elküldi az ellenőrhöz. Az ellenőr tovább küldi a számfejtőhöz. A
számfejtő kikeres mindenféle könyvet, irást, előiratot és főnököt s
megvizsgálja: jár-e a pénz, kinek jár a pénz, mennyi pénz jár, miért jár
a pénz. S különös gondja van nem arra, hogy hibát ne találjon, hanem
arra, hogy hibát találjon. Mert az állam, mikor pénzt hajt be, behajtja
azt gyorsan s nem keresi: milyen ember az, a kitől behajtja. De ha pénzt
ád ki: akkor előtte mindenki tolvaj, csaló, hamisitó, álorczás, a kire
vigyázni kell.
Ha azonban már elvégre minden rendben »találtatik«: akkor a pénzért járó
embernek be kell bizonyitani, hogy ő nem más, mint csupán csak ő. Hogy ő
se nem bátyja, se nem öcscse, se semmiféle rokona önnönmagának, hanem ő
az önnönmaga. Mert a mig ezt be nem bizonyitja: addig ugyan pénzt nem
lát, ha minden igazsága együtt van is.
Hát a függetlenségi harcz alatt hogy jutott pénzéhez a lószállitó?
Csányi László ott lakott Pesten a Koppély-házban. Ő volt a főember, a ki
kiutalta a pénzt.
Brachfeldék szivesen vártak a ló árára. S erre jó okuk volt, mert akkor
is csak várniok kellett volna, ha nem szivesen vártak volna. Első volt a
honvéd és lova és fegyvere.
A moóri csatát elvesztettük. Jött Windischgräcz Pest felé, mint a
förgeteg. Pár nap alatt itt is lesz.
Siet Brachfeld Csányi Lászlóhoz a ló-nyugtával: vezesse rá az utalványt.
Kocsi áll Csányinál a kapu előtt.
A kocsi tele mindenféle utipodgyászszal.
Az öreg huszár, a napoleonkori öreg huszár áll elébe. Nagy tarisznyába
gyömöszöl mindenféle utravalót.
– A nagyságos urral szeretnék beszélni.
– A miből ugyan semmi sem lesz.
– Én vagyok a Brachfeld.
– A kend baja az, nem az enyém.
Nagyon udvarias volt a vén huszár, hogy a gazdag zsidót kendnek
szólitotta.
Szerencsére nyilt az ajtó, jött ki Csányi. Asztrakán süveg a fején,
bunda a vállán, botosok a lábain. Kegyetlen hideg tél volt e január
harmadik napja. Ment a függetlenségi kormány Debreczenbe.
– No Brachfeld, mi jó szél hordozza itt?
– Erre a kis nyugtára szeretném, ha Nagyságos uram rá vezetné az
utalványt Duschekhez.
– No ezt hát még elvégezzük.
Az a kis nyugta szólt hetvenezer forintról. A ló áráról.
Most az ilyen apróságot a vámházban fizetnék ki.
Akkor pedig a vámház helyén a Dunának egy nagy öble állott tele vizzel.
Ugy nevezték: A molnárok tava. Ez volt a dunai malmok téli kikötője.
Most is tele volt dunai malommal. A malmok lábnyi vastag jégbe fagyva.
Nem őrizte a malmokat más, csak az isten meg a patkányok. Szép napos
időben egy csomó vihánczoló kölyök mindig ott ácsorgott a partokon.
Leste a mint a patkányok mennek látogatóba egyik malomból a másikba. S
dobálta őket apró kavicsokkkal. Volt kavics a Dunaparton elegendő.
A patkányok ugyan Duschek helyett ki nem fizették a lovak árát.
De hol volt akkor már Duschek is?
Valahol a Hortobágyon.
Ő már néhány nap előtt elindult a bankócsináló gépekkel és emberekkel, a
bankópapirossal és a sok istentelen protokolummal. Bankópapirost ötszáz
mázsát kellett Debreczenbe vinni. Száz kocsi szállitotta csak a
papirost. Mert akármilyen hires nevezetes, gazdag város Debreczen
városa: azért bankópapirosa még se volt se azelőtt, se azóta, se akkor.
Három millió aranyja, ezüstje volt a magyarnak, mikor függetlenségi
harczát megkezdette. Ma épen másfél napra lenne elég béke idején. Akkor
pedig egy évig hadakoztunk vele, pedig két európai nagyhatalommal
verekedtünk. A mi még kellett hozzá, azt előteremtette a hősi
elszántság, a bankócsináló gép, ezer mázsa bankópapiros és a zsidó.
