A nagyságos asszony már tegnap mondta, hogy ma nagytakaritás lesz, a
mire Mari bólogatott:
– Igen is, nagysága.
Aztán nagyon kikapott, mivel megfoghatatlan soká maradt el a sörért.
Természetes, légyottra ment, de az nem jött el. Hát várt, a mig
várhatott s mikor bebizonyosodott, hogy hiába vár, sirva ment sörért. A
csaposlegény még meg is ölelte.
Mondom, kikapott. Az asszony is mérges volt, az ur is mérges volt. És
Mari nem mondhatta, hogy a szive meg akar szakadni s hogy holnap lesz a
világ vége. Csak szörnyen sajgatta a fájdalom, nem ő gondolta, de én
megmondom, hogy mit érzett ő olyan nagy kegyetlenségnek. Azt, hogy a
mikor ő ugy megcsalódott szerelmében, hogy nem is tud, nem is akar
tovább élni, akkor a nagyságos ur, meg a nagyságos asszony – mind a
kettő igen finom és jószivü – azon mérgeskedik, hogy késik a sör.
Tán ha annyira össze nem szidják a sör miatt, nem is gondolt volna a
halálra. Igy azonban tele keserüséggel mosogatta el az edényeket s
könnyeivel áztatta a kenyerét és elgondolta: nincs ezen a világon semmi
jóság, semmi hüség, jobb a szegény leánynak meghalni.
S mikor bement a nagyságos ur czipőjéért, akkor már tudta, hogy meg fog
halni. Csodálatosan fölvidult ettől a tudattól. Egyszerre bátorság
szállt bele. A nagyságos asszony a sör miatt még ingerült hangon
rászólt:
– Aztán, Mari, holnap korán keljen ám és nehogy az este valakit
beeresszen. Mert ugy látszik, magának mindig legényeken jár az esze. Nem
szégyenli magát?
Ez nagyon a szivébe nyilallott, de utána sohasem érzett büszkeség
töltötte el. Nem felelt semmit, csak mosolygott magában. Majd meglátja
holnap a nagyságos asszony, hogy milyen leány ő s mennyire nem czéda.
Egy legénynyel volt dolga, de tisztességes szándékkal és igaz szivvel.
Többel nem is lesz.
Csillagos augusztusi este volt; a szük nagy uri házban bizony alig
látszott valami a jó isten egéből. De Mari, a nyitott ablaknál, bal
kezén a czipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és eszébe jutott a
nóta:
Nincsen annyi tenger csillag az égen.
El is dudolta magában, majd az ő bajához találó más nóták tolultak
ajkára. A miket hajdanában jókedvében énekelgetett, most mind erősbödő
hangon belezokogta az enyhe éjszakába, keservesen suviczkolva egyik
czipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja figyelmes lett a nótára és
oda állt hozzá az ablakhoz:
– Ejnye, Mari, de jó kedved van neked.
– Sohse kivánj magadnak ilyen jókedvet.
– Nono, tán nincs szeretőd?
A mire Mari egyet nevet, csöndesen, idegesen:
– Van nekem bizony, hogy az isten verné meg.
A szakácsné igen czéda, nyomoruságos teremtés volt, de cseléd-lelke
megérezte a másik cseléd lélekháboruságát. Nem feszegette tovább a
dolgot, ösztönével megérezvén, hogy itt olyan baj van, a melylyel a
nagyságák nem igen szoktak törődni.
– Jó éjszakát, Mari, – mondotta és odább állott. Épen jókor, mert a
házmester siheder fia ép akkor fordult ki a lépcső aljából. Még jókor
behuzta maga után az ajtót, különben a gézenguz utána osont volna. Igy
csak az ablak előtt állt meg és Mari hallotta a szakácsné vihogását és a
siheder otromba példálódzgatásait.
Mikor a nagyságos ur czipője megvolt, azt is tudta már, mivel fogja
magát elemészteni. A mult heti nagymosásról maradt marólug, elég volna
valamennyi megcsalódott szegény leánynak. Eszébe jutott, hogy ép a
minapában olvasott az ujságban hasonló esetet, csakhogy az nem tett bele
elég lugot és igy sokat szenvedett és csak összeégette a gyomrát. Hohó,
ő majd annyit tesz bele, hogy mire megitta, már is vége… Kling-kling…
odabent csöngetnek.
– Sokat kell venni, – mondogatja magában és megijed. Eszébe jutott, hogy
elfelejtett vizet késziteni a nagyságos asszony ágya elé, most ezért fog
kikapni.
Csakugyan, ezért kapott ki. Hogy ez már türhetetlen, hogy ha ez igy soká
tart, akkor verést is fog kapni. Vagy emberelje magát, vagy hordja el az
irháját. Akad még Budapesten jó cseléd is.
