Ha a természetet emberi érzelmeink szerint megitélt formában
személyesítenők, az meglehetősen közepes tulajdonságokkal fölruházottnak
látszanék. Vadságát leleplezné az a kötelezettség, amelynek minden
teremtményt alávet, t. i., hogy faldossák egymást, hogy élhessenek.
Értelmisége korlátoltnak tünnék föl, mert látjuk, hogy egymásután sok,
sok alakkal próbálkozik, mielőtt a legtökéletesebb sikerülne neki.
Jóakarata a mi szemünkben a semmivel volna egyenlő, mert a vészthozó
mikroba létét époly gonddal biztosítja, mint a leghatalmasabb lángész
életét.
A természetet személyesítő lény, ha szándékai felől megkérdeznék,
kétségkívül azt felelné, hogy a szükség és az idő uralma alatt állván,
nincs semmi akarata, s hogy nem tud jobban olvasni a végzet könyvében,
mint ahogyan a teremtmények tudnak.
Az emberek sohasem szüntek meg az örökkévalóságról álmodozni, azonközben
pedig mindig csak a mulékonyat uralják. A legnagyobb birodalmak
megsemmisültek, maguk az istenek is elporladtak s manapság a
csillagászat bizonyítja, hogy az eget benépesítő csillagok is eltünnek
végezetre.
Eszméink a dolgokról szükségkép változnak aszerint, hogy mulékony
alakjukat, vagy örök tartalmukat vesszük-e szemügyre.
A vallások hajdan arra tanították az embert, hogy a multba nézzen és úgy
tekintették őt, mint aki ma már megvan fosztva eredeti fényességétől.
Ellenben a tudomány azt mutatja, hogy a haladás a jövőben van.
Erőfeszítéseink a jövendő emberiség hatalmát teremtik meg.
A régi hitek igérte egyéni örökkévalóság helyére lép a faj
folytonosságának és tökéletesbülésének érzelme. Nem elégtelen ez az
eszmény, hisz a csatamezőn millió meg millió ember áldozza föl az
életét, hogy olyan lények jövendő boldogulását biztosítsák, akiket
sohasem fognak látni.
Az emberi szellem mindig inkább akar valami délibábos magyarázatot, mint
semmi magyarázatot.
A jelenségek törvényei oly könyvben vannak megírva, amelyből csak néhány
sort is olvasni, nem elég az emberélet.
Kitartani amellett a meggyőződés mellett, hogy a világ végzetszerűségek
uralma alatt áll, amelyek ellen az ember tehetetlen marad, annyit tesz,
mint elfelejtkezni arról, hogy a tudomány minden haladása éppen e
végzetszerűségek szétbomlasztásában áll. A nagy epidémiák megszüntek
végzetszerűségek lenni, mihelyt okaik ismeretesek lettek.
A történet amellett látszik tanuskodni, hogy sokkal könnyebb a
természetet leigázni, mint tulajdon érzelmeinket. A természeti erők
szolgálatunkba vannak hajtva: a nap, a villám, az óceán rabszolgáinkká
válnak, ellenben sehogysem tudtuk még elérni, hogy ősi állatiságunk
bizonyos ösztönein úrrá legyünk.
Minthogy a csillagászat is képtelen három egymásra ható test pályáját
kiszámítani, fölfogjuk, hogy lehetetlen a társadalmi jelenségeket
befolyásoló ezer meg ezer elem kölcsönös működését kiszámítani.
Előrelátás e részt csak úgy lehetséges, ha az elemek egyike nagyon
túlsúlyba jut a többi rovására.
A tudomány sohasem szolgálhat erkölcs alapjául, mert semmiféle
összehasonlítás nem lehetséges az erkölcsi és fizikai törvények közt. Az
előbbiek társadalmi szükséget jelentenek, amely népek szerint
változékony. Az utóbbiak egyetemesek és sohasem változnak.
Minthogy minden meghatározásunk összehasonlításra vezethető vissza: ami
semmihez sem hasonlítható, mint a tér, az idő és az erő, nem is alkalmas
meghatározásra, hanem csak a mérésre.
