Öreg czimbora!
Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran
megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán,
felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany
Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk.
Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek.
Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy
csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak,
sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne
sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a
szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem!
Meglep a kérésem, ugy-e?
Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te
csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a
kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a
szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már
hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk,
fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk
befellegzett!
Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést!
És most itt sinlődöm a györöki menedékházban.
A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap
az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert
a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az
orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül
udvaroltál, anno egyben…
De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem
össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap
után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő
diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni,
mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a
másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük!
És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott
fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat!
»Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem,
Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült
szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint
tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést
élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est
satyram non scribere.
Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert
minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait
lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a
legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást
idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles
Lujzától a Vasgyárosig!…
Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária
csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok
uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase
játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat!
Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet!
Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah,
örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő
napjaimat, soha!
Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani.
Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a
kezedet.
Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha
eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet
jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal
gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért
végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig
marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást.