Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de
olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett.
És alig hogy a pinczérekkel végeztek, valamelyikük megszólalt:
– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán
köszöntél?
– Az _Ördöngösök_ szerzője – felelt a mi fiatalemberünk.
– De hát mi az az _Ördöngösök_? – kérdezte egy harmadik.
– Az _Ördöngösök_? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a
legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak.
Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta
jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset.
Meghallotta.
– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a
hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség!