azelőtt; – ha szólok is egyet-kettőt: de azt se ugy, mint azelőtt!
Aztán oda hajolt a füléhez s ugy sugta neki:
– Három esztendeig ne jőjjön ide nagysád, mert az urak önnel szemben
megnémultak.
Igy maradt el Balaton-Füredről a szép asszony.
Azután sok pénze lett. Zitterbarth épitővállalkozónak üzlettársa lett.
Együtt épitették a gellérthegyi czitadellát s együtt vesztették el
vagyonukat is. Ennek épen negyven éve.
A szép asszonynak azért maradt még némi pénze s Kis-Tétényben szőleje és
szép nyaralója. A nyaraló most is megvan, a szép asszony épen most husz
éve, hogy meghalt. Szeretett és vétkezett. De volt szive is. Talán porai
röpködnek most már a napfényben, a hol egykor ő oly sokáig ragyogott.
VÖRÖSMARTY.
(Mi a költő? – A nagy költő alakja. – A halász-ebéd. – Az utolsó dal. –
Tamassa Pál. – A vén táblabiró erényei. – Gyüjtsétek össze a nagy költő
emlékeinek nyomait.)
Bizay pedig, a nemzet bárója, tovább mulattatta a füredi közönséget.
De sohase csinált szentebb dolgot, mint a mikor Vörösmartynak csinált
egy arany napot. Az utolsó napot, melyen a nemzet nagy költője még
egyszer boldog volt. Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek romba
dőltét, reményeinek elsorvadását s hanyatló életének minden keserüségét.
S együtt dudolta barátaival Farkas Miska hegedü szavára:
Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar
lányka: meggyógyulok ám én!
Ezt dudolta utoljára halála előtt három hónappal, Balaton-Füreden a
fürdő közelében, az arácsi halásztanyán.
Vörösmartyt akkor láttam először és akkor láttam utoljára. De jól
megnéztem. Siheder észszel, de tudtam már: ki ő s mije a nemzetnek.
Kovács János volt első tanitóm az elemi iskolában. Végzett pápai diák,
később egresi kálvinista pap. Vére és vallása és tudománya szerint erős
érzésü magyar.
Az ábéabot a Szózaton kezdte tanitani. A hogy a jesibában kell a
bókhernek a zsidó szentirást tanulni: ugy kellett nekünk tanulni azt:
Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! Mikor pedig már irni
tudtunk: le kellett ezt irnunk. Még pedig nem mindennapi papirosra.
Valami fényes, sima, erős, kissé kékes vagy zöldes szinü papirost
szerzett e czélra, azóta se került kezembe ilyen papiros.
– Minden nap elhozzátok gyerekek, minden nap látni akarom, megvan-e ez
az irástok. El ne veszitsétek, be ne piszkoljátok, éjjel a fejetek alá
tegyétek, reggeli és estéli imádság előtt mindig elmondjátok; édes
apátokat, édes anyátokat rá megtanitsátok.
Hazádnak rendületlenül légy hive oh magyar!
– Mert ezt gyerekek Vörösmarty Mihály irta. A mi édes nemzetünknek
legnagyobb költője. Tudjátok-e mi a költő? Megmagyaráztam a Hübnerben,
hogy hajdanában az isten, mikor beszélni akart az emberekkel, prófétákat
küldött az emberek közé, azoknak mondta meg mondanivalóját s istennek
izenetét azok adták tudtára az embereknek. Mai időben az isten a költők
utján adja tudtunkra izenetét. Legtöbb izenetét és legszebb mondani
valóját Vörösmarty Mihályra bizta. Ő neki hagyta meg, hogy eljönne
hozzánk, magyarokhoz s mondaná meg nekünk, hogy ébredjünk föl valahára s
szeressük hazánkat. Ez a Szózat is istennek izenete hozzánk. Ugy
megtanuljátok, mint az ó-testamentomi próféták intését.
Igy magyarázta meg nekünk Vörösmartyt és a Szózatot.
Ilyennek képzeltem én Vörösmartyt. Csodálatos képzelet volt ez.
Volt egy derék, kitünő birtokos és nemes öreg barátunk a vármegyében.