Volt hát Brachfeldnek már utalványa, csak embert kellett keresni, a ki
kifizeti.
Ha Windischgräcznek mutatja be: akkor felakasztják. Az lesz a fizetés.
Ha eltagadja, elégeti vagy bizonytalanra vár vele: akkor sohase látja
pénzét.
Nincs egyéb választás: jó két lovu paraszt kocsira felülni s neki vágni
a télnek, fagynak, alföldi sivatagnak, el napkelet felé Debreczenbe.
Vagy megeszik a farkasok, vagy agyonütik a betyárok, vagy megkapja
pénzét jó szerével.
Ma is érdekes lenne az utazás nyitott paraszt kocsin hóban, fagyban,
téli zimankóban Debreczenig. Hát ezelőtt ötven esztendővel?
Egyik nap késő éjszakáján bevetődik Nádudvarra. Azt se tudja: micsoda
falu, micsoda város. Minden ablak sötét, sehol senki ébren,
vendégfogadónak se hire, se hamva, lovak elfáradtak, emberek
elgémberedtek, szél szitálja a havat az utczán, kutyák feleselnek,
kakasok szólnak; más életnek, egyéb hangnak semmi nyoma. Utczai lámpa
van ugyan Bécsben, Párisban, sőt már Pesten is, de annak fénye
Nádudvarig el nem világit. A mivel Nádudvar egy csöppet se törődik.
De a város végén még is ég a gyertya egy ablakban. Ott lakik a Kakuk
zsidó. Azért hivják Kakuknak, mert ha tüsszent, mindig ugy szól, mint a
kakuk madár. Különben pedig németszabó volna. Szegény az istenadta, mint
afféle németszabó Nádudvaron. Mit is keres németszabó Nádudvaron? Hiszen
nem jár ott más pantallóban, csak a gatyás galamb. Abból is csak egypár
van a tisztelendő urnál.
De hát gyertya mégis ég az ablakban.
Brachfeld bezörget, bemegy, szivesen látják. El is fér a szobában, ha a
bundáját kint hagyja a konyhában. Az egész szoba akkora, mint egy
jóravaló szekrény. S már be is költözött oda éjjeli szállásra Altstädter
veszprémi zsidó s két veszprémi szürszabó. Az egyik Vörös Sándor, nekem
egykor közel harmincz év előtt lelkes, hü választóm. A másiknak nevét
elfeledtem.
Vacsora is akadt: meleg burgonyaleves. A forró viznél többet ér.
A lovakat is beköthetik, de nem az istállóba, mert az nincs, hanem a
kamarába, a honnan előbb ki kell dobálni a sok ócska rongyot. Reggelire
már van tej is, szalonna is, puha kenyér is. Hatalmas lakoma. Kell is
fizetni fejenként tizennégy forintot, lovanként három forintot. Jámbor
Kakuk zsidó, öt esztendőre beszerezte házbérét egyetlen éjszakán.
Ugy kell neki!
Duschek pedig nem henyélt. A mint gépe és papirosa Debreczenbe ért: a
legelső éjszakán már berendezett mindent, hogy mire a nap fölkel: ontsa
gépe a bankót.
Ott volt mühelye és raktára a nagy kollégium földszinti helyiségeiben.
Egyik szobában egy nagy vasalt szekrény tele kész bankóval. Rozzant
ajtóit, rozzant ablakjait uj lakatok, városi hajduk, uj honvédek őrzik.
Minek őrzik? Ki orozna a nemzet kincséből? Hogy merne belépni tolvaj
istennek szentegyházába?
Duschek nem ott lakott, hanem a nagy kollégium mellett egy kisded
házban, csak egy szük utcza választotta el a kollégiumtól. De a
szekrényes szoba mellett is volt hivatalszobája.
Festett asztal, fapad, nehány festett faszék, mosdószekrény és egy
fiókos fali szekrény: ez volt a szoba minden butorzata. Tükörnek,
csillárnak, szőnyegnek semmi nyoma. De volt egy fali fogas. Azon lógott
egy szürke posztóköpenyeg, egy fekete kabát és egy barkhendből készült
rövid ujjas mellény.
Mi a barkhend?
