Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási förgeteg
keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a kristályos havat
és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a hótengert és a gyufás
embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt, a hogy a lába birta, mert
megállani nem tudott volna és belekapaszkodott a kis faládába, mely a
nyakára volt akasztva, hogy el ne essék. De végül mégis elesett és én
fölsegitettem.
– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag könnyek
folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos ur, vegyen egy
skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.
– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi ház
kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg embernek való az éjszakai
kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen haza, isten hirével.
Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák között.
Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál volt tekerve.
Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és ormótlan sárga kalapja,
mely a szeméig süppedt.
– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a
nagyságos ur csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem kell. Az
egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a jóságos
kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az éjjel.
– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a
gyufáját? Éjfél után?
Az öreg mérgesen nézett rám.
– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak a
nappali embereknek van szivük? A nappali embereknek nincs szivük. Ó,
ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos urnak sincs szive. Tavaly
mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza sarkán. Ott álltam
a gyufáimmal és könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám
sem hederitett. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért
venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény öreg
emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az olyan ur
is megtalálja a szivét, mint a nagyságos ur!
– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán nincs is
szükségem a gyufájára – nappal.
– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves
kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és utána
vetik magukat az urfiaknak és kinálják magukat, mint én a gyufáimat.
Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól nevelt, szolid uri
kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol volnék én, ha rá nem
találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel vannak jó emberek? Garázda
lumpok, a kik részegen botorkálnak erre és azt akarják, hogy a ló se
busuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen még a nagyságos ur is megszánt,
pedig látom, hogy nem részeg! Hát a mikor letelt egy nap, letelt még egy
nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind szolid és
becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem tudtam eladni
egyetlen egy skatulyával sem és már nem birtam tovább az éhséget, hát
akkor azt gondoltam: Jákob, haza ugyis hiába mégy, nem lakol ezzel jól,
éhen halni meg az utczán is lehet, a szép csillagos ég alatt, a honnan a
jóságos Isten tekint le rád. Hátha mégis eladok két skatulyát s akkor
lesz két krajczár kenyérre. És nem mentem haza, hanem mentem a korzóra,
a honnan a rendőr elkergetett, bementem az uri vendéglőkbe, a honnan a
pinczér kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és
jöttek a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg
zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán beszaladtak
ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba – pálinkát! Ó istenem,
tiz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És azután kikérdeztek és
megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát, a mennyi csak a zsebébe
fért és akkor az Etel, a legrosszabbik közöttük ezt mondta: öreg ember,
mindennap megveszszük a gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a
kontyát és ne merjen többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a
szegényt haló porában is, mert meghalt már, lugot ivott és a Dunába
ugrott, de az öreg ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és
üdvözült az égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.
Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a jóságos
angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utczán, ők sem
merészkedtek ki.
– És azóta ide jár éjszakánként?
– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harmincz krajczárt is
keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal kényelmesebb dolgom van
és nem szeretem többé a jó embereket és imádkozom az istennek, hogy
legyen mindig éjszaka és Sodoma és Gomorrha módjára pusztítsa el mind a
jó embereket, a kik a nyomorba döntik a világot.
– Jámbor kivánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy ilyen
öreg ember egymagában álljon a világon? Nincs gyermeke, unokája, rokona,
vagy mi?
Az öreg elérzékenyedett.
– Tuléltem valamennyit – mondotta – nyolczvanhat esztendős voltam
utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő. Az is régen
volt. Szépséges lányom, gyönyörü fiam, unakáim, mind meghaltak. Mind,
uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az is meghalt. Megtéptem
érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti imádságot.
– Tán kikeresztelkedett?
– Miért kérdi a nagyságos ur? Menjen Isten hirével a dolgára, ugy sem
törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát vegyenek!
Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az Isten.
Elhagytam én is őt.
– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkü lánykákra,
megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy ebben az istentelen
szélben!
Rám pislogott könnyes szemével és habozott.
– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott többnek egy
kis batyunál, melyet a gyermek is félkézzel fölemelhetne. – Szégyent
hozott a fejemre az istentelen. Ujjal mutattak rám és azt mondták: ez a
Trézsinek az öregapja és megtüri a házánál. Hát nem türtem meg a
házamnál, azért se. Hozta nekem az édességeket, pénzzel akart tömni, de
én azt mondtam neki, a magam becsületét és az Isten tilalmát én nem
váltom föl édességekre, pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő
czédaság, kitagadlak, megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak.
És ő sirt és kilöktem az ajtón.
– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…
Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonázott.
– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt. Elment a
szinházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember jelenlétében
csókolódzott és ölelkezett. És még ki is irták az ujságba, hadd tudja
meg az egész világ, hogy az én unokám a szinházban kifesti magát és
csókolódzik azzal, a kinek tetszik.
– De ember! – kiáltottam – hiszen az még nem rosszaság, csak szinleg,
játékból történt az!
– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember látta velem
együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem, az ilyen pénzből
én nem eszem. Isten átka van rajta.
– Jákob bácsi! – kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang. Erre
menekültem. Az utcza szűk torkolatából fekete rongyokként négy-öt
lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kaczagva és sikoltva fogták a
szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő öregre.
– Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide hamar a
gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember.
S az öreg ember reszkető kézzel nyult a rossz teremtések keze, ruhája
után, hogy csókolgassa s még hallottam, a mint a jó Isten áldását
kivánja mindnyájuk fejére.