Molnár Dénes tótvásonyi birtokos s 1848-ban a nagyvázsonyi kerület
képviselője Pesten is, Debreczenben is. Molnár Aladár barátomnak s
kortársamnak és egykori képviselőtársamnak édes apja, talán
szegrül-végről rokonom is. Abban az évben s később haláláig
balaton-füredi szőlejében lakott s én Aladár fiával gyakorta együtt
voltam. Ezen a napon ezt mondta nekünk:
– Fiaim, ma leviszlek benneteket a Savanyuvizre s megmutatom nektek
Vörösmarty Mihályt. Ámbár nem vagytok már kis gyerekek: azért oda
menjetek hozzá és neki kezet csókoljatok. Az ő keze szent kéz és el ne
felejtsétek azt a napot, a melyen az isten megengedte nektek, hogy
Vörösmarty Mihályt meglássátok.
Ez volt 1855-ben szent István napja előtt egy-két nappal.
Mi Aladárral előbb oda mentünk az arácsi halászgunyhóhoz, mint az urak.
A »nemzet bárója« már ott parancsolgatott s ott volt Szüts Antal is,
baracskai s később mező-szent-györgyi birtokos s Vörösmartynak nagy
tisztelője s mindennapos barátja. Eszes, mívelt, csodálatosan nagy
humoru derék férfiu, utóbb jó barátom.
Jött Vörösmarty. Két követtársa volt mellette 1848–49-ből. Az egyik
Molnár Dénes, a másik: Vermes Illés pápai volt képviselő. Ott voltak még
Szentgyörgyi-Horváth József, Écsy fürdőigazgató, Orzovenszky, a daliás
fürdő-orvos és Pap Ferencz, füredi és tótvázsonyi birtokos,
Vörösmartynéval neje után osztályos atyafi. Ott volt kivételesen Somody
uram is, a füredi kálvinista lelkész s ugy emlékszem Pius tihanyi perjel
is. S még mások is néhányan.
De nem néztem én se egyiket, se másikat, hanem csak Vörösmartyt.
Csodálatos érzéki csalódás ülte meg lelkemet. Ugy jártam vele is, mint
Deák Ferenczczel, a mikor először láttam.
Az a fej, mintha sokkal nagyobb volna; azok a szemek, mintha sokkal
ragyogóbbak volnának; az a termet, mintha óriási volna! Egész alakja
körül – mintha a szentek sugára volna.
Leült, evett, beszélgetett, nevetett. Idő kellett ahhoz, mig
észrevettem, hogy ő se nagyobb, mint más, s ő is ember, mint más s mig
ujra és ujra eszembe jutott, hogy mit is mondott, mikor kezet csókoltam
neki.
– Szervusz fiam, papnak csókolj kezet, ne nekem.
Középtermetü, nem kövér és nem sovány, bajusza és torzsolt szakála
szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép
tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival. Két szemöldöke közt mélyebb
redő s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép
összhangzatos napbarnitott piros arcz. Rövid kézfejen jó vaskos ujjak.
Barna ruhája.
Az a halászgunyhó, a mely akkor állott, ma nincs már meg. A hatvanas
években jóval nagyobb putrit emeltek helyette. Leveles szinben volt az
ebéd s nem a gunyhóban. Fele se fért volna oda a társaságnak. Nyárson
sült garda volt az étvágygerjesztő első étel, balatoni halászlé és
rostélyon sütött süllő a halnemü ételek. Volt egyéb étel is s ugy
látszott, Vörösmartynak jó kedve és jó étvágya volt.
Ki hitte, hogy halálától csak néhány hét választ el? Utolsó napjaiban
Kovács József, a későbbi hires egyetemi tanár és sebész volt körülötte s
tőle hallottam, hogy szivbajának legalább egy év előtt már erősen
kifejlődöttnek kellett lenni. Meg volt támadva tüdeje is s halálát
közvetlenül tüdővizenyő nevü betegség idézte elő.
Akkor mi ennek nem láttuk semmi nyomát. A fürdőorvos talán legkevésbbé
látta.
Felköszöntők nem voltak, mig a czigány oda nem jött. Ott volt ugyan a
nemzet bárójának malaczbandája, apró czigánygyerekek hegedüs csoportja,
de az urak ezt felküldték a hegyre, ne czinczogjanak itt közelben.