A barkhend pamutból készült ócska, bolyhos vászon. Egyik oldala se
fényes. A szine vagy kékre, vagy szürkére, vagy vegyes bágyadt koczkákra
festve, a viszája szintelen szürke bolyhosság. A világ legolcsóbb
kelméje. Tizenhat váltókrajczár volt rőfe s még ma se drágább tizenöt
krajczárnál. Kapczaruhának szokta használni a középosztály, mellénynek a
legszegényebb ember, alsó szoknyának a legszegényebb asszony.
Nos hát ilyen barkhendből készült rövid ujjas mellényt viselt
Magyarország pénzügyminisztere magánlakásán és hivatalszobájában. A
fekete kabátot csak szükségből öltötte fel.
Minden nap egy millió bankót nyomatott ez a miniszter. Ki vette számon?
Ki ellenőrizte? Az a néhány hivatalnok, ki vagy elhalt, vagy világnak
futott, vagy a harczban hullott el, vagy a tömlöczben, vagy az
akasztófán. S a kinek ellenőrizetlen volt kezén minden nap egy millió:
az az ember két forintos kabátban járt.
Pedig ott volt mellette a szép asszony is. A csodaszép balatonfüredi
Gutthardtné. A ki csikorgó hidegben elment vele, elment utána
Debreczenbe. A ki szerette a minisztert, azt a rideg szürke hivatalnokot
még barkhend ujjasában is. S a kiért rajongott az a miniszter, mintha
csak ifju müvész lett volna.
Hejh pedig a szép asszony két szép szeme nagy hatalom. Megöl az ő
nézésével. Leszedi a csillagot az égről, kiveszi a kincset a
szekrényből, kilopja az önérzetet a szivből, a hősi elszántságot a
honfilélekből.
A szép asszony két szép szeme.
Keresztültör a várak falán, a királyi paláston, a papok biboröltönyén, a
férfi komolyságán s a hitvesi hüségen. Mi tud annak ellentállani?
A barkhend ujjas. Azon nem hat keresztül se könyje, se lángja.
Korán reggel bemutatja Brachfeld a hetvenezer forintos utalványt
Duscheknek.
– Volt ön Gutthardtnénál?
– Nem voltam miniszter ur, nem is megyek, sietős az utam.
Akkor a barkhend ujjasában volt a miniszter. Átment a kollégiumba,
felnyitotta a szekrényt s szó nélkül kifizette a pénzt.
A zsidó pedig sietett vissza a tenger pénzzel Buda pestre. Hiszen ha
Windischgräcz föl nem akasztja: megint csak kell lovat vennie a honvédek
számára. De miként jusson vissza Budapestre? Ez volt a kérdés.
Dehogy volt ez kérdés. Nem lehet a lókereskedőt megakasztani. Aztán
Windischgräcz jámbor ember volt. Csak a Duna balpartját őriztette.
Szentül hitte, hogy háta mögött már mindenki jó barátja. Tétény felől az
jött be Budára és Pestre, a ki akart. S az osztrák főhadiszálláson csak
oly biztosan jártak-keltek a magyar sereg kémjei, mint akár
Debreczenben. Csak Promontor és Budaörs felől kellett bejönni.
Mi lett utóbb a szép asszonyból?
Hosszu története van ennek, de ez a történet már nem tartozik a
Balatonhoz. De egyszer-kétszer még is érinti azt.
Az enyéngi kerület képviselője a 48-diki országgyülésen Bocsor István
volt. Enyéng szülöttje, pápai tanár, kemény hitvallásu magyar ember.
Nagy tudós, de a remek gondolkozásu csöndes tudósok fajából. Nekem is
kedves tanárom volt. Az akadémia sohase választotta be tagjai közé,
pedig sok és szép és uttörő tudományos munkája jelent meg, – de pápai
kiadásban.
Ez volt egyik büne. A másik pedig az volt, hogy Szent István királyról
megirta, hogy az nem volt se szent király, se nagy király, mert német
lányt vett el feleségül, mert ő csinálta meg a némettel először a közös
ügyeket s mert ő kezdte meg nálunk a latin és német nyelvek elültetését.
– Ez a két nyelv amici, olyan átok a magyar nemzeten, mint a szerb tövis
a mezei gazdán. Ma se tudtuk, sohase tudjuk kiirtani.
Igy beszélt tanitványainak.
