Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki nemzeti
ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn volt az utcán,
hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska szökéséről. Néhány
órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az urak és a májszterek, a
gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben pletykáztak. Régi ellenségek
kibékültek, büszke urihölgyek szóba ereszkedtek ismeretlen férfiakkal,
hogy a botrányról beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett
a fegyelmi ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák
és gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára,
az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan térjenek
haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap fontosságát. A
kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki nagy szárazság óta
nem mutatta magát a főutcában és akiről az alsóvárosiak azt hitték, hogy
régóta meghalt már, most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és
fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve, hosszu
nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán, mint egy
nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt Irma kisasszony,
az esperes úr gazdasszonya. A vice-adminisztrátorné különben semmi
pénzért sem mutatta volna magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu
nőszeméllyel az utcán, a mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett,
még a lehetetlent is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a
mámoros boldogság. Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül,
előresietett, visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a
cikkázó fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében
visszatérjen megint.
A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a hölgyek.
Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött karonfogva egy
virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett, karcsu hölggyel.
Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a méntelepeseknél szolgált. Ez
a mordbajszu, lomha nagy katona igen csodálatos karriért csinált. Az
édesanyja – saját bevallása szerint – éppen tizennégy esztendős volt,
mikor férjhez adták. Tizenöt éves korában már megvolt a fia. Bubika
valóságos csodagyerek volt, még tizenhat éves se volt, mikor már
kinevezték hadnagynak, tizenkilenc éves korában pedig főhadnagynak. Aki
ért az egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek
a mamája ma alig-alig harminchárom esztendős…
Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most azonban
– tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba ereszkedett vele.
– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez?
Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle, Szabina
néni legkevésbbé. Azt mondta:
– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem, sem
önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá, legfölebb
csak sajnálhatjuk.
Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia arany-attilájától és a
saját új ruhájától.
Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána.
– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól.
– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának olyan
ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna megszöknie.
A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy Préglyné
a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét, becsületes, jó
szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő maga sem, mert ő is
szívtelen démonnak tartotta magát.
Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem támadt, midőn Szabina
néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó üvegajtóban. A kanári
madár azonnal belesült a megkezdett trillájába, a fehér macska pedig,
mely eddig békén dormogott a divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az
ajtón.
Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli
fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most sem
mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé. Ő már azt
sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a lengyel asszonyt és
miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj, ami a családot érte, a
Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni eddigelé hallgatott, mert nem
akart pletykát csinálni, de most már szólni kellett, mert az események
fényesen igazolták őt. Ha Pál úr huszonhét esztendővel ezelőtt
ráhallgatott volna és elvette volna Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt
kapott volna, aki rendben tartja a gazdaságot és legalább nem
cigarettlizik, mint a lengyel asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy
az finom dolog, ha egy nő dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak
értett az előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és
Zsófia főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt
mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy
macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat
mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék békében, ahol van! – de az már
bizonyos, hogy dolgozni nem dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A
Szabina néni leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap
délután, az urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is
volt Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak
polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A
polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja
odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés volt, de
azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az ágyból! De Ábel
Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a leányát, mint valami
hercegnőt és Szabina néni előre megmondta, hogy a sok zongorázásnak meg
a hétköznapi sétálásnak rossz vége lesz, arra vannak is tanui, akik
képesek ezt minden pillanatban bizonyítani. És most már itt a szósz és
hiábavaló minden beszéd. Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el
fogja venni a lányát, mert először is házasember, másodszor meg bolond
is volna, ha elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók,
svalizsértisztek, azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja
Ánis-leány volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra
ültek és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll
Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte nyitva
áll a világ.
Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott. Egyenesen ülve
beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a hangja oly tompa és
hideg volt, mintha fát vágnának lenn a pincében.
– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már végleg
kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már nincs.
Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és előrehajolva
kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi között megismert
néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott Mariska. Hát ez mind
Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly keserü méltatlankodást
érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és lépét őrizték volna üveg
alatt.
– Kiátkozta már? – kérdezte később.
Pál úr nem tudott erre válaszolni.
– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné.
És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált.
– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg neki,
hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva. Ennek ez a
módja.
Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól értesült
rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar árulni, a
valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak, mert megigérte a
pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik a kaszinóba. Az ő
tiszteletére aztán Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az
egész történetet, kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a
tábori vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll
Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz Banditól,
hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból? (Azok közül
való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban nem tudta, ő
későbbi ember volt.
Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas
históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat,
amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a
pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve szavára,
akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy lepocskondiázta
volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a felsővégre is. De nem
mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon igen hatalmas asszony volt,
a polgári erény pallosa pedig, melyet a csontos kezében tartott, szinte
legyőzhetetlenné tette. Viola tehát búsan folytatta a csomagolást,
könnyeivel áztatván Mariska habos fehérruháját. Később azonban mégis
benyitott az ebédlőbe, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy
fölvilágosítsa Szabina nénit a legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az
katona lett és a hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban
kolerában. Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag igen örült,
hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó tudását.
A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és megírta a
kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a borítékot, szomoru
volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia, büszke, mert meg tudta
írni a levelet.