Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét
legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és
följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv
teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész
kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri
élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség
hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert
vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu
telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem
nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a
statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan,
hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a
Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban
felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes
költségeit.
Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán
ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet
legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s
Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a
családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak
két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a
nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy
unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon.
Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a
berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se
tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín
selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy
az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak
annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni.
Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben
akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az
ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten
vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el
egymást.
– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik.
– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle
istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt?
– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El
van keseredve szegény. Keresi a halált!
– Te kényeztetted el. A te nevelésed!
– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle?
Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek.
Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét,
diadalmasan nézték le egymást.
– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja?
– Én nem pityeregtem, te pityeregtél!
Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt
fiatalember, a ki mindenkit pofonvág.
Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem
még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap
eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát,
már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy
idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint
vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy
szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat.
Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak
haragudni.
Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az
életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit
meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt
hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok
Jóskát végképp elkaparítsák.
Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki
különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy
makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó
teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló
pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a
szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis
Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető
szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden
gyöngédségével.