Történettudós létére ugy gondolkodott, hogy ha a némettel összeveszünk,
vagy legyőzetés vagy árulás, de az egyik bukásra visz bennünket. Ez ok
miatt az országgyüléssel együtt nem ment el Debreczenbe, hanem
visszafelé keresztül tört Windisgräcz táborán s elment haza Enyéngre,
Pápára.
A debreczeni nemzetgyülés azonban gondolt egyet, a távolmaradt
képviselőkre körözvényt bocsátott ki s elrendelte, hogy a ki ennyi s
ennyi idő alatt székét el nem foglalja s távollétét nem igazolja: helyét
üresnek mondja ki. Bocsor István se meg nem jelent, se nem
mentegetődzött s igy az enyingi kerület megürült.
Ez a kerület a füzfői öböltől a Sióig ráfekszik a Balatonra. A szép
asszony rábirta Duscheket, hogy vállalja el az enyéngi képviselőséget.
Ki tudja: minő terve volt a szép asszonynak? Ki tudja: miért ábrándozott
vissza a szép Balatonra?
Duschek közölte a dolgot Kossuthtal. Kossuth, a kormányzó, irt egy szép
magánlevelet az alispánnak: Kenesei Kenessey Antal urambátyámnak, a
levélben ajánlotta Duscheket. Az alispán irt a szolgabirónak Nagybaráti
Huszár Pongrácz urambátyámnak s aztán alispán szolgabiró, esküdt,
nyakukba vették a kerületet, beszéltek minden falusi biróval, jegyzővel
és előljáróval s lelkükre kötötték, hogy meg kell választani Duscheket,
az ország pénzügyminiszterét, mert Kossuth apánk, az ország kormányzója
ugy parancsolja.
– Parancsolja?
Ez a szó volt a hiba.
Mezőföldi magyar ember parancsszóra meg nem választ senkit. Volt kéznél
egy ékesszavu, érczes hangu, jókedvü kálvinista káplán: Cserky István.
Őt választotta meg. Ugy megbukott Duschek, mint a parancsolat.
A kálvinista káplánnak akkor husz forint volt az esztendei fizetése. Azt
hiszem, ma sem több ötven forintnál. Mai napság merjen csak egy
kálvinista segédlelkész a pénzügyminiszter ellen valahol föllépni
képviselőjelöltnek!
Duschek sorsa az lett, a mi a függetlenségi kormányé. Debreczenből
Pestre, Szegedre és Aradra költözött s utóbb osztrák fogságba került. Az
egész világ bámulatára azonban se föl nem akasztották, se sulyosan el
nem itélték.
Pedig ő is elfogadta a függetlenségi határozatot s ő is
trónjavesztettnek mondta ki Ferencz József császárt.
Ő is minisztere volt a függetlenségi kormánynak s a hősi harcz
diadalmaihoz mindvégig ő szolgáltatta a pénzt.
Minden függetlenségi minisztert fölakasztottak a ki el nem menekült. S
ha volt hóhérlogikája Haynaunak: akkor Duscheknek kötél által kellett
meghalnia.
Volt hóhérlogikája s Duschek még is megszabadult.
Áruló volt talán Duschek alattomban? Nem.
Becsületes magyar ember volt minden izében. Megmentette őt a szép
asszony.
Mikor Haynau Komárom várának átvétele után Pestre jött s gróf
Batthyányit, Csányi Lászlót, báró Perényi Sigmondot, Szacsvayt s
társaikat kivégeztette: szemlét tartott hadserege fölött, Pest és Buda
helyőrsége fölött. Katonái kopottak és rongyosak voltak. A katonáknak
még diszruhája is szenny és foszlány volt. A fehérnemü rég lemállott
testükről s a hosszu táborozás férgei hemzsegtek rajtuk.
A hóhérnak volt érzéke a katonai disz iránt. Kegyetlenül összeszidta a
bécsi hadügyi kormányzatot, törzstisztjei csak ugy ámultak-bámultak
rajta. Rögtön irt is Bécsbe sürgetni az uj ruházati fölszerelést.
A szemlére kiment a szép asszony is. A szemle azon a vidéken volt a
tábori kórház körül, a hol most az elevátor és közvágóhid fekszik. A
szép asszony fiakkerről nézte végig a hadi szemlét.
Még az napon fölkereste a hóhért. Valami Friedberg nevü segédtisztjét
találta ott. A szép asszony követelte, hogy rögtön jelentse őt be a
hóhérnál. A segédtiszt lehetetlennek tartotta, a hóhér nem is volt már
otthon, valami kaszinóba vagy valami látogatóba ment. A segédtiszt
tudta: hová.
