Sohasem volt a kormányzás bajosabb mesterség, mint aminő lesz a háború
után. Egyik legnagyobb nehézség lesz talán az, miképen szakítsanak az
egyetemes beavatkozás szokásával, amelyet a háború tett szükségessé.
Biztos kézzel játszani az embereket mozgató érzelmek hanglétráján: ezt a
művészetet nem lehet sem könyvből, sem iskolában megtanulni.
Tapasztalati ismeret maradt az, amelyet csak a gyakorlatból lehet
elsajátítani. Persze, ez az elsajátítás nem könnyű: erről tanuskodik a
sok-sok lélektani hiba, amiket a háború alatt elkövettek.
A népek viselkedésének nagy motorai: a hitek és az érdekek. Minthogy a
hiteket nem lehet eloszlatni sem észokokkal, sem erőszakkal: a
kormányzóknak csak arra kellene szorítkozniok, hogy az érdekeket
kiegyenlítsék. Az üldözés és a véres háborúk sok évszázadának kellett
lefolynia, hogy ennek a lélektani alapelvnek igazsága bebizonyosodjék.
Az események irányítására legalkalmasabb férfiak is csak bizonyos
határig, amelyet nem tudnak előrelátni, bírják irányítani azokat,
azontúl ellenben már az események ragadják magukkal őket.
A politika eredményei nem egyszer nagyon különböznek kitüzött céljaitól.
Németország bizonyosan nem is sejtette, mily szolgálatot tesz Angliának
azzal, hogy belekényszerítette a háborúba. A jelen szempontjából:
kikerültette vele az irlandi polgárháborút s roppant birodalma laza
elemeit egy homogén tömeggé tömörítette. A jövő szempontjából:
jelentékeny módon nőtteti gazdasági és ipari hatalmát, miután
megérttette vele a germán beszivárgás veszélyeit.
Ipara haladása révén Németország béke esetén mihamar elérte volna
hegemónia-álma megvalósulását. Így pedig fölforgatta a világegyetemet
olyan eredményért, amely szöges ellentétben áll azzal, amit elérni
törekedett.
Laplace a valószínűségekről írt könyvében bizonyítgatja, hogy a
«jóhiszeműség mily előnyökkel jár a kormányok számára, amelyek azt
eljárásaik alapjává tették. Ellenben nézzétek – teszi hozzá – a balsors
mily mélységeibe taszítja gyakran a népeket vezetőik nagyravágyása és
hitszegése. Valahányszor egy hódításvágytól ittas nagyhatalom egyetemes
uralomra tör, a függetlenség érzelme a fenyegetett nemzetek közt
szövetséget hoz létre, amelynek az az ország csaknem minden esetben
áldozatul esik.» Több, mint száz év előtt iratott ez a lap; a benne
foglalt igazságok örökéletűek lesznek, ámbár nincs sok kilátásuk arra,
hogy a gyakorlati életbe is átmenjenek.
Az alapelvekért vívott háborúk mindig igen sokáig húzódnak. Ilyenek
voltak az ó-korban a perzsa háborúk, az új-korban a vallásháborúk, a
harmincéves háború, a nagy francia forradalom háborúi. Ha az
Egyesült-Államok függetlenségi harca csak öt évig tartott, ez azért volt
így, mert a hadviselő felek egyikének pénzügyi összeroppanása
lehetetlenné tette a háború folytatását.
A nemzetek számára mindig veszélyes, ha túlsok viszálykodással terhelt
multjok van.
Bármily hatalomra tesz is szert valamely nemzet, bármily nagyok is
hódításai, bármily fölényes is a hadi fölszerelése: hatalma nem tarthat
tovább, ha egyszer már állandó veszedelmévé vált a többi népnek. A
multban már nem egy hódítónak kellett ezt tapasztalnia; s manapság a
németek ismétlik meg ezt a saját rovásukra.
Már II. Frigyes állitotta föl a tételt, – később utódai gyakorlatilag
alkalmazták – hogy a háború olyan ügy, amelyben a legkisebb
aggályoskodás mindent tönkretehet. Szerinte nem lehetne háborút viselni,
ha nem volna meg a zsákmányolás, gyujtogatás és öldöklés joga.
A közvéleménnyel szemben nem lehet kormányozni, de a közvéleményt
viszont meg lehet teremteni. A német kormány egyik erőssége az volt,
hogy népének közvéleményét már régtől fogva abba az irányba terelte,
hogy a hódító háború szükséges. Ezt egyetemei, ujságai és számos
egyesülete útján érte el.
A politikai, vallásos vagy faji csoportok ellen alkalmazott kivételes
intézkedések ezt a csoportot csak erősítik. Ha üldözik, ez csak növeli
cohæsioját, amely meglazul, mihelyt a bánásmód egyenlőtlenségei
megszűnnek. Ez a lélektani törvény tarttatta meg a zsidókkal
egyéniségüket évszázadokon át. S hogy félreismerte ezt a törvényt,
Ausztriának szükségképen látnia kell országai szétbomlását.
Valamely nép meghódítása lehet egy nap műve. De beolvasztása sokszor
századokat követel. Sőt gyakran maga az idő – bármily hosszú az – nem is
elégséges. Anglia sohasem tudta egészen magához csatolni Irországot;
Ausztriának mindig ellenségei maradnak az uralma alá hajtott népek.
Az erőszak nem elég erős ahhoz, hogy a fajok lelkét összeolvassza. Ámbár
ezt a lélektani törvényt a történelem szilárd igazsággá avatta, a népek
urai még most sem fogták föl.
A magasabbrendű szellemek hasznát a népek kormányzására nézve nagyon
nyilvánvalóvá tette az 1870-iki háborút követő húsz év története.
Németország akkori kancellárja el tudta szigetelni Franciaországot,
amidőn Olaszországgal, Romániával és Ausztria-Magyarországgal
szövetkezett, s utóbb megszerezte Oroszország és Anglia jóakaratú
semlegességét. De ez a helyzet fokról-fokra tünedezett, amióta
Németországot kihívó vezetők kormányozták, akik folyton készek voltak
Európát a német erővel fenyegetni.
A népek számára, amelyek fajban, nyelvben, vallásban, érdekekben
különböznek egymástól, csak két kormányforma lehetséges: a tiszta
autokrácia és az autonóm tartományok szövetsége. Az utóbbi kormányforma
válik manapság országszerte uralkodóvá. Anglia ezt kisérelte meg
Transvaal-lal és Irországgal, Ausztria Magyarországgal, s nemsokára
bizonyosan többi országaival és tartományaival is. Valószínű, hogy
Oroszország, amely annyi különböző népből tevődött össze, a
felforgatások egész sorozata után ugyanilyen elkülönülésekre fog
kilyukadni.
Egy nép sem remélhet jobb kormányt, mint aminő ő maga. Határozatlan
lelkeknek határozatlan kormányok felelnek meg.
Ha a demokratikus kormányok eleddig mindenkor ügyvédek kormányai voltak,
ez azért van, mert a parlamenti harcok uralkodó szerepet engednek a
beszédnek. Ellenben az ipari civilizációkban a technikai rátermettség
sokkal szükségesebbé vált, mint a szónoki képesség, minélfogva – úgy
látszik – a technikus van hivatva arra, hogy az ügyvéd helyét
elfoglalja. Ez egyike a reformoknak, amelyre leginkább gondol Anglia. A
szónok-politikus átlagos tipusa eltünőben van.
Nagy viszontagságok idején a nép ereje adja meg a kormányzók erejét.