Szentgyörgyi Horváth József elküldött az igazi bandáért s Farkas Miska,
nyalka uri czigányprimás csakhamar ott termett művésztársaival. S a mint
lezengett egy szép dal a hegedüről, azonnal felállt Vermes Illés s
lelkes nagyszavu felköszöntőben üdvözölte Vörösmartyt, nemzetünk örök
életü nagy költőjét.
Felköszöntő jött felköszöntő után, de Vörösmarty nem szólalt fel.
Végül Szücs Antal emelt poharat:
– Hallgat a költő, nincs igaza. Én mondom azt, igaz tisztelője,
mindennapi látogatója. Engedje meg urambátyám, hogy én most ellenzéke
legyek, vele szembe szálljak.
Zsebjéből kivett egy kis papirost. A költő utolsó daltöredéke volt
ráirva. Nyéken, Baracskán jutott hozzá.
– Ime uraim, barátaim: ezt irta a költő alig pár hét előtt:
»Fogytán van a napod, fogytán van szerencséd… Fogytán van erszényed,
fogytán van a borod, mire virradsz te még szegény magyar költő? Van-e
még reménység? Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban hányszor
álmodoztál, büszke reményekkel kényedre játszottál!…«
Vörösmarty közbeszólt:
– Ezt az irkafirkát ugyan elhallgathatta volna uramöcsém!
– De nem hallgatom én el, hanem kimondom itt bátran, hogyha van isten az
égben: akkor Vörösmarty Mihály férfiálmai még megvalósulnak s büszke
reményei még beteljesülnek s a mi hazánk még szabad lesz és dicső. Ha
van isten az égben: az megáldja Vörösmartyt. Erre emelem én poharam.
Felugráltak a férfiak, ráhuzta a czigány, fölzugott a harsogó éljen s
odarohantak mind az öreg költőhöz, ölelték, csókolták, sirva
megáldották, még ruhájának szegélyét is könyekkel öntözték.
Bizony nem volt az érzéki csalódás. Bizony a szentek sugára vette körül
a költő alakját!
Szentgyörgyi-Horváth József oda kiáltott Farkas Miskához:
– Azt a Rákóczit fiam!
S megharsant az az induló, melyet hat év óta nyiltan nem hallott
Magyarországban senki. Börtönnek sötétsége várta azt, a ki Rákóczi dalát
el merte huzatni.
De erre mégis csöndesebbek lettek az urak. Nem féltek ők. De féltették a
költőt.
Szücs Antal oda sug Szentgyörgyi-Horváthhoz.
– A Hess légy: ez a költő mulató dala.
Ismerte ezt a dalt tul a Dunán mindenki. Apámnak is ez volt kedves dala.
Meg a Lucza Panna dévajdala.
Szentgyörgyi-Horváth int a czigánynak. S a czigány, a mint bevégzi a
Rákóczit: se lassan, se gyorsan, csak ugy közép módon megkezdi azt a
dalt:
»Hess légy, ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar
lányka, meggyógyulok ám én!«
Mind az urak utána dalolták.
És dalolta csöndesen a költő is. Szép tiszta mély hangja mint a
harangszó ugy zúgott bele abba a zajos énekbe.
Én legalább csak az ő hangját hallottam.
Ez volt igazán utolsó dala. S a hogy a zene szólt, húszszor is elbúgta
egymás után.
Jó öreg délután lett, mire bevégződött a halászebéd s a társaság
visszament a fürdőtelepre. Itt uj, mulatságos kis eset várt
Vörösmartyra.
Hogy volt, hogy nem volt: valami csodálatos módon mégis ugy volt, hogy
Tamassa Pál ott a fürdőtelepen volt.
Hivatalos dolga volt-e, átutazóban volt-e, kocsisa etetni vagy
patkoltatni nézett-e be vagy annak volt valami más dolga: ezt nem
lehetett tudni. Hogy nem a fürdő használatáért ment oda: az bizonyos.
Életében akkor fürdött először és utoljára: a mikor a fürdőteknőből
kivették.
