Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert
pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós
társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette
gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba.
– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember
okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál
jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a
fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar!
Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig
megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló
bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok.
– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint
Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és
annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol
nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom
visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban;
bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már
most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam
két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói
Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot;
majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja.
– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről
szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy
maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen;
tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom.
– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az
anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a
nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?!
Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig
ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony
minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt
képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek
élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha
szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga
gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet
ne legyen szó!
– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell
kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy
bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom
magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha
kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy
hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a
szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a
fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz
mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És
talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a
hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta.
Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom.
Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem
azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre,
mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három
országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom
ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis
rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén
hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet
mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén
takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát
én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az
állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg
merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs
a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis
szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek
pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és
koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból!
– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek
nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is,
a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan
előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának,
hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen
szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak
olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a
peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb
ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se
különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon
feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti?
– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg
gazdasszony.
Kiment és becsapta maga után az ajtót.
De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a
dolgozószobába:
– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül
mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a
levegő-párnája nélkül!