Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a fehér páva
Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az özönvíz. Azalatt
szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek azt hitték, hogy ez
most már örökké így marad, soha más botrány nem fog történni a világon
és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska nevétől fog zúgni. De azután
közbe jött a Prégly polgármester dolga és más egyéb és megint csend lett
a városban, csak a távoli tanyákon morgott még valami és a Topoly
völgyében dübörgött mélán a visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a
botrányt megúszták, általános elbágyadás lett a következménye és ha
később találkozott olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel
összefüggésben pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan
menekültek előle a varjasi szélkakasok.
Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr lemondása izgatta, de
nem túlságosan, mert a Mariska-eset elkényeztette és blazirtakká tette
őket. A polgármester tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az
új vasút megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek
állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban ártott
neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a városi
tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük szerint. A fekete
elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük irányuló perfid támadást
láttak és bosszút lihegve kiadták a jelszót, hogy „modern adminisztrativ
erőt“ kell a polgárság élére állítani. És nagy kiáltozás támadt a város
falai között. Amióta Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason
érdekes és értékes volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis
fészek különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan
halad.
Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal ügyvéd,
akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga aktatáskával járt-kelt a
városban, a táskájában pedig az epés cikkeket őrizte, melyeket a
helybeli hetilap számára írt. Az új polgármester első tette az volt,
hogy aszfalttal rakatta ki az egész várost, még a kolera-kápolna előtt
levő libaúsztatót is és hogy behozta a villámos világítást.
Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy boldogtalan
szülővárosát megállítsa a veszedelmes lejtőn, amelyre jutott, de nem
mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru és igazságos bírálatot
gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már reggeltől-estig ott állott a
fehér papok temploma előtt, egy-egy ijedten pislogó polgártárssal a
karmai között és számadatok segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast
olyan katasztrófa fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem
óta sem fordult elő a városok történetében.
Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének
viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a
főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a főutcán
beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy a
békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér papok temploma előtt
elmenni, inkább megkerülték a félvárost is, csak hogy Prégly úrral ne
találkozzanak, a további eredménye pedig az lett, hogy a volt
polgármester spionnak nevezte Sturz Bandit.
Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális viszonyok
között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak huszonnégy órája volt
és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval hosszabbak voltak, mint az
esteliek, amikor már el lehetett menni a sörház kertjébe, vagy a főutcai
korzóra.
Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is látta, az
is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és jókedvü volt, a
másik szerint feltünően megöregedett és oly levertnek látszott, „mintha
valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az egyik azt mondta, – és ez az,
amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot venni és az alsóvárosból a felsőbe
szaladni és útközben bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a
patika és Tollék boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti
Kigyó-utcában látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony
társaságában, amely kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy
talán az időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon
látta, egy kövér egyetemi tanárné kiséretében.
– Mi ez? – kérdezték a varjasiak.
Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt valamennyien
régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő társadalmi
emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna. Akadt aztán
valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a valaki Alpárfy
Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A papkisasszonynak mondta el,
mikor az fekete táskájával a kezében a hetivásárról jött, de ez éppen
annyi volt, mintha a varjasi fórumon állva, az egész város népéhez
beszélt volna.
– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma kisasszony,
– mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen szép mozgalom és
ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor a jövő férfiai nem a
külső szépséget és a gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk
keresni…
– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony.
– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a tulajdonképpeni
alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk elnökölt és minden jól ment
volna, ha ellenzéki hangok nem hallatszottak volna. Az ellenzék vezére
egy másik kegyelmes asszony volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis
katolikus, a másik pedig protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs
szó az egyesületben, a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni
egymás orra alá. Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte,
mindenféle kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes
asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket
mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk
tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános lett a
zűrzavar…
– No és Mariska?
– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta, egérszürke
angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és drága.
– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a
papkisasszony.
– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén nagyon félénken beszélt,
de azután belemelegedett és szépen elmondta azt, amit mindegyikünk
tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek sem jutott eszébe. Mert
esze, az van Mariskának.
Irma kisasszony egészen elszomorodott.
– Esze, az van, de szíve nincs! – mondta szigorúan.
Alpárfy Zelma tovább beszélt:
– Mikor aztán fölolvasták az alapszabálytervezetet és nem kellett
odafigyelni, az elnöki pódiumon mindenki Mariskáról beszélt. Én közel
állottam és meghallottam minden szót. Sőt az alelnöknő, az egyetemi
tanárné, engem is belevont a társalgásba, mert tudta, hogy varjasi
vagyok és hogy gyermekkora óta ismerem Mariskát…
– És mit beszélt róla?
– A kegyelmes asszony azt mondta, hogy nagyon szimpatikus nő, a tanárné
meg azt mondta, hogy látásból régen ismeri, színházakba, hangversenyekre
és fölolvasásokra szokott járni, igen jól öltözik és mindig egyedül van,
azt is mondják, hogy férfigyűlölő…
– Az férfigyűlölő? – rikácsolta Irma kisasszony, a dühös gúnytól
eltorzult arccal.
