– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a
kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat.
Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak
megnézem a házamat.
Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a
másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki
libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis
rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni.
– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes
helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! –
hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda
még korán van.
– A hajós-egyesületbe, nagysága?
– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok!
– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy
a ki goromba, az jól szokott fizetni.
Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3
forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt
appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három
ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a
Dobay generozitását dönti meg.
Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt
Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte
el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább
2500 forint fog bugyellárisában dagadozni.