Ott üldögélt az édesvizü kút közelében egy padon. Száz galléru sötétkék
köpönyegje akkor is a nyakában volt. Pedig augusztusi forróság volt. De
köpönyegjét a kocsin nem hagyta volna a világért se. Hátha ellopják.
Pedig azt el nem lopták volna a világért se. Nem viselt olyan köpenyeget
már ötven esztendő óta senki. Olyan hetvenhét rétü volt annak a
gallérja, olyan bizonytalan a szine, olyan megviselt a bélése s olyan
furcsa egész minémüsége: hogy nincs az az enyves kezü vásározó orv, a ki
azt megkivánta volna.
De ki hát az a Tamassa Pál?
Született Szent-Király-Szabadján, Veszprém vármegyében. Mikor? Nem
tudom. Ugy 1780 körül. Mert 1809-ben már a vármegyének viceexactora,
magyarán mondva alszámvevője volt.
Halhatatlan érdemeket szerzett pedig a vármegye iránt.
A vármegye nyakig benne volt Napoleon ellen a háborúban s az 1809-diki
nemesi fölkelés sehol se volt oly népes és buzgó, mint épen itt. Mert
akármilyen nagy hadvezér volt Napoleon, hogy a Bakonyt be nem veszi s
azon keresztül nem megy: ez a vármegye előtt bizonyos volt. Csak meg
kellett védelmezni.
De a háboru akkor is pénzzel járt. A nemesi felkelés épen háromféle
pénzzel. Az egyik költséget viselte a nemesség, a másikat a jobbágyság,
a harmadikat a hadi kincstár. A hadi kincstárt képviselte a
helytartótanács Budán, a nemességet képviselte a vármegye, a
jobbágyságot nem képviselte senki. Minthogy pedig a hadi kincstár szokás
szerint mindig üres volt: a helytartótanács a nemesség nyakába akart
akasztani minden költséget; – ha pedig a vármegye ez ellen börzenkedett:
akkor kirótták azt a jobbágyságra. Ennek ugy se volt joga panaszkodni.
Mindenféle költségről egyféle nyugtát kellett venni. Ugyde egyféle
nyugtáról lenézni, hogy hadi kincstárt, nemességet, jobbágyságot mely
czimen mekkora összeg terhel: nem könnyü dolog. Sőt oly nehéz, hogy e
fölött alispánok, katonák, számvevők, helytartótanácsosok,
vármegyegyülések, tiszti ügyészek, szolgabirák, adószedők épen tiz
esztendeig marakodtak. Elvégre valahogy csak elintézték.
– Nem oda Buda!
Ezt gondolta Tamassa Pál. S elkezdte átvizsgálni az iratokat. Az iratok
pedig voltak két társzekérrel.
Csak viceexactor volt akkor, de nem bizott se a főexactorban, se a
helytartótanácsban, se a központi számtisztekben. Föltette magában, hogy
a két társzekérnyi irást keresztül betűzi.
Senki se bízta rá a munkát és senki se biztatta. Hivatalának rendes
terheit megkettőztették, hogy se ideje, se kedve ne legyen önkénytes
fáradalmakhoz. Mind nem használt semmit. Nappallá tette éjszakáit,
dolgozott mint a hajóhuzó ló s egy év mulva készen lett munkájával.
Kisütötte, hogy a megyei nemesség és jobbágyság összesen tizenhat ezer
forinttal károsodott. Ennyivel tartozik a hadi kincstár.
Tizenhat ezer forint!
Nagy szó volt ez akkor. Hatszáz forint volt az alispán fizetése.
Százhatvan forint volt a megyei esküdté. De egész esztendőre. S ebből a
megyei esküdtnek tartani kellett lakást, családot, hivatalhelyiséget,
kocsit, lovat, kocsist, diszmagyar ruhát, mindent.
Mindez kitelt egy egész esztendőn át százhatvan forintból. Egy barátom,
Bezerédy Imre, félévig volt esküdt s félévi fizetéséből nyolczvan
forintból mind ezen felül még szerzett száznyolczvan birkát is.
Négy váltó krajczár volt egy iccze bor a kocsmában. Négy váltókrajczár
volt egy font birkahus a mészárszékben. Két krajczárért adtak egész
hétre szüz dohányt. A váltókrajczár pedig oly kevés érték volt, hogy
harmadfél ért annyit, a mennyi most egy krajczár.
