Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat,
minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax
monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való
ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre
bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a
műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban,
milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel
szülővárosából némi kis aprópénzt.
Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben.
Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a
művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha
kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem
győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet;
egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és
művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a
legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a
szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a
monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték
és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi
pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból
érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket
szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában
játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is
terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se
hiányzott.
Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben.
Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a
három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a
húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki
már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még
attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást
láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat
emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a
kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket.
Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel
lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba
ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi
áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás
művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén
ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket.
Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes.
Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta
meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor
Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán,
vagy átlépjen a szinművészi pályára?
Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik
legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a
benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság
érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a
népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata,
hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen
volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez
mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és
szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és
iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését.
Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az
öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki
valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói
kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a
szolgálatait.
A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz
sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr
legkedvesebb mosolyával közeledik feléje.
– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy
viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a
messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói
élelmességnek!
A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a
két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből
felmarkolhatott.
– Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen.
– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa.
– De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom,
bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam
mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és
őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi
szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról.
Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá
lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges
pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében
átértette a földi lét siralmasságát.
– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem
biztathatta az öreg szinházi hiénát.
De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát.
– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem
engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok.
– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax
mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem.
– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam:
kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az
ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb
érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi
módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen.
Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán
bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a
leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el
az ostobáknak.
– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én
elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim
hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok,
hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok
neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én
nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit
hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a
piaczon ma egyáltalán kapható.
– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez
rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel
beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény!
– Látta ön a _Kloáká_-t?
– Láttam.
– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános
helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás
emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet?
– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy
súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van
áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez
szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.
– Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t?
– Láttam.
– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek,
nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet?
– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg
illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda,
mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a
nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez
filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet.
– Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már
nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki
egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes…
szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi
filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a
disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én
értek.
– A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a
darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti,
azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs.
Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság
itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent
dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az
érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de
Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz!
– Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve.
– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu.
– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői
egyenességgel.
– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy
gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet
belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már
lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé
az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A
képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával,
költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A
közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik
széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán,
hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen,
desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a
közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen
bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a
nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet
kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már
pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak
vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik
már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a
mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői
floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a
melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte
disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a
tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni,
le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató,
félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait!
– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön
szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi
filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták
magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se
érhet el, mert későbben érkezett.
– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy
lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem
fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem
képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a
harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a
legujabb iránynyal tart.
– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan
veszi a pénzt?
– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez,
nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát.
– És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!…
– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A
nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És
éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme
rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát.
Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele.
– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét,
mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván?
Suarez mester megmondta.
Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint
a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a
patriárkát, hanem alkudni kezdett vele.
Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a
chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen
northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas
embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott.
De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez
mester szép összeget zsebelt be.
– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két
bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták
egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet.
– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza
van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek
egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas
legműveltebb közönsége sem!