Zelma kisasszony lecsendesítette a barátnőjét.
– Nem én mondtam, hanem az alelnöknő… A hölgyek ugyanis észrevették,
hogy a kegyelmes asszonynak megtetszett Mariska és azért versenyezve
magasztalták… Ez ott szokás és az alelnöknő ura is azért lett rendes
egyetemi tanár és udvari tanácsos, mert a felesége mindig el tudja
találni a kegyelmes asszony gondolatait… A kegyelmes asszony most azt
gondolta, hogy jó volna Mariskát megnyerni a katolikus pártnak, hogy az
ő kedves és szerény modorában odamondogasson a protestánsoknak, erre a
többiek rögtön kimondták, hogy Mariska ritka tünemény és elragadó
teremtés, amerikai tipus, az egyéni szabadság hősnője…
– És nem tudnak a szökéséről?
– Dehogy nem! Hiszen éppen azért az egyéni szabadság hősnője.
– És a báró? A báró?
– Róla is beszéltek. A kegyelmes asszony emlitette, nevetett és a
kezével legyintett, azt mondta: „No, a szegény Pankotay ugyan nem
veszedelmes!“ A többiek is nevettek a szegény Pankotayn. A kegyelmes
asszony mostanában annyira megszerette Mariskát, hogy meg akarja tenni
titkárnak az egyesületben. Mert esze van Mariskának és viselkedni is jól
tud.
Irma kisasszonyt főleg az bántotta, hogy Alpárfy Zelma most már maga is
bizonyos jóakarattal beszélt Mariskáról. Pedig a nagy botrány idején ő
is egyike volt a fő-valküröknek, akik vijjongva röpdöstek a város fölött
és szították a tüzet. A nemesebb érzéseiben mélyen sértett hölgy nem is
időzött tovább a kétszinü tanítókisasszony ablaka alatt, hanem vásári
cekkerjével hadonázva elsietett Szabina nénihez. Ennek a látogatásnak az
lett a következménye, hogy egy névtelen levél ment Budapestre, a
kegyelmes asszony címére és hogy a főtisztelendő esperes úr aznap egy
órával később kapott ebédet.
Ezentúl sűrűbben érkeztek a hírek Ábel Mariskáról. Gyakran látták és
többnyire a női kérdés mozgatóinak társaságában. Úgylátszik, ő
fölfedezte ebben a mozgalomban az erőt, amely az ő életét és különös
helyzetét igazolhatja. Abból, hogy az igazolás aránylag könnyen ment,
azt lehetne következtetni, hogy az emberek jóval türelmesebbek, mint
maguk is hiszik és hogy mindent bevesznek, ha alkalmas formában adják be
nekik. Egy leány, aki megszökik egy nagyúrral, lehet bukott nő, de lehet
az egyéni szabadság hősnője is. Annak azonban, hogy az utóbbi osztályba
soroztassék, mellőzhetetlen előföltétele a gazdagság és az elmésség.
Megesett később, mikor már többet járt társaságba, hogy összetalálkozott
Pankotay báróval is. Az önérzete akkor már annyira megnőtt, hogy
mosolyogva foghatott vele kezet. Sőt a mosolyában valami
bocsánatkérésféle is volt, mert akkor már ő maga is elhitte, hogy
visszaélt a báró jóhiszemüségével, midőn statiszta-szerepet adott neki
az élete komédiájában. A szíve azonban nyugodt maradt. Ők azon az
emlékezetes éjszakán valahogyan hamis vágányra jutottak és oda, ahonnan
egyszer kiindultak, nem lehetett többé visszatérni.
Varjason emlegették Mariskának egy mondását is, mely a házasságra
voatkozott és mely általános és jogos megbotránykozást keltett.
Valamelyik barátnőjének mondta:
– Csak azért, hogy férjünk legyen, nem érdemes férjhez mennünk.
A varjasi hölgyek, főleg a régebbi évfolyamokból valók, nem tudtak
megbékülni a valósággal, hogy az ártatlan Toll Jenő sokkal súlyosabban
fizetett a szökési kalandért, mint maga a főbűnös. Attól a naptól fogva
minden dolga rosszúl sült, mintha átok üldözte volna. Az embertársai nem
tudták többé egészen komolyan venni. Olyan benyomást tett rájuk, mint a
márványszobor, melynek orra alá barbár kéz bajuszt pingált. Az ember
megbotránykozik az ízetlen merényleten, de azért mégis elmosolyodik.
Jó ideig a leglojálisabb lelkek is elmosolyodtak, ha Toll Jenő nevét
hallották. Hjah, igen, az a bizonyos Toll Jenő, akinek menyasszonya
megszökött az esküvője napján!
