– Igy! – szólt Sipiczky, bevégezvén a levelet. – Tervem egyik
alternativája: a halálom esetén eszközlendő eljárás be van vezetve; most
még a doktorkámmal kell beszélnem, hogy betetézzem.
Mint deus ex machina toppant be a doktor.
– Jó napot, édes grófom!
– Isten hozott, kedves doktorkám, – üdvözli őt örömmel Sipiczky, –
foglalj helyet. Mindjárt kész vagyok, még csak a cimzés: igy la… És most
fogd ezt a levelet és tedd el tárcád legmélyebb rejtekébe.
– Hiszen ez Kalvyl János bárónak szól Lasnakra – csudálkozik a doktor,
olvasván a levél cimét.
– Neki fogod küldeni. Tedd csak el előbb, aztán beszélhetünk bővebben a
dologról… Eltetted? Jó. Hát először is holnap párbajt vivok Kertészszel.
Igen kérlek, légy az orvosom. Marcziházinak már szóltam, hogy téged
kérjen föl és ne mást. Ha el találnék esni, akkor azonnal küldöd – vagy
föladod magad – ezt a levelet exgrófom!
– Mily sötét gondolataid vannak, édes grófom.
– Dehogy is! Azonban minden megtörténhetik s az embernek csak intézkedni
kell az uradalmai irányában. Nem ugy van az nálam, mint szegény háznál.
Az orvos szomoruan mosolygott. A hála és szeretet füzte őt barátjához, –
gyermekkora óta. Atyja gazdatiszt volt Sipiczky atyjánál és midőn árván
maradt, az öreg gróf fölkarolta és fölnevelte őt: hü tisztje fiát. Igy
lett orvossá s a Sipiczky-családnak lekötelezett, hű barátjává. Azért
mosolygott szomoruan a doktor. Fájt neki, hogy azok a persziflált
uradalmak csak voltak egykor és hogy most idegen ül jótevői ősi várában.
– Ha elestem, eltemettek: te meg Kalvyl, miután az elhalálozást temetés
követi rendszerint – folytatja a lengyel.
– Ugyan ne emlegess halált és temetést! Ki látott valakit párbajban
elesni? – tréfálkozik, bár aggódik a doktor. – Még ha a lomnici csucsot
készülnél megmászni, érteném komoly sejtelmeidet.
– Igazad van, de az ördög nem alszik, – veté ellen Sipiczky, – hát csak
arra az esetre szóltam, ha nem alszik az ördög, hanem elvisz. De e nem
remélt esetben már egy igen fontos, nagy dolgot bizok reád, kedves
barátom. Igérd meg, hogy – bármily drasztikus és bármily nevetséges is –
megteszed a kedvemért.
– A kedvedért és nagylelkü családod érdekében mindenre kész vagyok, –
mondta a doktor elérzékenyülve.
– Köszönöm. Ide figyelj hát. Te mindig nemes ember voltál, nemcsak a
kutyabőrön, de szivre, lélekre is. Ezért választottalak téged halálom
utáni akaratom végrehajtására. Mert olyan ember kell ahhoz, a ki szent
titkokkal vissza nem él. Egy szent titokba kell ugyanis, hogy
beavassalak…
– A szivembe zárom…
– Kalvyl János báró és Dobay Ilona szeretik egymást.
– Ah! És mégis Kertész vőlegénye lett!
– Ne keresd kulcsát ennek a rejtélynek, elég az, hogy ugy van. És éppen
azt kell megakadályoznunk, hogy ez a házasság ne jöjjön létre. Ha
életben maradok, nincs szükségem segitségedre. Abban az esetben nem
akarlak egy olyan megbizással terhelni, a mit magam is elvégezhetek s a
mely alapjában nem méltó hozzád. Annyival kevésbbé, mert más uton-módon
a dolog általam jobban és könnyebben lesz elintézhető. Ez a mód se
valami lélekemelő, de az én hátam elbirja még ezt az utolsó stiklimet.
Hiszen annyi van rajta…
– Kiváncsivá teszel.
– A vőlegényt kell kiüldöznöd a menyasszony szülői házából. Az lesz a te
föladatod.
– Én? Hogyan? – csodálkozik a doktor.
– Ide figyelj! Esetleges temetésem után lementek Lasnakra: Kalvyl és te
s ott természetesen sajnálkoztok fölöttem.
– Milyen ürügy alatt menjek én Lasnakra?
– A nagynénéd ott lakik a közelben – tegyük föl – és te utazóban
meglátogatod Dobayékat, az éppen Lasnakra tartó barátod, Kalvyl
kiséretében. Hiszen járatos voltál a házukhoz!