S mikor ilyen olcsó a világ: akkor szerzett Tamassa Pál a vármegyének
tizenhat ezer forintot. A mi azt teszi, hogy az egész vármegyének egy
esztendeig alig kellett valami házi adót kiróni.
Először: a közgyülésen megdicsérték.
Másodszor: az alispán kezdeményezésére baráti adakozásból vettek neki
egy kardot és egy pár sarkantyus kordován csizmát. A kardot és csizmát
elfogadta, a sarkantyut visszaadta, mert az csak hiábavalóság, hetykeség
olyan embernek, a ki vagy kocsin jár vagy gyalog.
Harmadszor: a legközelebbi tisztujitáson megválasztották főexactornak s
ezzel fizetését háromszáz forintra emelték.
Nagy szó volt ez.
Könyezett Tamassa Pál, mikor mindezt megértette. S megfogadta, hogy
ezentul egész életét s minden erejét vármegyéjének, hazájának és
nemzetének szenteli.
Tehát meg se házasodik.
Azt mondták rá: bolondság.
– Nem bolondság. Mert ha én a nemes vármegye előtt kijelentettem, hogy
ezentul minden erőmet a vármegyének szentelem: akkor mit csinálok a
feleséggel? Ha pedig a feleségnek szentelem: mi marad akkor a
vármegyének?
– Jól van Tamassa Pál. Legényember maradsz, hamis ember maradsz, a
menyecskékkel majd csak balkézről dévajkodol.
Ezt Kocsi Sebestyén Gábor mondta neki, a későbbi hires országgyülési
követ.
– Ez se lesz igaz. És soha se vétek a tiz parancsolat ellen, mert az nem
lenne tisztesség.
És nem is vétett. Soha se vétett. Élt vagy nyolczvanöt esztendeig,
megöregedett, meghalt, eltemették, talán már föl is támadt, de asszonyt
nem érintett soha. Se kezével, se szemével, de még csak gondolatával se.
Tiszttársai sokáig nem hittek neki. Sokáig leselkedtek utána. A királyt
nem őrzik olyan titkon és gondosan, a hogy őt őrizték. Utóbb bátor és
hamis menyecskéket biztattak fel, hogy incselkedjenek vele. Ez se ért
semmit. Jég volt, szikla volt, megközelithetlen magasság volt minden
nővel szemben.
A vármegye azonban nem foglalta le minden erejét. Maradt a nemzetnek is.
Kocsi Sebestyén Gábor kötekedett vele.
– Hát nemzetünkért mit fogsz csinálni?
– Ezt is elhatároztam már. Valami Vörösmarty nevü diák ember mindenféle
dibdáb versekkel rongálja a magyar nyelvet, ennek akarom utját állani.
Kidolgozom tehát drámákban és tragédiákban az árpádházi királyok
történetét, hogy utánam a sok lityifityi poétának ne akadjon dolga.
Mielőtt azonban ezeket kinyomtatnám, egyéb klasszikus munkák
forditásával állok a világ elé.
Igy jelent meg tőle 1833-ban egy forditott munka e czim alatt.
Fedrusnak Augustus Szabadosának Esopusi Meséi. Weszprémben Számmer
Alajos betüivel. 1833.
Nevét nem nyomatta ki a könyvön. S mikor kérdezték ennek okát, azt
felelte:
– Kérkedés az. A világnak csak a jó könyvre van szüksége, de arra nincs,
hogy ismerje az iró nevét.
Hajh, micsoda veszekedett magyar nyelve van ennek a könyvnek. Hogy a
vidám lapok ezt nem tudják felfödözni s belőle hetenként
mutatványszámokat közölni! Minő kaczagás támadna ettől a világban.
Jó Tamassa Pál kitünő exactor volt teljes életében, de átkozott rossz
iró. Igazi csodabogár.
Csinált uj szavakat is.
Gyapot. Ez azt teszi: szőrös fülü.
Dühöly. Ez azt teszi: kritikus.