Pedig Mariska megtette neki azt a szívességet is, hogy nem ment többet
Varjasra. Nem is telt volna öröme a szülővárosában, mert a főutca képe
egészen megváltozott, amióta az aszfaltozás alkalmából kivágták a régi
akácfákat. Az új polgármester azt mondta, hogy a fák „forgalmi akadályt
képeznek“, pedig ha úgy vesszük, hát Varjason csak hetenkint kétszer van
forgalom, amikor vásárra jönnek a kofák, tőlük pedig ott maradhattak
volna a fák. Egyelőre a város éjjeli forgalma is meglehetősen szerény
még és a villámos utcai világításnak jóformán csak Sturz Bandi és a
fekete elefánt veszik hasznát, midőn vacsora után kisértetiesen tündöklő
ívlámpák néma sorfalai között mennek spriccert inni. Az új polgármester
azonban nem állott meg útján. Neki többek között erős esztétikai érzéke
is van és ha már nem változtathatta meg a régi városháza célszerűtlen
belső beosztását, legalább volt rá gondja, hogy a hajdani
Grassalkovich-ház modern pesti fászádot nyerjen, alul likacsos
habarcs-sziklákkal, följebb pedig faragott követ imitáló
vakolatnégyszögekkel, modern kékre festett ablakokkal. A haladás persze
pénzbe kerül és eljövend az idő, midőn Prégly uram Kaszandra-jóslata
beteljesül és a varjasi pótadók magasabbak lesznek a templomtorony
gombjánál. Akkor majd a takarékosság kedvéért újból el fogják halasztani
a városi kórház és a csatorna-rendszer építését. Egyelőre azonban csak
hadd büszkélkedjék Varjas a villany és az aszfalt fényében, miként a
perzsa khán a gyémánt-gombokban, melyek nem éppen kifogástalan
tisztaságu ingét ékesítik.
A fehér páva háza ma is olyan még, amilyen volt. Az üzletét azonban még
az ősszel föloszlatta Ábel úr, mivel nem hozta be a költségeket. A két
Ábel úr és Viola néni csendesen éldegéltek az emeleten. Péter bácsi és
Viola majd minden héten bemennek Budapestre, hogy meglátogassák
Mariskát. Pál úr azonban ma is hajthatatlan, akár a Desdemona édesapja.
Amióta nem kereskedik többé kelmével és vászonnal, egészen a
jellemességre adta magát. Bár nyilvánvaló, hogy Ábelék tönkrementek,
azért bizony elég jól élnek és még a gyümölcsösüket sem adták el. Ennek
a különös jelenségnek magyarázatát megadhatná Viola néni, aki minden hó
első napján pénzes levelet kap Budapestről. Erről azonban nem szabad
beszélni, a büszke Pál úr rossz néven találná venni.
Mikor a pávaház homlokáról leszedték a régi cégmadarat, az olyan
fájdalmas látvány volt, mint mikor a kapituláló vár ormán bevonják a
nemzeti zászlót. Szegény Vilma néni aznap vörösre sírta az orrát, Pál úr
pedig olyan arcot csinált, mint Napoleon a waterlooi csata után. Az öreg
Toll azonban ott állott a boltja előtt és jókedvüen csörgette zsebében
az aprópénzt.
– Vége, meghalt! – krákogta kárörvendően. – A fekete elefánt mégis csak
elgázolta a fehér pávát!
Az elefánt öröme azonban nem tartott sokáig, a jövő hónap elsején már
egy mérgezett nyilat kapott a tomporájába és ekkor dühös trombitálásával
fölverte a város csöndjét. A nyilat a vadember lőtte beléje. A vadember
a Pestről jött új specerájos volt, aki kibérelte Ábelék üzleti
helyiségét és dühös konkurrense lett a fekete elefántnak. Szó, ami szó,
a pesti vadember nem igen válogatta fegyvereit. Legényember volt és
hamarosan el tudta terjeszteni a városban, hogy feleséget keres, de nem
ám valami kényes, puccos úri kisasszonyt, hanem egy egyszerü, derék és
munkabíró leányzót. A cselédleányok csak úgy özönlöttek a boltjába, mert
úgy gondolták, hogy az öt fillérjükért az élesztővel együtt promeszt is
kapnak, amely megnyerheti a főnyereményt. Egy gramofón is volt a
boltban, mely a búr-indulót és a Nagypénteken mossa holló a fiát-ot
játszotta. S mialatt a vadembernél a gramofón rikácsolt és krákogott, a
cselédleányok kacagtak, a segédek futkostak, a pénz pedig csörgött,
azalatt odaát a fekete elefánt keserűen járt-kelt sötét odújában és
szőtte gondolatait a mulandóság örök témájáról.
Ábelék régi cégmadarukat nem kótyavetyélték el, hanem nyugalomba tették
a parádés lépcsőházba, melyet mostanában úgy sem használnak. A fehér
csodamadár ma is ott álmadozik még a színes ablak titokzatos fényében, a
gipsz Flóra társaságában. Olykor látogatóba jön hozzájuk Ábel Mariska
elárvult macskája és hozzádörgöli hátát a páva karmai között levő
pléhszalaghoz, melyen ma is látható a büszke fölírás: _Alapíttatott
1815_.
– Vége. –