(Kis novella.)
Az igazgató úr megállt az ucca közepén és ragyogó szemekkel, majdnem
hangosan monologizált.
– Nem… ez igazán nem közönséges szerelem, – mondta ellágyulva maga elé.
– Mindig megvetettem azokat, akiknek elég volt egy csinos kis arcocska,
hogy bedőljenek… Én ennek a lánynak a lelkét szeretem, az egyéniségét,
az egész titokzatos és gyönyörű lényét, ami a szavaiból árad felém… A
lelkét ismertem meg, a lelke tárult föl előttem beszélgetésünkben és én
egészen megfeledkeztem róla, hogy másnemű teremtéssel ülök szemben… a
lelkeink egyesültek… Milyen gyönyörű dolgokról beszéltünk… hogy
megkaptak a szavai… mit is mondott? föl kellene jegyezni, olyan mély,
olyan igaz dolgok voltak… csak én értem őt meg, senki más, csak én
érdemlem meg őt… csak én fogom fel ennek a léleknek a szépségeit… Hogy
is mondta?… hogy ő néha olyan különösen érzi magát… igen, igen,
szórul-szóra ezt mondta… néha csak úgy néz maga elé és nem gondol
semmire… istenem! milyen szép ez, milyen költői, de hány ember érti ezt
meg, ezer közül? Hát mikor azt mondta, hogy sokszor úgy érzi, szeretne
valahol máshol lenni, nem itt, ahol van… nem is tudja megmondani, hogy
hol, valahol, ahol még soha se volt… milyen igaz ez, milyen csodálatos,
hányszor éreztem ezt én is, csak nem tudtam, nem mertem így kifejezni…
vagy mikor azt mondta, hogy az emberek nem arra születnek, amivé
lesznek… ó, hogy beleláttam a lelkébe ezen a gyönyörű igazságon
keresztül, amit csak én értek meg… vagy mikor sóhajtott és én
megkérdeztem… most mondja meg, mért sóhajtott… és ő csak szomorúan
mosolygott erre és azt mondta: ki tudja? magam se tudom… milyen mély és
finom és csodálatos válasz volt ez, nem is kérdeztem tovább, csak
éreztem, hogy ezt a lelket megértettem és csodálom…
Az igazgató úr szemei megnedvesedtek, gyorsan megtörülte, mert közben
beért a hivatalba és vigyáznia kellett, hogy ne vegyék észre.
Az első dolog, amit az íróasztalán észrevett, az a bizonyos
Schwarcz-akta volt, amit tegnap adott ki elintézés végett! Egy
pillantást vetett rá és nagyot ordított:
– Fuksz!
Fuksz a másik szobából, ijedten ugrik be. Sápadt nagyhajú fiatalember.
_Igazgató:_ Hallja Fuksz, ez már mégis türhetetlen. Hiszen maga megint
nem vezette be ebbe a nyavalyás aktába a mellékleteket.
_Fuksz_ (elpirul, lesüti a szemét, hebeg): Pardon… igazgató úr…
bocsánatot kérek… kiment a fejemből…
_Igazgató:_ Kiment a fejéből? Hát mivel van tele a maga feje, hogy egy
ilyen egyszerű dolog kimegy belőle… Hát mit csinál maga itt egész nap a
pénzemért? Hülye maga?
_Fuksz_ (hebegve): Én igazán nem tudom igazgató úr… én sokszor olyan
furcsán érzem magam…
_Igazgató:_ Furcsán érzi magát? Miféle buta beszéd ez?
_Fuksz_ (síránkozva): Igen… én magam se értem… néha csak úgy nézek magam
elé és nem gondolok semmire…
_Igazgató:_ Néz maga elé és nem gondol semmire? Akkor menjen el barátom
a hülyék intézetébe, ott kezelik az ilyesmit… és ne álljon be irodába…
_Fuksz:_ Ne tessék rám haragudni igazgató úr… én is sokszor úgy érzem,
hogy szeretnék máshol lenni, mint ahol vagyok…
_Igazgató:_ Máshol? Ugyan! Talán nincs megelégedve a szövet-osztálylyal?
Talán a gummi-osztályba szeretne kerülni? Csakhogy ott nem kellenek
ilyen hülyék, mint maga, aki még a szövet-osztályban se felel meg.
_Fuksz:_ Nem is tudom hol… hová… ahol még soha se voltam…
_Igazgató:_ A Frimmbe, fiam, a Frimmbe. Odavaló maga.
_Fuksz:_ Az emberek nem arra születnek, igazgató úr, amivé lesznek…
_Igazgató:_ Ne mondja. Tud még egy pár ilyen hülyeséget? Nem szégyeli
magát, ahelyett, hogy mentegetné a lustaságát, mindenféle marhaságot
dadog…
_Fuksz_ (nagyot sóhajt).
_Igazgató:_ Mit fuj? Mit fuj? El akar fujni?
_Fuksz_ (szomorúan mosolyog): Ki tudja… Magam se tudom…
_Igazgató_ (dühbejön): Maga se tudja? Hát majd meg fogja tudni! Elsején
mehet a fenébe, akkor majd fogja tudni! Vigye ezt a piszkot! (Fuksz
fejébe vágja az aktát. Fuksz el. Maga elé, dühösen.) Ilyen félkegyelműt
küldenek a nyakamra.