Az orosz-japán háborura félkettőig kellett várni, a mig kisült, hogy a
nevezetes csatát nem vivták meg. Tahi Béla nagyot káromkodott, de
miközben a télikabátjába bujt, elgondolta:
– Szamár vagy, barátom, hiszen ha meg lett volna a csata, még egy órát
kellett volna itt rostokolni. Dühös vagy, hogy egy órával hamarább
szabadulsz?
Frissen esett hó boritotta az utczát. S Tahi egyszerre könnyünek érezte
a lelkét. Mintha csak hazaérkezett volna, nevető tekintettel üdvözölte
az utczát. Az Andrássy-uton, a hol a szerkesztőség volt, egy lélek sem
volt látható s ez még jobb kedvre hangolta.
– Késő van, – gondolta – most talán a hiéna sem fog már háborgatni.
Csakhogy a Gyár-utcza mélyéből elébetoppant a hiéna. Fiatal ficzkó,
czilinderrel a fején, könnyü nyári felöltőben s óriási pamutsállal a
nyaka köré csavarva. A hogy Tahit meglátta, széles, gyermekes mosolylyal
elébe sietett, de nem nyujtott kezet s nem is köszönt. Várta, mig mind a
kettőre engedelmet kap. Nem kapott.
– Nos? – szólt Tahi. – Mit csináltál?
– Vártam.
– Nem fagytál meg? Nem untad el? Azt hiszed, összeomlik a világ, ha
egyszer nem állsz az utamba?
A fiatal ember nem ütközött meg sem a durva hangon, sem a durva
szavakon. Egy darabig némán mentek együtt, ekkor Tahi kezet nyujtott
neki:
– Szervusz.
A két ember most szó nélkül ment végig az Andrássy-uton. Tahi mogorván,
nyugtalanul belekémlelve minden mellékutczába, a másik feszült
figyelemmel az arczán, le nem vette a tekintetét társáról. Néhány
elkésett ember, néhány munkásformáju alak, itt-ott egy rendőr s egy-egy
csapat éjjeli pillangó maradt el mögöttük. A Bajza-utcza sarkán Tahi
megszólalt:
– No hát süsd ki, mit csináltál ma este?
– Semmit – felel a másik és sóhajt.
– Nem sok, azt hiszem, jobban is megerőltethetted volna magadat, minden
kár nélkül.
– Igen – szól amaz tétova hangon – a Népszinházba kellett volna mennem
Rébék Ernáról irni, aztán megundorodtam e gondolattól és nem mentem a
Népszinházba.
– És Rébék Erna?
– Bizonyosan hasból irtak róla.
– Tehát nem is jelentkeztél a szerkesztőségben?
– Nem.
– S tudod-e, hogy most már irgalmatlanul elcsapnak és igazuk is van? Nem
menni a szerkesztőségbe! Egy ujságiró, a ki nem törődik vele, hogy
valami kimarad a lapjából! Tudod-e, fiu, hogy haszontalan vagy?
– Tudom – suttogja amaz és szemébe köny gyül. – Előbb tudtam, mint bárki
más és jobban, mint akárki. Nem tudom megtenni, a mit akarok, nem tudok
dolgozni, ha nincs kedvem, s mihelyt dolgozni kell, nincs kedvem. És
semmi erkölcsi érzésem. Honnan van ez? – tette hozzá gyermekes
kiváncsisággal.
– Honnan, honnan! – morog a másik. – Mert haszontalan vagy, mert jobban
szeretsz csatangolni, mint dolgozni, mert most is jobb volna aludnod,
vagy dolgoznod… Minek vártál rám? – ordit föl haragosan.
– Nem akartam, – szól a fiatal – de muszáj volt. Egy órakor idejöttem s
mikor nem jöttél, gondoltam: nem jösz, most beülök a kávéházba és
megkezdem a regényemet. S megálltam s gondoltam, hátha abban a
pillanatban jönnél, mikor én odábbálltam? Még öt perczet! Aztán még öt
perczet, aztán már nem gondoltam semmit, csak álltam és vártam s ha nem
jösz, sohasem tudtam volna elhatározni magamat, hogy haza menjek.
– Báb! – morog a másik és megáll. Szeme szeretettel nézett fiatal társa
arczába.
– Most jut eszembe, – mondja – tudod-e, hogy hogy hivták Alarich
feleségét?
– Nem tudom, de ha tudni akarod, holnapig megnézem.
– Hazudsz! – kiált Tahi haragosan. – De ha mégis képes volnál reá, ugy
őrizkedj tőlem, mert megfojtalak!
– Miért?
– Miért, miért? Mert akkor még te is különb legény volnál nálam. Holnap
megnéznéd? Meg tudnád tenni, még holnap, a mire én husz év óta nem
vagyok képes?
– Hogyan? Husz éve?
Tahi fitymálva fordult el barátjától.
