Nincs a történelemben példa arra, hogy a nemzetek mindig csak
előrehaladtak volna. A nagyság bizonyos korszaka után hanyatlanak és
eltünnek, sokszor csak elmosódott nyomokat hagyva maguk után.
Ha a történelem ciklusainak ismétlődniök kellene, minden nemzet, épúgy,
mint a múlt nemzetei, arra volna kárhoztatva, hogy elöregedjék és
eltünjék. A homok betemette Ninive nyomait. Róma dicsősége már csak
emlék.
A népek tönkremennek, de műveik néha túlélik őket. A halálból azonban
csakhamar új élet fakad. A piramisépítő fajok porából új fajok
születtek, gazdagok oly igazságokban, amelyek a hajdani civilizációk
előtt ismeretlenek voltak.
A népek öregkoráról inkább lelki világukra vonatkozólag lehet beszélni,
semmint biológiai szempontból.
A nép öregkora akkor kezdődik, amikor a jóléttől elpuhulva s
erőfeszítésre képtelenül az egyéni önzést lépteti a kollektiv önzés
helyébe; a nyugalom maximumát iparkodik elnyerni a munka minimumával s
nem tud már alkalmazkodni az új szükségletekhez, amelyek a civilizáció
haladásából újra meg újra támadnak.
A népek nem nőnek többé nagyobbra, ha életük túlságosan megkönnyebbül.
Róma csak küzdelmei korszakában haladt előre. A béke s az anyagi jólét
már hanyatlása kezdetét jelölték.
Vannak a népek történetében idők, amidőn az erő kultusza, a nyereség
szenvedélye s a rosszhiszeműség a siker tényezői lehetnek, de oly
sikeré, amely nemsokára a hanyatlást vonja maga után. Hajdan ezt
tapasztalta Karthago. Minden gazdagsága, seregeinek hatalma ellenére is
eltünt a történelemből s nem hagyott egyéb nyomot, mint a népek
megvetését a «pún hűség» iránt.
Az öregek, – állítja Bacon – túlsok ellenvetést tesznek, túlhosszasan
tárgyalnak, keveset kockáztatnak, nagyon hamar megbánják a dolgokat,
ritkán cselekszenek az alkalmas percben s megelégszenek közepes
sikerekkel. Hasonló hibákat figyelhetni meg az oly népeknél, akiknek
energiái különböző okokból megbénultak.
Az elhatározás képtelensége, a tétlenségre való hajlam és a felelőségtől
való félelem az aggság jellemző tünetei egyéneknél s népeknél egyaránt.
Úgy látszik, hogy a népek, létük bizonyos korában, már nem tudnának
előhaladni, ha nagy válságok föl nem forgatnák életüket s nem hajtanák
tettre. Ezek a válságok nyilván szükségesek arra, hogy megszabadítsák
őket egy túlságosan rájok nehezedett múlt, az előitéletek és megrögzött
szokások lidércnyomásától.
Valamely nép gyorsan öregszik, ha nem tudván alkalmazkodni az új
szükségletekhez, tűri, hogy más népek túlszárnyalják. Az ipari, hajózási
és kereskedelmi statisztika szerint bizonyos népeket már a háború előtt
sok hosszal megelőztek már más népek. A mostani küzdelmek talán
felkeltik majd az elszunnyadt aktivitásokat.
Ha egy katasztrófa nyilvánvalóvá teszi a régi társadalmi szervezet
elhasználódását, következéskép elégtelenségét, beáll az átalakulásának
szüksége. Ha jól irányítják ez a nehéz művelet a megrendült társadalomba
új életet önt. Ha ellenben rosszúl vezetik, – s ez a leggyakoribb eset –
anarkhiát szül, amely nem egy nép történetének záróköve lett.
A nagyon öreg civilizációkat fenyegető leromlás okai közt szerepel a
társadalmi életet szabályozó rendeletek felhalmozódása. Ezek megbénítják
a szabadságot, a kezdeményezést s végül a cselekvés akarását.
Bizonyos foglalkozások minden korban ugyanazokat a lelki
elkorcsosulásokat teremtették meg. Már Macchiavelli panaszkodott az ő
vezérkaruk irka-firkájáról és sablonjairól.
Ha a pacifizmus oly népnél fejlődik ki, amelyet hódításra éhes nemzetek
vesznek körül, ez megbontja aktivitása segédforrásait és gyorsan
szolgaságra vezeti a népet.
A nagy mult majdnem minden nemzet számára súlyos, nem egyszer
leroskasztó terhet jelent.
A különböző népek életképességének foka sokkal nyilvánvalóbbá válik majd
a béke másnapján, mint a háborúban.