Borzasztó szépet álmodtam megint – apróhirdetés jelent meg valamelyik
lapban, hogy kezdő fizetéssel gyakornok kerestetik az „Inferno“ egyesült
szurok- és kemenceművekhez. Persze azonnal jelentkeztem – hivatalos
helyiségben dr. Asmódi főkályhamester fogadott és elmagyarázta, miről
van szó. Egyelőre a magánkemencékhez osztanak be és ha ott megfelelek,
mint alördög, bejutok a központba. Azonban lelkiismeretes és pontos
munkát kell végeznem – az igazgatóság figyeli a kezdőket és nem riad
vissza esetleges előléptetéstől, ha leleményt és ügyességet észlel.
Ezután a segédördög jól fűtött cellácskába vezetett, melynek közepén
gőzölgő szurokkal teli kád állott. A kád mellett állt a kemence, amibe
nekem kellett rakni a szenet. Figyelmeztettek, hogy új lelket hoznak,
aki rám lesz bízva, – a felügyelő a harmadik emeleten figyel és ha a
lélek ordítozását odáig lehet hallani, megerősítenek állásomban, ha
pedig a vezérördög hallja meg, még fizetésemelést is kaphatok. Tehát úgy
csináljam a dolgomat, ha valamire vinni akarom.
Néhány perc mulva két ördöggyakornok hozta is már az új lelket. Mekkora
volt meglepetésem, Clémenceaut, a francia miniszterelnököt ismerve fel.
Fejjel lefelé befordították a szurokba, rátették a kádra a fedelet, amin
csak egy kerek kis nyílás van a fej számára, aztán magamra hagytak vele,
hogy vegyem gondjaimba.
Perc mulva megjelent a fej a nyílásban. A miniszterelnök úr arcán annak
a mély impressziónak nyomai látszottak amit a szurok meglehetős magas
hőfoka keltett nemes lelkében.
– Mi ez? – mondta szigoruan – hiszen ez a fürdő nagyon meleg. Tegye le
gyorsan ezt a fedelet, ki akarok jönni.
– Igenis, kegyelmes uram, – válaszoltam, elővéve zsebemből a hirlapot,
mely Clémenceau legutóbbi beszédét közli, – igenis, értem. A
miniszterelnök úr legfőbb óhaja, hogy végsőkig kitartva a kádban,
melynek hőfokát utolsó csepp vérünkig emelni kell. Igenis, értem.
És egy nagy darab szenet löktem a kádfürdőkemencébe.
– Mi ez?… – ordított a miniszterelnök úr – süket maga? Én ezt nem bírom…
én ki akarok jönni a kádból… micsoda buta beszéd az, még emelni a
hőfokot… hiszen megőrülök… vegye le gyorsan…
– Ahogy parancsolja, kegyelmes uram, nagyon helyes – bólintottam, újabb
municiót dobva a kályhába, – mi mindnyájan el vagyunk tökélve, hogy
semmiféle okból nem vesszük le a fedelet mindaddig, míg az egész világ
és dicső csapataink ama szent eszme fenkölt koszoruját, a végső győzelem
dicső babérja alatt, mindhalálig!!!
– Jézusom, mit karatyol maga – bömbölt a miniszterelnök úr – hogy én ezt
ki akarom tartani? Micsoda őrültséget lefetyel maga… jaj… jaj… a
fedelet…
– Csak méltóságod beszédét citálom (újabb rakomány a kályhára), nagyon
jól tudom, hogy inkább tíz évig folytatja még a fürdőt, inkább utolsó
csepp vérét hajlandó, semhogy a nemzet dicső akaratával szemben a
gyalázatos ellenség teljes megsemmisítése előtt mindazonáltal, de inkább
ámbátor!!…
És egy vödör szurkot öntöttem a fejére.
– Vizet!… Vizet!… – üvöltött a miniszterelnök úr. – Egy korty vizet.
– Úgy van! – mondtam lelkesen, újabb forró vedret ürítve ki az elszánt
államférfi fejére, – ön most már nem elégszik meg azzal, hogy egyszerűen
visszakapják az elfoglalt területeket. Értem és közölni fogom az
igazgatósággal, hogy ön el van szánva bentmaradni a kádban, míg Belgium
és Turkesztán méltó elégtételt nem kapott a gaz németektől!!…
– Vizet!… Vizet!… Egy korty vizet!… Egy korty levegőt!… Megdöglöm… Jaj…
jaj.:
– Hogy parancsolja nagyméltóságod? A Dardanellákról tetszett beszélni,
ha jól értettem? Meglesz. Teljes győzelem? Rendben van. Hogy nem tetszik
csüggedni? Tudomásul veszem. Mi egyek vagyunk ama rendíthetetlen
akaratban és elszánásban, miszerint, dehiszen, csakazértis! Ne tessék
félteni, rakom már a kemencét.
A miniszterelnök úr válaszát már nem tudom szavakba foglalni, az
ordításnak és vonításnak olyan szimfóniája volt az, hogy félóra mulva
sietve hívtak Belzebúb elé, aki a harmincadik emeleten meghallotta ezt a
rettenetes hangot és közölni akarta velem, hogy a legközelebbi
közgyűlésen előléptet a második fizetési osztályba.