– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett.
– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba
ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü,
a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a
világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja
a saját együgyüségét.
– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás.
– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember,
ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a
tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és
hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy,
barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek
van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató
erő a világon!
Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg
a diadalmas Gáspár lábánál.
Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta
annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak
kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is.
– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták.