Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni
az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap
munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a
fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen
közönsége?
És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A
legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap
délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.
Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló
közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára,
leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a
kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap
jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető
felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a
dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett
fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város
gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.
Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer
kimulathatja magát.
Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést.
Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik
egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.
Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta
kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan
azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a
legtöbben a szép temetésért.
Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy
ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló
közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.
És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.
A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a
halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak,
ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly
boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is
számíthatnak erre az ünneplésre.
A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek
mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas
konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az
időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy
könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés
szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér
valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos
menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a
helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt
megörökiti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész
családot.
Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az
élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a melynek
ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő
ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály
szokott uralkodni.
Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó
esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül
való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az
apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja
volt Ottokárnak. Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni,
honnan hozta.
Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint
nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a
halálával tett szert némelyes nevezetességre.
Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet szinpadán feltűnést
keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében
állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni.
Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül
fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt
rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan
átjárta az északi szél.
Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas
álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az
utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az
orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt
egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a
beteghez bemenni.
Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra előkerült,
Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy
született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire
értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha
tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem
embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele.
Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott
semmi feltünést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár
véletlenül meggyógyul.
Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt.
Gyertyákat gyujtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek
hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.
És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része.
Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott a világon.
Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és
barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely
kétségtelenné tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az
előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, a kik
nemrégiben még pofonokat ígértek neki.
A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy
Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek
róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró
körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.
Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé tett egy ujabb
megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig mindenki
büszke volt a ház halottjára.
A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a milyen
észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas
álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről.
Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom
Sebastian gyászindulóját fujták, s az egész ház kikísérte a koporsóját.
Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, a ki
sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta.
Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom
Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést!
De az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet
irígyeltek tőle, nem is álmodott soha.