Fülész. Ez azt teszi: szamár. Ma már ugyan azt teszi: fülorvos. De
Tamassa Pál ugy vélte, hogy a szamár szó nem való mivelt társaságba,
jobb lesz tehát helyette a fülész.
Fülmél. Ez azt teszi: hallgatódzik.
Mikor a könyv megjelent: Vörösmarty irt róla birálatot a Kritikai
Lapokban. Szerzőjét nem tudta. Kritikája igy kezdődött:
»E könyvet ismét valamely vén tátos irhatta, gondolám, midőn czimére
tekintettem«. A könyv ugyanis Veszprémben, a hires Mondolat születése
helyén látott napvilágot.
Tátos!
Ez a szó nehezére esett Tamassának. Tátos a mesebeli csodás ló, a ki
minden akadályon átviszi lovagját s gazdájának minden ellenségét levágja
vagy agyonrugja. Tamassa Pál pedig szerény ember, a ki semmiféle különös
vitézséggel nem hivalkodik.
Vén tátos!
Hát vén ember az ötvenéves ember? Vén az, a ki még soha asszonyt nem
érintett?
Egyébként is kegyetlenül lebirálta Vörösmarty azt a könyvet.
Hejh minden kedve eltünt jó Tamassa Pálnak ezen tul az irodalmi élettől.
Irt ugyan még azután is. Drámái és Tragédiái nagy része még azután
készült. Néhányat nekem is megmutatott 1863-ban. Kéziratai megtöltöttek
egy egész hombárt, de többé sajtó alá nem adott semmit.
A magánélet társaságaiból is a mennyire tehette, kimenekült. Itt-ott még
is csak kiesett valaki szájából ez a szó: tátos, – ez pedig bántotta őt.
Hiszen a nemzetnek akart ő használni. Micsoda ripőkség őt ezért csuffá
tenni?
Nos hát ez a Tamassa Pál üldögélt az édesvizü kutnál, mikor mellette
ebédlő társaságával elment Vörösmarty Mihály.
Vermes Illés karon fogja Vörösmartyt s egy pillanatra megállitja.
– Engedd meg tisztelt barátom, hogy bemutassam neked Tamassa Pált, a mi
vármegyénk egykori hires főszámvevőjét.
Tamassa Pál föl se kel ültéből, kezét se veszi föl térdéről, hanem csak
nézi hosszan a költőt.
– Maga uramöcsém az a Vörösmarty Mihály, a ki ez előtt húsz-huszonkét
évvel engem vén tátosnak nevezett?
– Nem emlékezem.
– Meghiszek magának uramöcsém, mert akkor még gyerekember volt, hát
elfelejthette. Pedig az én magyar Fédrusom azt meg nem érdemelte. No én
nem haragszom, de máskor még se tegye. Maga még fiatal ember uramöcsém,
elfogadhatja tőlem ezt a tanácsot.
Vörösmartyt jó kedvre hozta ez a beszéd. Kezet fogott Tamassa Pállal.
– El is fogadom urambátyám, szives köszönettel.
Három hónap mulva Vörösmarty halála hirét hallotta Tamassa Pál.
– Sajnálom szegény fiatal embert. Tele volt jó igyekezettel. Most már
bánom, hogy ugy megfeddtem Balaton-Füreden.
Nagyon kicsi dolog ez a Tamassa Pál története. Ámbátor épen az ő
mulatságos Fédrusa birta rá Vörösmartyt, a mint birálatában maga mondja,
hogy nyelvünk titkait, nyelvünk ujitásának és nemesitésének törvényeit
mélyebben tanulmányozza: mégis csak kicsi dolog ez.
És én mégis leirtam.
Mert nincs Vörösmartyról, nincs mult időnk nagyjairól olyan kicsi dolog,
a mit én szivesen le nem irnék. A mit én koromnak s az utánam következő
nemzedéknek számára a bús feledékenység karmai közül szivesen meg ne
mentenék.
De másnak is kötelessége volna ez!