Gutthardtné egyszerü, de előkelő és értékes öltönyben volt. Ragyogó
szépségének fényét, melegét és illatát fokozták nagybecsü ékszerei.
Friedberg százados tagadó feleletét föl se vette. Kért egy
levélboritékot.
A fiatal és udvarias százados sietett levélboritékot adni. A szép
asszony bele tett egy névjegyet. »Madame Gutthardt.« És bele tette
Paskievits herczegnek egy ajánló levelét és Konstantin orosz
nagyherczegnek egy látogatójegyét.
Hol vette ezeket a szép asszony.
Ki tudná azt?
Volt Abauj-Szántón egy zsidó orvos, dr. Weiser. Apja Weiser Károly
budapesti királyi közjegyzőnek. Az orvos neje: Amália orosz lány. De
1849-ben már jó magyar. Magas miveltségü hölgy volt. Nem tudom: él-e
még. A magyaron kivül a német, franczia és orosz nyelvet is kitünően
beszélte s müvész volt a zongorán.
Paskievits herczeget hozzá szállásolta be a városi előljáróság. Egy
hétig volt nála. A volgamelléki bájos orosz népdalokat örömest hallgatta
magyar házi urnőjétől a különben komor és agguló orosz herczeg. A magyar
népdalokat nem akarta hallani. Nem értette meg.
De megértette és megszerette Konstantin nagyherczeg. Ő is ott volt
szállva három napig. A balaton-füredi szép asszony itt találkozott
Paskievits herczeggel is és Konstantin nagyherczeggel is nem egyszer.
És a hogy elbeszélte, jelen volt akkor is, a mikor Weiserné a legszebb
rimavölgyi és tiszavidéki népdalokat verte s a mikor ezek édes-bus
dallama ránehezedett a nagyherczeg szivére. Támlásszéken hátra dőlve,
hallgatta az ismeretlen dalokat s merengve nézett ki az asszonyok feje
fölött az ablakon át a világba.
Az orosz-magyar asszony egyszer csak félben hagyta a zongorázást. Oda
fordult a nagyherczeghez:
– Fenség, tetszik Önnek a magyar dal?
– Nagyon tetszik.
– Hát szerezze meg magának a magyar népet is. Egy szavától függ s a
magyar nemzet fenségedet választja királyává.
Az orosz nagyherczeg mosolygott. Aztán fejét tagadólag rázta.
– Nem lehet.
Egy perczig hallgatott. Mit gondolhatott ez idő alatt? Azután e szavakat
ejté ki:
– Nagyon szomoru a magyar dal.
A szép asszony rögtön felelt rá.
– Vidám lesz az, ha fenséged lesz a magyarok királya.
Német nyelven folyt a társalgás. A nagyherczeg elkomolyodott arczczal
mondá:
– Hagyományaink ezt nem engedik meg.
Pár nap mulva nem csak két zsidó asszony ajánlotta fel Konstantin orosz
nagyherczegnek Szent István koronáját.
Sejtette ezt a szép asszony? Vagy volt-e ebben része neki is?
Ez a találkozás, ez a társalgás megfejti azt a rejtélyt, miért lehetett
a szép asszonynak látogatójegye az orosz fővezértől is, az orosz
nagyherczegtől is.
Friedberg százados nagy szemeket meresztett, mikor a látogató jegyeket
meglátta. De a szép asszony nem hagyta sokáig bámulni. Leragasztotta a
levélboritékot s oda adta Friedbergnek.
– Keresse föl százados ur kérem Haynau ő excellencziáját, én addig majd
itt várakozom s kérem, adja át neki levelemet.
Egy óra mulva otthon volt a hóhér s fogadta a szép asszonyt.
– Kegyelmes uram, én ma végig néztem a hadiszemlét. Láttam, hogy a
katonák ruhája rongy és szenny. Tudom, hogy fehérnemüik nincsenek. Azt
is láttam, hogy excellencziád kedvetlen és bosszus e miatt. Bécsből nem
kap fehérnemüt három hónap előtt, én ellátom hadseregét fehérnemüvel
három nap alatt.
A hóhér két kézzel egyenesre huzta araszos hosszuságu két kajla bajuszát
s ugy nézte a szép asszonyt. Bámulatba ejtette az asszony szépsége és
bátorsága. S a két látogatójegy.
