A fiatal ember (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés tőkével az
ember nem megy semmire. Minek koczkáztassam kevés vagyonomat önálló
üzletre? Inkább beállok másokhoz s megelégszem a biztos keresettel.
A leány (megdöbbenve gondolja: pénze van? Ejha! De hátha csak ugy
henczeg, mint én?)
Harmadnapra eszébe jutott a fiatal embernek, hogy:
A fiatal ember: Bocsánat, kisasszony, hogy még nem is mutattam be
magamat. Fekete Béla a nevem.
A leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok.
A fiatal ember: Etel? A legkedvesebb nevem.
A leány: Ugyan?
A fiatal ember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen vagyok a
városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak segitségére
lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép!
A leány (elpirulva): De kérem!
A fiatal ember: Nem fogja rossz néven venni, hogy igy kimondom, a mit
gondolok. Hanem azt mondom: mégis van gondviselés. Ime, nap-napután itt
lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem akadtam-e rá.
A leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete ur, első a
kereset.
A fiatal ember (melegen): Igaza van, kedves Etel kisasszony, de ha az
ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarébb kap.
A leány (szomoruan): Ó, uram, én már elvesztettem minden reményemet.
A fiatal ember: Nem szabad csüggedni, kisasszony. Higyje meg, ugy érzem
magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Etel kisasszony,
megengedi, hogy a nevén szólitsam?
A leány (halkan): Majd ha állása lesz.
*
Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb lett, a
nélkül, hogy őszintébbé is vált volna. Csak ugy, a hogy az aranyozott
rámáról lassanként lepattogzik a hivalgó fény és kibukkan mögötte a
nyers és értéktelen puhafa, azonképen támadt a két szegény ember között
némi világosság az egymás viszonyairól. Az idő mind zordonabb lett és
ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az eső, a fiatal embernek nem volt
esernyője.
A leány: Tudja isten, a mama mindig ugy szekiroz, hogy vegyem föl a téli
kabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy november elején
már téli kabátban járjak! Aztán nagyon vérmes vagyok (szegénykének
violaszinü volt az arcza) nem türöm a meleget.
A fiatal ember (dideregve): Én is jobb szeretem a hideget. Különben
rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind megbizhatatlanok. A
mult héten kellett volna liferálnia, de el vagyok rá készülve, hogy két
hét mulva sem lesz meg.
Viszonyuk bizalmasabbá válván, a kiadóhivatalból együtt szoktak elmenni.
A fiatal ember el is kisérgette a leányt ajánlkozó utjain s megvárta
lent, a kapu előtt. Meglátta a szegény, nyomorgó arczon a csüggedés
kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló beszédét:
A leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba foglalnának
is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másiknál. Aztán azt is
akarják, hogy takaritsak. Ha ezt akarom, akkor mindjárt cselédkönyvet
váltok és beállok szobaleánynak. Nem igaz?
A fiatal ember (aki már nagyon az utolját járja): Kedves Etel, mégis,
nem volna jobb, ha legalább egyelőre – mig valami jobb nem akad…
A mire a leány mély sóhajjal és megfeledkezve kérkedő magatartásáról,
lehorgasztja fejét.
A leány: Bizony jó volna – akármi – de nincs semmi, semmi!
Egy napon a fiatal ember föltünően nyugtalannak találta a leányt. A
nyomor csak ugy leritt szegénykéről, a sáros aszfalton ugy járt, hogy a
talpa ne igen érje a földet, mert czipője lyukas volt.
A leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén még nem
ettem gesztenyét.
A fiatal ember: Én sem, majd veszek.
A leány: Nem, nem, másra való a pénz.
A fiatal ember: Ugyan ne bánja, az a pár krajczár! (Magában: legfölebb
gesztenyét ebédelek.)
És tiz krajczárért sült gesztenyét vásárolt, a mit mohón
elfogyasztottak.
A leány: Milyen jó, milyen meleg!
A fiatal ember (önfeledten): Voltaképen szüksége is van az embernek néha
egy-egy meleg falatra.
A leány (ugyanugy): De mennyire!
Aztán mind a kettő fölocsudik és szörnyen szégyelli, hogy ennyire
elárulta magát. De talán nem is értette el a másik!
És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket a közös
jövőről és még mindig rejtik egymás elől a nagy nyomoruságot. Már
kölcsönösen táplálják egymást néhány garason s még mindig adják az urat,
a függetlent, a ki csak passzióból járja a kiadóhivatalt, állást,
kenyeret vadászva.
Egyszer aztán a fiatal ember nem jött többé el. A leány várta, hiába.
Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott. Istenem,
hátha beteg! Majd a keserü gyanu: hátha állást kapott és most már
hűtlenül megfeledkezett róla?
Két hétig tartott ez igy, mig a véletlen összehozta őket. A fiatal ember
megijedt, de csak nyult a sapkája után és ugy tett, mintha a leány felé
akarna közeledni. Ez azonban hidegen elforditotta fejét és gőgösen
átment a tulsó oldalra. A fiatal ember sapkája ugyanis szolgasapka volt.
Egy lámpaczég firmája volt rajta. Csak nem áll szóba egy inassal!