Petőfi életének részleteit összeböngészik utódai. Örül a lelkem, mikor
ezt látom. Már olyan csizmadiának is tudjuk nevét, a kinél egykor
csizmát varratott vagy foltoztatott. Idáig menni nem szükséges, de ez se
baj. Ha selejtes is, inkább több legyen, mint kevesebb vagy semmi. Az
életnek minden apró részlete ezer és ezer ember figyelmét költi fel. S a
figyelem először a részletet, azután magát az életet öleli át. Végül
azt, a mi a költő életében fenség és örök tanulság az egyén számára és a
nemzedékek számára. Átalakul az az élet utóbb nemzeti hagyománynyá s a
rég elporlott élő nemzeti hőssé. S a nemzet gazdagságát nemcsak
vagyonának ezer milliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik.
Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része multjának dicsősége,
hőseinek sokasága. És az az önérzet, a melyet ezek fénye költ ki s növel
magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a
világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt,
elsárgul és elhervad az.
Mit csinál a német nemzet nagyjaival?
Nézd meg magyar iró: mit csinál Dürer emlékezetével és Goethe
kalandjaival? S mind a többiekével?
Minden porszemet összegyüjt: halom lesz belőle. Minden füszálat
összegyüjt: pázsit lesz belőle. S ápolja a halmot s öntözi a pázsitot.
Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized
még s nyomaidat elfödik a feledés sürü fellegei. Néhány ifju, néhány
tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és
melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének
részleteit nem buvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy müvével bezárult
volna mögötted a világ örökre.
Pedig a te életed oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegitő!
Cserhalmod utóhangjaként jól irtad ezelőtt hetvenhárom esztendővel:
téged a sors erős vaskarja hamar lehuz örökre, sirodat benövik a vad fák
ágai s ki fog még emlékezni felőled, s ki tudja, hogy megfáradt alakod
hamvára hol nehezkedik a domb?
Nem tudják.
S ha tudják is: kevés az. Dicső életének emlékeit gyüjtsük össze s ne
csak sirjának koszoruit.
JÓKAI.
(Jókai apjának betegsége. – Az öröklött betegség. – A váltószivesség. –
Hogy készült az „Arany Ember“? – Hogy készült a magyar büntető törvény?
– A hogy a költő alkot.)
Vörösmarty husz évvel előbb 1835-ben is Balaton-Füreden töltött néhány
kedves napot. A regényirás sohase jutott eszébe. Apróbb beszélyt irni
eszébe jutott néha. De nehezen szánta rá magát s igazán nem is sikerült
egy kisérlete se. 1835-ben a Balaton rábirta egyre. »A füredi
szívhalászat« czimű beszélyét ez évben s Balaton-Füreden gondolta ki. De
ez azért még se balatoni költészet. Van benne víz is, van benne tó is,
előfordul benne a Balaton is, de a Balaton külön élete, fényes
egyénisége, ragyogó szépségei nincsenek benne.
Jókait jobban megragadta a Balaton. De ő is csak a téli Balatont vonta
be költészetének aranyos sugarával. Azt a Balatont, a melyet soha nem
látott. Huszonöt esztendőn át töltötte nyári napjait Füreden, húsz
esztendeig volt ott első rangu háziur, de azért a Balatont télen sohase
látta. Mégis irt róla az »Arany ember«-ben.
Története van ennek.
Jókai apja, Jókai József, nem élt nagy időt. Alig 56 éves korában halt
meg 1837-ben. Különös hajlama volt ahhoz a betegséghez, melyet az
orvosok hörghurutnak neveznek. Már fiatal ember korában is ágyba
döntötte néhányszor. Élete utolsó tíz évében többször megrohanta ez a
betegség. Ha téli vagy szeles időben ment Ó-Gyallára, a hol birtoka
volt, vagy vidékre, mikor a kötelesség parancsolta: ritkán kerülte ki
ezt a nyavalyát. Elvégre egy utolsó roham kioltotta nemes életét.
Ez a betegség huruttal, lázzal, fájdalmas köhögéssel, nagy erővesztéssel
jár. Néha vérzést is idéz elő az erőszakos köhögés.
Mikor Jókai harminczhét éves volt, 1862-ben, nála is efféle betegség
kezdődött. Köhögés, hörgőbántalmak, mellvérzés.
Azért 1863 elején mégis lapot inditott és pedig politikai nagy napilapot
s a mint meginditotta: két hónap mulva mégis becsukták a
Schmerling-rendszer katonai biróságai.