– Hol veszi Ön három nap alatt azt a sok fehérnemüt?
Az asszony észbomlasztó mosolylyal billentette meg vállát.
– Akárhol veszem! Hátha már készen is van? Hátha én már régen
számitottam arra, hogy készletet gyüjtök össze vagy a magyar, vagy az
orosz, vagy az osztrák hadsereg számára?
– Miért nem jelentkezett Ön juliusban, mikor én itt Pesten katona
fehérnemüre pályázatot hirdettem?
– Mert Exczellencziáddal akkor személyesen nem találkozhattam s
ajánlatomnak árát nem szabhattam.
– S mi az ára?
– Az a mit Exczellencziád juliusban megszabott. De azonfelül még az is,
hogy Duscheknek a haja szála se görbüljön meg.
– Mi köze Önnek Duschekhez?
– Barátom volt.
Igy adta el a szép asszony a hóhérnak azt a negyvenezer inget-gatyát,
melyet Liebmannal a honvédhadsereg számára készittetett s melyet ez már
nem vehetett át.
S igy mentette meg Duscheket az akasztófától.
De igy lett aztán a szép asszony Pesten mindenható mindaddig, mig itt a
hóhér uralkodott.
És még azután is, mig a solferinói csata be nem következett. És mig
ragyogó szépségének sugarai el nem halványodtak.
Balaton-Füredre még ellátogatott egy-két nyáron át. Rokonai
föl-fölkeresték Vár-Palota és Veszprém vidékéről s ő meglátogatta őket.
Elvált férjével is szivesen váltott egy-egy szót.
– Jer vissza hozzám, visszaveszlek!
Szegény kis szabó. Megkeresett naponta két-három forintot, a szép
asszony pedig duskálkodott a százezrekben.
– A mikor én tehozzád visszajönnék, akkor te már nem vennél vissza
feleségnek.
De a világ mégis megváltozott körülötte.
A savanyuviz-forrása csak ugy buzgott, mint máskor. A szolgák és hajduk
csak ugy hajlongtak előtte, mint régen. Vén cserfái az erdőnek, vén
hársfái a sétálónak, meredek jegenyefái az alsó partnak csak ugy
illegették előtte lombjaikat, mint évek előtt. Napsugár az égen,
csillagfény az éjben, felhők és ábrándok képe a Balaton tükrén csak ugy
játszott gyönyörüségére, mint egykoron.
Hanem az emberek más szemmel néztek rá. Szép volt, ragyogó volt még, de
a legyeskedők már elmaradtak. Egy rokon nővel sétálgatott magánosan.
Megtudták valahogy s elsuttogták róla, hogy az osztrák hatalom
embereivel jó barátságban él.
S nem mondták meg neki a hidegség okát.
Csak a nemzet bárója mondta meg.
Ki volt a »nemzet bárója?«
Hejh, ha azt valaki igazán tudná! Jókai harmincz esztendeig ismerte, én
közel negyven esztendeig: sohase tudtuk meg, kicsoda, mi a neve, honnan
való.
Agglegény volt. Zömök termet, jól megtermett idomokkal. Hatalmas fő
tüzes fekete szemekkel, római orral, borotvált arczczal. Csak szép
fekete bajusza volt mindig huszárosan kipödörve és csak fekete hullámos
haja gondosan fodoritva. Szép férfi mindig, még öreg embernek is nyalka
öreg ember. Mikor kezdődött vendéghaja s mikor lett deressé bajusza:
megmondani senki se tudta.
Mindig fehér mellényben, fekete kabátban s magyar sarkantyus csizmában
járt. Se Haynau, se a divat őt ettől el nem riasztotta. Nyaka körül nagy
szines kendő, kissé olaszos alaku nagy karimáju kalapja mindig hetykén
félfejére csapva. Divatos pálcza a kezében, értékes gyürük ujjain,
maroknyi fityegő zsebbeli órájának vastag aranylánczán.
Mindig jókedvü. Mindig harsány hangon beszélt mindenkivel. Telét
Budapesten, nyarát Balaton-Füreden töltötte. Minden embert, minden nagy
embert és minden szép asszonyt ismert az egész országból. Nem jött olyan
fiatal menyecske Balaton-Füredre, a kinek a nagymamájával el ne járta
volna a ballagót és a ropogóst, mikor az még lány volt.