– Azt hiszed, te husz év mulva nem ott fogsz tartani, mint ma? Hát
hallgass ide. Husz éve vagyok riporter és nem tudom többre vinni. Pedig
remek irói tehetségem van, emésztő ambiczióval léptem erre a pályára,
hogy megszerezzem a paszust a dicsőség számára. Remek a tragédiám, én
mondom, kölyök, a ki nem szoktam sem henczegni, sem tévedni. Azzal
feküdtem le, azzal ébredtem. Minden egyes jelenetét át meg átgondoltam,
át meg átéltem. Ma is két nap alatt le tudnám irni az egészet, annyira
készen van. Nem irtak, nem gondoltak még e földön oly nagyot és szépet.
– Alarichról szól?
– Alarichról. De nem jutott eszembe a felesége neve. Majd megnézem,
gondoltam, és mentem a műhelybe és átéltem ujból a tragédiát a névtelen
feleséggel. Akármelyik történelmi könyvben megvan s van otthon vagy két
tuczat egyetemes történelmem. S husz év telt el, odalett az ifjuságom,
megcsontosodtam mint riporter, senkisem vár tőlem semmit, magam sem.
Mert nem tudtam magamat rászánni, hogy felüssem egyikét a két tuczat
történelmemnek, hogy megnézzem, minek hivták Alarich feleségét.
– S nem irtad le a darabot név nélkül?
– Ördögöd van, kölyök. Persze, hogy eszembe jutott. Ird le, gondoltam és
majd ha megvan, utána nézed a nevet és kitöltöd a kéziratban.
– Nos és?
– Ne légy képmutató, fiu, mintha nem tudnád magadról!
– Nem tudom, igazán!
– Nem? Hát megijedtem ettől a gondolattól és elsikkasztottam. Mert
mihelyt erre került a sor, éreztem, hogy a név csak kifogás. Ha tudom a
nevet, akkor le kell irnom a darabot, ha pedig leirom a darabot név
nélkül, akkor mire való a kifogás?
Megálltak és egymásra néztek. Mint két idegen kutya, ha találkozik s nem
érzi még, hogy ellenséggel, vagy jóbaráttal találkozott-e. Egyszerre
csak Tahi éktelen káromkodásra fakad.
– Vitt volna az ördög, mielőtt megismertelek, komisz tolvaj. Hát ezért
mondtam el neked ezt? Hogyan csináltad, hogy ezt kiloptad belőlem? Mi
közöd hozzá? Minek van most egy ember, a ki ismer engem?
A fiatal ember könyörögve tekintett rá. Egész testében reszketett. A
kezét is összekulcsolta egy pillanatra, de még ezt sem merte tenni.
Végül köny gördült a szeméből s ettől Tahi haragja lelohadt.
– No, jól van, – szólt enyhén – de el ne árulj.
– Igen, – rebegi a másik – és igazad van, olyan komiszság volt tőlem, de
én nem tettem semmit, hogy elbeszéld. De azért mégis én vagyok az oka.
És komiszság tőlem, mert nekem is van titkom… nem, nem titok, magam sem
tudom, minek nevezzem és értelek, mert iszonyu fájdalom volna, ha valaki
más is tudna róla. Azaz egy tud róla, egyetlenegy… ó szegény kis
feleségem! – zokogott föl hangosan, de csak egy pillanatra. Aztán kővé
meredve bámult barátjára és gyámoltalan kézlegyintéssel mormogta:
– Most már mégis tudod.
Tahi megrendülve fogta meg fiatal barátja vállát.
– Nyugodj meg, fiu, feleséged van? Nem tudom, igérem, hogy el fogom
felejteni. Ha ugyan nem volna jobb neked, ha nem felejtem el. Ez
sulyosabb, mint az Alarich felesége. Nem, hogy van, az nem szégyen,
hanem hogy mégis itt vagy velem, félháromkor éjjel, és mindig és mindig
másokkal. No de mindegy, nem akarod, hogy tudják, hát én sem tudom.
– Nem, nem, – szól amaz szomoruan – most már tudhatod, mivel én is tudok
a te darabodról és a te szomoruságodról. Olyan rossz volt amugy is,
közel vagyok az öngyilkossághoz, talán még jó, ha más is tud róla, ha te
is tudsz róla.
– A mint akarod.
– Megházasodtam, titokban, magam sem tudom, hogy miért. Ugy szerettem
szegény kis lányt és… nem tudom, ugy éreztem, hogy egy kis lánynak
szégyen, ha másnap tudják róla, hogy asszony.
– Gyerek vagy, de igazad van. A házasság privát ügy, senkinek semmi köze
hozzá. Mikor történt?
– Három hónapja.
– Három hónapja? Hiszen… várj csak, már három hónapja, hogy minden éjjel
együtt vagyunk!
– Igen.
– S te még a mézeshetek alatt sem birtad ki otthon?
– Ó, ha tudnád, hiszen magam sem értem. Emlékszel, mikor három hónappal
ezelőtt először találkoztunk?
– Emlékszem.
– Te akkor olyan érdekesen beszéltél és kitüntettél barátságoddal.
Tegeztél és arczul ütöttél, mert megvártalak.
– Nos?
– Hát ez esküvőm előestéjén volt. Másnap délben megesküdtünk.
– Lehetetlen! Hisz másnap éjszaka kávéházban ültünk reggel hatig?