– Jó, s aztán?
– No, hát sajnálkozzatok fölöttem és végtére is belefáradván a sok
sajnálkozásba, te alkalomszerüleg elkezdesz a tulvilági életről beszélni
és pozitivitással állitod, hogy a halottak szellemei lejárnak a földre.
Egyszóval spiritiszta vagy és prelekciót tartasz a spiritizmusról.
– Egy szót se fognak nekem hinni, legkevésbbé Kertész.
– Te megmosolygod a hitetleneket, nem szólsz egy szót se, hanem
kézzelfoghatólag, illetve szemmelláthatólag bebizonyitod Kertésznek
tantételeidet.
– Nem értelek.
– Nem? Mindjárt megértesz. Az én szellemem egy szép éjjelen egyszerre
csak megjelenik Kertésznek és mindenféle átkokat dörög reá – ha le nem
mond Inci kezéről, – igér neki olyan poklokat, a hol az emberekből
naponta gulyást apritanak, de másnapra csak föltámadnak, hogy ujra
gulyássá legyenek aprithatók. S ez a szellem te leszel. Egy lepedő kell
hozzá mindössze és sötétség. A hangomat utánozni tudod.
A doktor kétkedőleg rázta a fejét.
– S te azt hiszed, hogy ettől a játéktól megijed majd Kertész?
– Attól nem fáj a fejem. Gyáva a kölyök és paraszt, talpig paraszt. Már
pedig nem volt még olyan bunyevác paraszt a világon, a ki ne félt volna
a kisértetektől és tulvilági szellemektől. Garantirozom a sikert, ha
ügyes vagy s el nem árulod magadat… Vigyázz, kérlek, nagyon vigyázz,
mert két nagy nemes léleknek a boldogsága fog rajtad függni. Ez a tudat
szolgáljon igazolásodul a komédiáért. A cél oly nemes, hogy föltétlenül
szentesiti az eszközöket. Ugy-e megteszed? – fejezte be szavait kérő
hangon Sipiczky.
– Meg. Annál könnyebben igérem, mert nem kerül reá a sor.
– Adja Isten! De ha rákerül?
– Itt a kezem és becsületszavam.
– Köszönöm, doktorkám: az nekem elég… Ugy megfut a vitéz, de ugy, hogy
meg sem áll Sztapárig, – mondta kacagva Sipiczky…
Ekkor nagy szelesen beront a kapitánysegéd.
– Hát rendben a dolog! Itt a doktor is? Bravo, legalább nem kell
futkosnom utána! Sok rongyot, gyapotot hozzon magával, doktor, meg egész
tüsző műszert. Féltizenegykor majd magáért megy Lóskay: az a másik
segédünk, – hadarja a kapitány, majd Sipiczkyhez fordul:
– Tudsz-e lőni, kamarás? Hogy mondod? Tudsz? Jó. Hát vivni? Nem tudsz?
Ugy is jó. Nem is szükséges olyannak, a ki nem fél. Statisztikám van
róla, az csalhatatlan… De most szaladok urak, magamat ajánlom! Be kell
szereznem a pisztolyokat. Jól töltünk! A viszontlátásra! – szólt és mint
a forgószél kirohant a kapitány, be se várva a viszontüdvözletet.
Készülődött a doktor is, de Sipiczky visszatartotta.
– Megállj csak, doktorkám; még végrendelkeznem kell, különben nem kapja
meg János az uradalmamat. Várj egy kissé, mindjárt jövök, csak a
házmesteréktől hivok föl valakit.
Messze se kellett mennie Sipiczkynek. Az ajtaja előtt találta a
házmesternét, vágytól kipirulva és reszketve a félelemtől vagy
lelkiismeretétől.
– Mégis feljöttem, gróf ur.
– Szép magától, Irmácska.
– Az uram alszik. Sokat ivott.
– Kedves egészségére! Tessék besétálni. Éppen magáért voltam indulóban.
– Nem ver meg az Isten? – küzködött lelkiismeretével a menyecske és még
habozott belépni.
Sipiczky megértette. Nevetett és sajnálta is ezt a szegény férget. Ő is
olyan volt, hát – inkább sajnálta.
– Nem azért hivom, Irmácska.
A házmesterné nagyot csodálkozott.
– Hát csakugyan papirost akar velem kerestetni?
Sipiczky kacagott most már:
– Nem. Tanunak kérem egy bizonyos ügyben.
A fiatal, élvvágyó menyecske csalódottan, hiuságában megsértve, epésen
veti oda:
– Arra jó lesz a szolgálóm is!…