A Világegyetem-Kabaré bemutatója.
Hónapok óta tartó kilencven fokos láz emésztette az egész ország
közönségét lihegő bizonytalan ságban, vajjon a külsőrigómezőuccai
Világegyetem-Kabaré bemutatóját nem halasztja-e el az a legmélyebb
idegrostjainkat megremegtető elképzelhetetlen siker, ami a mult műsor
estéit tombolta keresztül a tapsviharban gomolygó közönség eszeveszett
tetszésrikoltozásában.
Remegő kézzel és boldogságtól kábult szívvel ragadjuk kezünkbe a tollat,
hogy a nyugtalan közönséget értesítsük: a Világegyetem-Kabaré kitűzte a
bemutatót, mely a legközelebbi napokban le is zajlik már. Immár ott
tartunk, hogy el is árulhatjuk olvasóinknak ennek a szinházi eseménynek
néhány részletét.
Mit mondjunk?!… A szó itt halvány és semmitmondó, itt már igazán csak a
tények beszélhetnek!!
Annyit előre megsughatunk, hogy olyan siker, amilyennek ez a bemutató
ígérkezik, még nem toporzékolt magyar kabaré deszkáin! Előre
figyelmeztetünk mindenkit, hogy az az elképzelhetetlenül példátlan
művészet, amivel ezt a kis színházat sikerült a népszerűség vakító
díszkörébe hajhászni, olyan példát fog statuálni a szinház
világtörténetében, amihez csak egy halálsikolyban fetrengő, kacagástól
megőrült szörnyeteg vérbenforgó szemei hasonlíthatók.
Sikerült beszélgetést folytatnunk Murok Géza, a kabaré művezető
államtitkárával, akit a bemutatót előkészítő munka lázas lihegéséből
ragadtunk ki egy röpke percre, hogy nyilatkozzék, mit mondjunk a
közönségnek!
– Jőjjön be és nézze meg maga, – ennyit mondott csak, de kellett nekünk
több?
Megnéztük az egyik próbát. Mit mondjunk?
Kell-e többet mondani, mint hogy az első kis jelenetet, aminek „Pifta,
ifol-e muftot?“ a címe, maga Kampós Alajos írta, a kabaréhumor csillogó
elmésségű és mélyszívű világfejedelme? Ez a csodálatos író, aki eszményi
módon egyesíti magában mindazt, ami benne hiányzik, már régen ott
csillog a magyar kuplé-irodalom géniuszának elérhetetlen jeges
hócsúcsán, ahonnan a nagy-nagy kupléírók tekintenek le reánk, kicsiny
emberkékre. De mit szóljunk Mafla Sándorról, amit ez a szinész csinál a
legújabb Kampós-darabban, az már nem egyszerű szinjátszás és humor
többé, az mindennek a tetézett teteje, amit ez a század művészetben,
irodalomban, külpolitikában és numizmatikában produkált. Azt már nem
lehet nézni többé, ahogy ő a Pifta ifol-e muftot címszerepét adja – azt
tapintani és szagolni és harapni muszáj, attól tüdővérzést és
agydaganatot és Basedow-kórt lehet kapni. Na de nézzék meg maguk.
Nincsenek szavak, amivel a műsor második sláger-számát, a „Sváb-bogár a
tejben“ című kis blüettet ecseteljük. Ha azt mondjuk róla, hogy méltán
fölibehelyezhetjük mindannak, amit valaha a világirodalom legnagyobbjai
e nemben alkottak, igazán olyan keveset mondtunk, hogy a föld alá
kellene bújnunk szégyenletünkben, amiért jobb hasonlatot nem találunk.
Gyengék vagyunk mi ahhoz, hogy ezt a darabot jellemezzük: megelégszünk
vele, hogy egy nevet írjunk le, a szerző nevét: Klagenfurt Boldizsárt.
És még csak egyet: amit Krucifix Félix, a kis jelenet főhőse csinál a
darabban – hát azt már mégse lehet, ez már sok, ez képtelenség, ilyen
jól játszani, azt már nem is szabad, ez már piszok disznóság, a keservit
az ilyen szinésznek, nem szólna az ember, ha éppen csak olyan jól
játszana, ahogy még soha a világon szinész nem játszott, hát az ember
azt mondaná, na, na, jól van, – de ilyen istentől rugaszkodott
fertelmetesen képhetetlen őrületes mértékben jól játszani, ez már
arcátlan pimaszság és intendatura! Igen, a legnagyobb intendatura, sőt
indemniti! Nekünk igazán csak nem érdekünk, hogy a Világegyetem-Kabaré
előadását dicsérjük, dehát ami ott végbemegy, az már irtózatos őrülete a
viharzó művészi tökély kiámulhatatlan vészes meredélyének, amit csak a
siker legkáprázatosabb naprendszerének tüzes istencsodája szempontjából
kiokádhat magából a világ.
*
– Tessék, szerkesztő úr, a Világegyetem kommüniké.
– Mutassa csak, fiam… Hát jó, jó, fiacskám, de tudja, egy kicsit
melegebben, melegebben… Nem ilyen szárazon, egy kicsit több dícséret…
Nehogy megint telefonáljon nekem az igazgató, hogy leszállítják a
pausálét.