Máskor Mari egy kicsit feleselni is szokott, most ugy érezte, hogy igaza
van a nagyságos asszonynak.
– Tessék megbocsátani – motyogta és a könny kicsordult a szeméből. Talán
ha a nagyságos asszony ránéz ebben a pillanatban, még minden jóra
fordul. De a nagyságos asszony, a lehordást befejezve, ismét a piros
kötésü könyvet nézte és csak annyival vette tudomásul a cseléd
kérlelését:
– Takarodjék már és hozza azt a vizet.
Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán igazán befejezte a napi
munkáját, tizenegyre járt az idő. Magának élhetett, a bújának, a
halálának.
Kinyitotta a ládáját. Szépen kivasalva feküdt benne, egyik-másikon az
ünneplő szoknyája. Meg öt inge, négy pár harisnyája, két alsó szoknya és
egy pár lakkos czipő. Zsebkendője is volt, az egyikben grófi korona, a
másikon monogramm – egy kicsit elszontyolodott, mikor nézte őket.
Bizony, ezek lopott zsebkendők, de mi az azoknak! Gazdag embereknek
egy-egy zsebkendő! A legalján egy kis zsacskóban vagy félkiló
koczkaczukor is volt – azt már itt, ezen a helyen szerzette össze,
mindennap egy-egy darabot. Hirtelen fölbuzdulással kivette a ládából és
beletöltötte a czukros szelenczébe, melyet üresen adtak ki neki, hogy
már egyszer azt is mossa el. Ugy érezte, hogy most a lopott zsebkendőket
is megbocsátja neki a jó isten.
Aztán előszedte a papirost, melyen galambok csókolództak és irt az édes
anyjának. Hogy neki már ugy sincs öröme az életben és reméli, hogy édes
szülője is olyan egészséges, mint ő. Bocsássa meg neki, ha ő bánatot
okozott valaha, az isten is meg fog akkor neki bocsátani.
Mikor ezt a levelet irta, egészen nyugodt volt, nem is érezte, hogy ő
halni készül most. Csak mikor boritékba tette és ráirta a czimet, akkor
döbbent meg. Csakugyan? Ő fog most meghalni? Mintha kételkedett volna s
mintha önmagának akarta volna bizonyitgatni, hogy csakugyan: hirtelen
fogta a nagyságos ur sörös kancsóját és tele töltötte vizzel. Aztán
lugkövet tett bele és oda tette a kályhára.
Nagyon megijedt, mintha ajtónyilást hallott volna. Hogy kikapna a
nagyságos asszonytól, ha az látná ilyenkor a tüzelést. Azt hinné, hogy
mindennap tüzel és lefogná legalább a bére felét. Amugy is egyre hallja,
hogy fogy a szén s hogy aligha nem a viczéné tüzel az ő pinczéjükből.
Hiszen nem mondja, hogy itt-ott a viczéné nem kap egy kis kosárral, de
maga tüzelni éjszaka nem szokott. Ez az első eset, a mikor marólugot
iszik.
Fő, forr a viz. Mari csak nézi, hallgatja. Közben ketyeg a konyha-óra.
Egyszerre csak érzi, hogy ő szegény árva és hogy nincs itt senki, a ki
visszatartaná a haláltól. Mert ő elhatározta, ő akarja, de kellene
valaki, a ki ne akarja és ne engedje. Eszébe jut, hogy ha a nagyságos
asszony akarna marólugot inni, hát ott volna a nagyságos ur, a ki nem
engedné. De neki nincs senkije. Ott van a konyhában, egyedül, az edényt
is elmosogatta, a czipőt is megtisztogatta, nincs neki már semmi dolga
ezen a világon.
És mikor a lugos viz ki akar futni, sebtiben lekapja a lyukról. Aztán
nézi, nézi, mint párolog belőle a maró gőz és gondol arra, hogy ezt meg
fogja inni. Csak annyi ideig él még, a mig az ital kihül. Arra is
gondol, hogy imádkoznék, de nem jut eszébe a miatyánk. A hütelenre is
akarna gondolni, de annak a vonásai sem ötlenek eszébe. Csak az
édesanyja, a jó édesanyja képe lebeg előtte, a ki elküldte szolgálni. És
figyelmeztette, hogy ne higyjen a legényeknek, mert a legények a
városban csak csufot üznek a szegény leányokból.
Aztán nyult a pohár után s mig hirtelen fölhajtotta, azt gondolta:
– Hogy fog holnap a nagysága nézni, mikor a nagytakaritáshoz nem kelek
föl!