Ha jól emlékszem, mindahárman egyszerre szálltunk be, mikor a hajóhinta
még állott. És hogy én a középre kerültem, ennek se valami különösebb
törekvés vagy ambíció volt az oka, se mérséklet vagy szerénység –
egyszerűen a középre kerültem, mivel ott szálltam be és mivel alapjában
véve soha nem nagyon törődtem vele, hogy jól legyek elhelyezve
külsőségekben: én egyszerűen hintázni szerettem volna, ringatózni és
lebegni, mert ringatózás és lebegés közben szépeket szoktam érezni és
gondolni a hintázásról. És mivel tudtam, hogy a hinta mindenkit
meghimbál, aki felül rá, nagyon mindegy volt nekem társadalmi
elhelyezkedésem.
Balra tőlem, a hajóhinta farába, szálas, derék legény állott: kovács
lehetett vagy vasesztergályos; nem tudom biztosan, de úgy rémlik, mintha
kalapács is lett volna a kezében. Nyugodtan állt és fütyörészett és
nézte a kék eget és a tarka földet. Jobbra, bricseszben és tollas
vadászkalappal a fején, napbarnított arcú, csinos szőke fiú helyezkedett
el: afféle földbirtokos, rokonszenves úriember, nekem ő is nagyon
tetszett, nem tehetek róla, meg az esztergályos is tetszett és arra
gondoltam, hogy milyen jól fogunk úgy hintázni, hármasban.
A hintást, szakállas és szemüveges öreg zsidót, nem tudom miért, az
esztergályos érdekelte jobban: talán kevésbbé félt tőle vagy tervei
voltak vele – talán ingyen házimunkát remélt vagy azt hitte, hogy az
jobban érti a nyelvét. Kézzel-lábbal magyarázott neki valamit, ahogy
félfüllel hallottam, a hinta szerkezetét magyarázta, azt állítva, hogy a
hintát nem ő hajtja, mintahogy hiszik, akik látják őt kivülről rángatni
a kötelet: hanem hogy a szerkezet hajtja a hintát, bonyolult rendszer,
aminek külön törvénye van. És unalmasan és hosszan magyarázta a
szerkezetet: az esztergályos, akit inkább a lányok érdekelték, nem igen
figyelt oda. Csak akkor fordult feléje egy pillanatra, kíváncsi
tekintettel: mikor az öreg szemüveges, belemelegedve, azt kezdte
bizonyítani, hogy a hinta törvénye szerint neki, aki balról van, egészen
különös hivatás jutott osztályrészül: fel fog repülni magasra, egészen
magasra, talán a ponyváig is, onnan aztán ő intézi a dolgokat, ő
kormányozza az egész mindenséget hintástul, hajóstul, mindenestül
együtt.
Én mindjárt éreztem, hogy egy kis baj van ezzel a megállapítással, hogy
valamit elfelejtett közölni az esztergályossal: de már nem volt időm
szólni, mert a hinta közben megindult. Gondoltam, így is jó, legalább
nem kell sokat beszélni. Én egy tisztességes, rendes hintázásra
gondoltam akkor, kéremalássan, ami mindhármunknak nagyon jó lesz, néha
az esztergályos löki majd a hintát, néha meg a vadászkalapos, ahogy
illik, aszerint, hogy melyiken van a sor: én szépen ülök majd középen,
nem bántok senkit, legfeljebb énekelek valami vídámat, vagy kurjongatok
egyet-kettőt, hogy jobb kedvünk legyen. A kormányzást úgyse értem,
csinálja, aki szereti.
Eleinte jól is ment minden, szépen ringott a a hinta és én már bele is
akartam fogni a dalolásba. De az öreg szemüveges, fene egye a dolgát,
nem hagyott bennünket békén, azt hitte, neki is okvetlenül csinálni kell
valamit, neki, aki a földön maradt, pedig egészen jól meglettünk volna
nélküle mindhárman, ha szomszédaim nekifeszülnek kicsit a lábukkal. Ő
azonban nem maradt békén, hogy asszongya, majd ő segít, őrá szükség van,
hogy ő jobban érti a dolgot, hogy mi nem jól csináljuk. És elkezdte
össze-vissza húzni meg rángatni a kötelet, fontoskodott, járt a szája,
kézzel-lábbal magyarázott, a hintázás elméletét fejtegette.
Erre kezdődött aztán a kalamajka. Az esztergályos meg a vadászkalapos
nem hallották jól, mit akar az öreg: az öreget én hallottam csak, aki
középen ültem és hiába integettem neki, hogy hagyja abba. Ők ketten csak
azt látták, hogy a hinta nem jól jár, csikorognak a sodronyok, kifelé
fordul az alattság, mindjárt kifordul valamelyik. Mindkettő azt hitte,
hogy a másik rontja a tempót: mérgesen csavargatták a nyakukat, hogy a
fejemen keresztül meglássák a másikat. Az esztergályos méregbejött,
nagyot rugott előre – a hajóhinta kilendült, szédítő ívben fölugrott
jobbra, majdnem a ponyváig. Az esztergályos nekiesett a hajó farának:
csúnyán káromkodni kezdett és szidta a vadászkalaposnak az anyját, hogy
így csúffá tette, meg fenyegetőzött. Én feléje fordultam, hogy
megértessem vele, hogy egyikünk se az oka a dolognak, de nem jutottam
szóhoz, mert közben a vadászkalapos, aki meg az esztergályost szidta,
egész testével ráesett a hátamra, mivelhogy én voltam középen.
Nagyot nyekkentem és csutkástul leszaladt a torkomon, amit mondani
akartam. Közben a hajóhinta elérvén a holt pontot, már zuhant is
visszafelé – örültem, hogy majd lélegzethez jutunk végre, ha megínt
földet érünk. De a hinta persze nem állt meg, iszonyú erővel, féktelenül
robogott át a sineken és most balfelé rohant fel a magasba, áttörve a
szabályozó lécet. Mindjárt láttam, hogy ez így nem jól lesz: ordítottam
az öregnek, hagyja abba a karatyolást, inkább fékezzen. De az
elvesztette a fejét és még jobban rángatta a kötelet. Pillanatok alatt
az esztergályos érte el a ponyvát – a vadászkalapos sziszegve és
káromkodva alul került – az esztergályos ordított, hogy aszongya
megállj, ugye, kellett az neked, minek húztad úgy magadfelé, majd adok
én neked – én a vadászkalapos felé fordultam, hogy fölemeljem, de közben
az esztergályos egész súlyával rámeredt és betörte két bordámat,
mivelhogy én voltam középen.
És ez most így megy és én hiába kiabálok és integetek a nagy zajban,
hogy hó, hó, álljatok meg senki se hallgatott rám: és rohan a hinta,
eszenélkül fölfelé, majd mindketten lefelé és én vagyok a puffer, rám
esnek, aki középen vagyok és nem kormányzok és nem húzom a kötelet. Az
öreg szemüveges megtébolyodottan karatyol, közben összefüggéstelen
szavakat, mint egy agyalágyult: szerkezetről beszél meg törvényről, meg
hogy mi a teendő… csak egyes tört szavakat kapok el az egészből…
termelés, aszongya épen… történelmi szükségszerűség… aszongya…
osztályharc, aszongya…
Puff, most megint kaptam egyet az oldalomba. Gyerekek nekem elég volt,
hagyjuk abba az egészet, én ki akarok szállni.