Azt a bizonyos amerikai lapot olvastam az ágyban, amelyben azok a
bizonyos ábrák vannak minden héten, például áll egy kis ember és
mellette áll egy óriási nagy tojás, tízszer akkora, mint az ember, mire
aztán az van aláírva: „how many of eggs does a man eat in his life“
(mennyi tojást eszik az ember életében). Vagy egy nagy ökör áll egy kis
ember mellett, akkora, mint egy ház és a lap azt állítja, hogy én azt az
ökröt megettem. Vagy egy akkora köröm, mint a Bazilika kapuja és az van
róla, hogy az ember annyi körmöt vág le életében az ujjairól.
Ezután nagyot ásítottam, magamra húztam a paplant, behunytam a szemem,
felébredtem, nagyot ásítottam, kimásztam az ágyból és bementem a
fürdőszobába mosakodni. Egy kicsit nehéz volt, mert a szappantartóban
egy akkora darab szappan feküdt, mint egy síremlék – öt méter széles és
nyolc méter vastag. Az a szappanmennyiség volt, amit életemben
elfogyasztottam. Egy balaton-nagyságú mosdótálban vad vihar korbácsolta
azt a vízmennyiséget, melyet életemben már elhasználtam mosdásra.
Oldalt, a mosdótál kies partjain az életemben elfogyasztott paszta- és
krém-hegyek meredeztek. Ideje lesz borotválkozni, dünnyögtem magamban,
hat méter hosszú szakálamat simogatva, – ennyi volt, amit eddig
leborotváltam magamról.
Borotválkozás után leültem dolgozni. Gondolkodva mártogattam tollamat a
tintatartóba – csak az volt kellemetlen, hogy minden bemártáskor fel
kellett másznom a tíz méter magas létrára, mely a tintatartó szájához
vezetett. Letéptem egy darabot a négy méter széles papirtekercsből, mely
az életemben általam teleírt papirmennyiséget tartalmazta.
De nem lehetett dolgozni: rettenetes csöngetés rázta meg előszobám
ajtaját. Tizenkét méter hosszú számlát hozott egy komor külsejű óriás:
felszólított, hogy legyek szives és fizessem ki ezt a csekélységet – az
életem folyamán kifizetetlenül hagyott számlák lisztája volt az.
Megigértem, hogy majd legközelebb, gyorsan fejemre tettem az
Erzsébet-tér nagyságú kalapot és lesiettem a
százmilliónégyszázezerhatszázhuszonkét lépcsőfokból álló lépcsőn, a
kávéházba reggelizni.
A kávéház előtt mintegy tízezer főből álló sokaság fogadott. Különféle
fiatalemberek voltak, abban a pillanatban, hogy odaértem, egyszerre,
mint valami jól betanított hadtest, felémfordították arcukat és karban,
oly menydörgéssel, hogy a budai hegyek visszhangzottak tőle, így
kiáltottak rám:
? Szervusz, nem ismered meg az embert? Én vagyok a (itt hatezer név
következett), akivel együtt jártál a hatodik bébe. Emlékszel (itt
hatezer név), tanár urra? Hehehe. Hogy vagy, hogy vagy? Hova mész?
Reggelizni mész? Na, nem bánom, jövök én is, úgyse diskuráltunk már
régen.
Bódultan értem be a kávéházba, a sokaság utánam. Körülülték asztalomat
és fülsiketítő menydörgéssel kérdezték karban:
– Hogy vagy különben?
Közben a pincér már elébem tette a párolgó gőzkazánt, amibe húszezer
hektóliter kávé fortyogott. Kérdésemre, hogy mi az a tehénnagyságú és
csodálatos őskori szörnyeteghez hasonló állat, amelyik a fejem körül
kóvályog, nyájasan felvilágosított, hogy az egy kis tüdővész-bacillus –
ennyit szíttam be életemben. Két kilométer hosszú és négy méter vastag
cigarettát dugtak a szájamba. A pincér edénybe csurgatta a hat liter
nyálat, ami a kávéscsésze szélén jelképezte azt a nyálmennyiséget, amit
életemben a rosszul tisztított csészék széléről lehörpintettem.
Émelyegve ugrottam fel és kirohantam az uccára. Az iskolatárs-sokaság
utánam és az ajtóban ágyúbömbölésszerű hangon suttogták karban a
fülembe:
– Kérlek, adj egy koronát holnapig, de úgy, hogy senki se vegye észre.
Szétosztottam tizenkétezer koronát. A sokaság elszéledt, de nem sokáig
maradtam egyedül. A mellékuccából mintegy tizenkétezer főből álló csapat
rontott elő, egyenesen arcvonalomnak irányitva a támadást.
– Kérem szépen – mondta a tizenkétezer ember egyszerre, kicsit sértett
hangon, csodálkozóan kifordított tenyérrel és felemelt szemöldökkel –,
kérem szépen, miért nem felelt ön arra a levélre, amit hat hete írtam
önnek?
Elvörösödtem és kapkodva dadogtam:
– Ejnye! Bocsássanak meg! ilyen bolond szórakozott vagyok! Elfelejtettem
feladni, pedig meg volt írva! Ilyesmi még sohasem történt velem, ez az
első eset, higyjék el, hogy nem feleltem levelére.
– Na és éppen velem? – mondta sértődötten a tizenkétezer ember egyszerre
és egyszerre a mellükre mutattak mutatóujjukkal – éppen velem?
És hűvösen meglebbentve kalapjukat, sietve átmentek a másik oldalra,
mind a tizenkétezren.
A következő, mintegy hétezer emberből álló csoporttal a Körút sarkán
találkoztam.
– Jó, hogy találkozunk – fordultak felém hirtelen –, beszélni akarok
magával. Már régen elhatároztam, hogy magával csinálni kellene valamit.
Maga egy tehetséges, de élhetetlen ember, kell, hogy valaki, mint én
például, aki a hóna alá nyuljon. Majd én beszélek holnap (hétezer
név)-vel, ne féljen semmit, amíg engem lát.
És barátságosan megveregették a vállamat, mely félméternyire megdagadt.
– Én embert csinálok magából! Én vagyok az egyetlen ember, aki csinálni
tud magából valamit! – kiáltották lelkesen.
Elfordultam, mert mintegy ötezer főből álló nőcsapat közeledett felém.
Lelkesen és szenvedélyesen ragadták meg a kezemet. Mélyen a szemembe
néztek és halkan, bensőséges hangon mondták, úgy, hogy legföljebb akkora
zajt ütöttek, mint ötven hajótülök:
– Olvastam… ugy-e tudja, hogy olvastam… – ugy-e tudja, hogy megértettem,
hogy az a cikk nekem szólt… hogy én vagyok az a nő, akire gondolt?
– Hát megértette – mondtam én szomoruan és bensőségesen mosolyogva és
mélyen a szemükbe néztem. De a választ már nem hallottam, mert tízezer
kéz ragadta meg a galléromat.
– Szervusz! – kiáltott tízezer hang.
– Szervusz! – mondtam én örömmel. – Egyetlen barátom!
– Egyetlen barátom! – kiáltott tízezer ember hangosan, hogy tőlük és
magamtól megundorodva, szobanagyságú könnyet törültem ki szememből és
felébredtem.