Több, mint ötven éven át volt állandó vendége Balaton-Fürednek. Tíz
apátur és tizenkét perjel dőlt ki mellőle. Három nemzedéknek látta
támadását, enyészését. Őt megváltozni nem látta senki.
Sokan azt mondják: borbély volt valamikor suhancz korában.
Nem tudom, de nem hiszem.
Sokan azt mondják, az idősebb nőknek, a tüzesebb menyecskéknek udvarolt.
Nem tudom, de elhiszem.
Tartott lakásán egy kis játékszobát. Volt belőle haszna, de nem sok
haszna. A kártyapénzt csak nagyon szerény összegben fogadta el.
Birtoka, foglalkozása, ipara, kenyérkeresete semmi nem volt. De azért ur
volt, gavallér volt tetőtől talpig minden időben. Élődi volt, de ezt a
közönség soha észre nem vette.
Ezer adoma szól róla.
Szellemes és ledér ötleteivel könyvet lehetne megtölteni.
Deák Ferenczet ő nevezte el a »haza bölcsé«-nek. Azelőtt csak »Zala
bölcse« volt a neve.
A házas élet üdvös voltáról beszéltek előtte. Olyan az, ugy mondták,
mint a suba, megvéd az idő viszontagságától. »Már én csak olyan subát
nem veszek magamra, a melyet le nem tudok aztán vetni. Ha pedig mégis
levetném: más melegedik alatta.«
Simon apát megszólitja:
– Öregszünk báró; – most már a templomra is kellene ám gondolni.
– Minden nap látom főtisztelendőségedet, a mint templomba megy, de azt
is látom, hogy nem sokáig marad ott, hanem ebédre, vacsorára mindig
kijön. Hát miről jó az?
Kemény magyar volt. Senkinek se engedte meg, hogy németül beszéljen. A
pinczérek ugy féltek tőle, mint a jégesőtől. Tüskés megjegyzéseivel a
grófoknak és báróknak is mindig nyakukon ült.
A nemzeti szinmüvészetet nem hagyta éhezni. Minden nap órákig hajszolta
a közönséget, hogy a szinház üres ne maradjon.
Mikor a nemzeti szinház ott a fürdőtelepen megnyilt, kiment a falvakba,
Balaton-Füredre és Arácsra, hogy a mezei gazdát és a paraszt népet is
rábeszélje: járjon a szinházba.
Szinház: ki az ördög hallotta ennek hírét? Mi lehet az? Komédiást láttak
már a falvak, de csak olyat, a ki maga ment oda helyükbe. Kóczot evett,
tüzet fujt és száz rőfös piros selyem szalagot huzott ki gyomrából. Ez
azután mulatság. Ez megérdemli a két váltó garast. Nem is tudom, miért
hagytak föl ezzel a büvészek és ezermesterek. Ma is nagyobb gyönyörüség
lenne ez a népnek, mint a gyürüeltüntetés, kardnyelés, kártyalapdázás.
Keserves harczokat kellett vívni a nemzet bárójának a jókedvü parasztok
röhögése ellen. Mert a nép jól ismerte őt s már nevetett, ha látta is.
Odaszól a báró egy suhanczhoz, a ki leghangosabban nevetett:
– Hogy hivnak öcsém?
– Csepeli Jóska a nevem.
– Hát öreg apád él-e?
– Nem él biz az.
– Ismerted-e?
– A világon se voltam még, a mikor meghalt.
– No akasztani való, hát holnap az öreg apád elevenen ott lesz a
szinpadon.
Ez már beszéd volt. Erre aztán elámult, elhallgatott mindenki.
Másnap a fele falu ott volt a szinházban, hogy meglássa a Csepeli Jóska
öreg apját. Ügyes művész találó jelmezzel, vidékbeli bajuszszal és
beszéddel ugy oda állitotta az öreg Csepeli Bénjámint, hogy az emberek
hazamenet majd agyon verték egymást a fölött való vitájukban, hogy hát
csakugyan az öreg Csepeli volt-e az, vagy csak a képemása?
Halálos holtáig igy támogatta a nemzet bárója a balaton-füredi nemzeti
szinmüvészetet.
Nos hát ez a nemzet bárója volt az, a ki a szép asszonynak megmondta az
igazságot.
– Csókolom a kezét babám, ragyogó szép asszonyom, van egy kedves dalom,
meghallgatná-e, ha eldalolnám?
– Ne bolondozzék báró! Micsoda dala volna nekem?