Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos,
lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház
előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást;
odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ
tubákszinüvé vált.
– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen
istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a
legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni!
Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az
jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni.
Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de
semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a
mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak
visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt
mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a
gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról.
Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a
háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent
megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az
orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a
hideglelés ezután se mult el.
És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra
nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek
nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette,
hogy már nem birja a nehezebb dolgot.
Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége
milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a
vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával
foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így
sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem
kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül,
eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak
látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha
már ez se volna az övé.
Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta
pipájában a dohányt és tovább füstölt.
Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így
csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára
se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában
tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a
kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál
inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a
pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta.
Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak
rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett
könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában,
hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?!
Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha
meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül.
Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A
törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána.
Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját.
Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja
másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem
gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de
gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna
neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János
pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire
megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja,
miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit
kell ráirni.
Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb
czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni,
kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi
csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti
meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál.
Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála
istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a
féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor
kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá.
A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem
kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával,
kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az
árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit
akar, nem csalhatja meg az embert.
Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az
erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy
nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem
sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek
koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát
azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy
erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon.
Hosszu alkudozás után végre megegyeztek.
Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg
Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s
nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze,
olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az
asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a
mennyit csak lehet.
Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is
hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott
benne.
Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg
lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége,
s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a
koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel
temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent
ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt
egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember
intézkedhetik!
Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult,
hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra
kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy
valaha beteg volt.
A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán
ujra paszulyt tettek belé.