Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál.
Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt?
– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte.
– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert
különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból
lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek!
– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert
azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni.
– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét?
– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem
kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen.
– Ezt nehéz elképzelni.
– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös
végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik
házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt.
Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a
vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni.
– Gyanítom mi a baj.
– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme
sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően
bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az
öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék
német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt
nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se
gallérja.
– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki
a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi
számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!…
– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s
talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy
nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot
gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon
sajnálom ezt a szerencsétlen embert.
És elmesélte, mit csinált Bécsben.