– Igen. Te, mikor elváltunk, meginvitáltál, hogy redakczió után
várjalak. Ez olyan kitüntetés volt…
– De ember, másnap már feleséged volt!
– Igen, de te nem tudtad és én nem akartam megmondani.
– Akkor engem kellett volna felültetned. Rettenetes.
– Ezt gondoltam magam is. Hidd el, komolyan elhatároztam, hogy
felültetlek. Aztán jött az este, édes kis angyalomat vacsora után
hazavittem. Mondtam neki, hogy mivel senki sem tud a házasságomról, el
kell végeznem a dolgomat, aztán visszajövök. Megcsókolt és azt mondta:
siessek, mert fél. És én siettem, mikor elvégeztem a dolgomat, azt
gondoltam, hozzá megyek, és mentem hozzád. Nem tehetek róla, hogy te
neked előbb tettem igéretet, ez ugy rajta feküdt a lelkemen, mint valami
szuggesztió.
– És másnap?
– Már nem tudtam elmenni. Mardosott a lelkiismeret és elképzeltem
angyalomat könyezve, kétségbeesve. A lépcsőn visszafordultam, nem volt
erőm letörülni a könyeit. E helyett levelet küldtem neki, hogy fontos
dolgokban járok, el kell utaznom, de holnap itt leszek.
– És jöttél megint hozzám?
– És mentem megint hozzád, és másnap még kevésbé mertem eléje állni s
megint hazudtam. Majd holnap! És megszoktam, hogy rád várjak és minél
nagyobb lett a bünöm vele szemben, annál gyávább lettem. S ennek most
már három hónapja, hogy feleség vár rám, s hajléktalanul bolyongok, mert
nincs erőm hozzámennem.
– Meddig fog ez tartani? – kérdi Tahi szigoruan.
– Nem tudom, – felel a másik sóhajtva – minden nap azzal válok el tőled,
hogy hozzá megyek és…
– És ma hozzá fogsz menni, mert nem válsz el tőlem. Fiu, most megint
szuggerálok. Én most elviszlek a lakástok kapujáig és te bemégy.
Beverlek, bepofozlak, érted?
A fiu reszketett.
– Jó, – mondta forró hangon – verjél, pofozzál be, ó, ha csak ott volnék
már.
– Ott leszel, – szól Tahi és különös ellágyulás fogja el. Mintha maga is
megszabadult volna a huszesztendei tunyaságtól, bünbánó felbuzdulással
mondta:
– Meg kell változnunk. Igérem, hogy én is még ma megnézem, minek hivják
Alarich feleségét.
A szitáló hóban a két ember férfiasan kezet fogott. Ugy érezték, mintha
uj lélek szállt volna beléjük. Testükön végigfutott a cselekvés vágya.
– Siessünk, fussunk, – suttogta a fiatal ember – minden pillanatért kár.
– Fussunk, – lihegte a másik is és nekiiramodtak az éjszakának.
A Wesselényi-utcza egy komor, barátságtalan háza előtt álltak meg.
– Itt van?
– Itt. – A fiatal ember egész testében reszketett.
– Nyomd meg a csengőt, – sugja a másik és szintén reszket.
– Igen.
Reszkető ujja alig talál a piszkos rézgombra. Egyszerre megijedt.
– Megnyomtam, – rebegi és hideg verejték ül arczára.
– Jó, – sugja rekedten a másik.
Soká kellett várni. A Wesselényi-utczai házmester nem szokta meg a
kapupénzt. A két ember alig birt magával.
– Tán be sem lehet menni? – szól a fiatal és hangjában mintha reménység
lett volna.
De ekkor csoszogó léptek hangzanak, a kulcs megfordul, a két barát még
egyszer kezet szorit.
– Isten veled, – sugja Tahi – jó ez igy és én is megnézem – még ma.
Barátja ugy szoritja a kezét, mintha belekapaszkodna. Tahi egy erélyes
lökéssel kiszabadul.
– Szervusz! – És rohan. Még hallja, a mint a kapu becsapódik.
– Megváltoztam, – mormogja, a mint végigsuhan a házak során, a
Józsefváros felé, a Pál-utczába. Messze az ut odáig.
*
A fiatal ember, a mint a kapu bezárult mögötte, fölbotorkál a lépcsőkön.
Szive a megrepedésig dobog. A harmadik emeleten van a lakása, a
lépcsőről még nem látja. A mint nagysokára fölér az emeletre, szinte
eláll a szive. Ott az ajtó – s a felső üvegablakból világosság látszik.
Ébren van, várja!
S mint a ki kisértettel találkozik, megfordul, lerohan, hosszan csenget.
– Valamit elfelejtettem, – rebegi a házmesternek és kint terem az
utczán.
*
Tahi Béla kezében a történelem. Mereven, mozdulatlanul bámul rá. Olyan
furcsának tetszik neki felbuzdulása, meg hogy a kölyök feleségét
kapcsolatba hozta Alarich feleségével.
– Nevetséges, – gondolta s ellökte a könyvet. – Azért sem. Hiszen ha ezt
komolyan venném, bolond volnék. Ma azért sem, hanem holnap, – rögtön,
mihelyt fölkelek.