A dolgok jelentőségének filozófiai értékelése teljesen a megfigyelő
szempontjától függ. Valamely felsőbbrendű, az időtől független szellem
az emberi fajokat jelentéktelen hangyabolyoknak venné, amelyek ezt a
fokozatos kihülés által biztos halálra szánt földgolyót benépesítik. Az
a szellem, amely csak a természetet nézné, a legnagyobb lángészben
csakúgy, mint a leghitványabb penészgombában is egyenrendű szervezeteket
látna, amelyek egy pillanatra életre keltek az anyagból s arra vannak
rendeltetve, hogy csakhamar visszatérjenek belé. Ellenben kizárólag
emberi szempontból az ember oly mindenség középpontja, amely elég hosszú
tartamú, hogy örökösnek vehessük.
Nem szükséges gondolatainkat, túlságosan lenyügözni hosszú vitákkal a
dolgok hiábavalóságáról a bennünket beburkoló titkokról. Az igazi
bölcsesség az, hogy kövessük sorsunkat, anélkül, hogy túlsokat
foglalkoznánk egy oly világegyetem titokzatos céljaival, amelyeket nem
fogunk föl. Mi lenne a tiszavirág egynapos élete, ha idejét arra
fecsérelné, hogy ennek az egyetlen napjának rövid voltáról vitatkozzék?
A boldogság keresése s az igazság keresése nagyon különböző. A
boldogságra vágyó embernek bölcs dolog, ha nem kutatja túlságosan a
dolgok alapját. Ellenben az, aki csak az igazságra mohó, köteles
megkisérleni, hogy mindent elmélyítsen.
Az volna a legmagasabb rendű filozófiai fölfedezés, mert megengedné,
hogy a dolgok lényegébe hatoljunk és behajózzuk a végtelent, ha
sikerülne az anyagot és erőt máskép is megismernünk, mint a külső
világgal való viszonyunkban. Pedig máskép fölfognunk jelenleg
lehetetlen, mert egyedül e viszonylatok alkotják a sajátságokat, amelyek
alapján a dolgokat meghatározzuk.
Minden tudomány csakhamar az oksorok áthághatlan falánál ér véget.
Egyetlen jelenségnek sem tudjuk a végső okát.
A csillagászati megfigyelés fölfedte, hogy a csillagok alakulásuk
különböző korszakait élik Úgy látszik tehát, azok is megfutják a dolgok
végzetszerű körpályáját: születnek, nőnek, hanyatlanak, meghalnak.
Valószínű, hogy lakott világok, mint a mienk, amelyeket virágzó, a
tudomány és művészet csodáival telt városok borítottak, már nem egyszer
bukkantak föl az örök éjszakából, s megint visszahanyatlottak, nyomot
sem hagyva maguk után.
A mindenség és a rajta lakó lények átmeneti formák, amelyeket örök erők
irányítanak.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ennek a számításnak elemzését lásd munkámban: Les
enseignements psychologiques de la guerre. (Paris Flammarion.
Bibliotheque de Philosophie scientifique.)]
[Footnote 2: A könyv megjelenéséig, 1917 végéig. _(Ford.)_]
[Footnote 3: Ezt a bizonyítást jelen munka szerzője végezte. Tíz évi
kisérleti kutatást igényelt az, 18 emlékiratban, amelyek össze vannak
foglalva «Az anyag evoluciója» _(L’Évolution de la Matiére)_ c.
munkában.]
[Footnote 4: Magamnak is volt alkalmam ennek a tételnek igazságát
megállapítanom, amidőn három évig egymagam állítottam a legnevesebb
francia fizikussal szemben, hogy az uranium sugarai, – amelyek se nem
törnek, se nem verődnek vissza, se nem sarkulnak, – a fizika új mezejére
tartoznak.]
[Footnote 5: L. Gustave Le Bon: L’Évolution des Forces. («Az erők
evoluciója») a Bibliothèque Scientifique-ben, Paris. E. Flammarion.]