Egy óra felé járt, mikor Morales kocsija a Palizzi-palotához ért.
Moralest meglepte, hogy a háznak majdnem mindegyik ablakából világosság
szűrődött az utczára.
– Ezek várnak engem! – szólt magában.
A kapus kijött, s azt mondta, hogy a báróné ébren van ugyan, de ily
későn már senkit se fogad.
– Csak jelentsenek be, s mondják meg neki, hogy a férjétől jövök.
Bevezették a nagy terembe. Alig, hogy magára maradt, megjelent a báróné.
Nem látszott rajta semmi nyugtalanság; arcza komoly volt, mint egy
gyászoló özvegyé. Morales mélyen meghajolt. Egyszerre elfelejtette az
előre összeállított rövid mondatokat. De nem volt szükség semmi
előkészítésre.
– Meghalt legalább? – kérdezte halkan a báróné.
– Meghalt – felelt Morales.
S elmondta röviden a történteket. A bárónénak kérdéseket kellett hozzá
intéznie, olyan zavaros volt az előadása. Nagyon elfoglalta valami.
– Mi volt ez az iment ennek az asszonynak az arczán? – tünődött magában,
mialatt folytatta a jelentenivalóját. – Az öröm, vagy a borzadály
kifejezése? Most, lehunyt szempillájával, titkolt remegésével,
erőltetett mozdulatlanságával maga a keresztény szemérem, a keresztény
lemondás, a keresztény meghunyászkodás…
– A segítségét kérem önnek – szólt aztán, mikor Morales befejezte. – Az
életem czélja az, hogy gyermekeim soha se tudják meg férjem
szerencsétlenségét. Minden lehetőt meg akarok tenni, s ezt már most meg
kell kezdenem. Ha ön oly jó volna és sorra járná a hirlapokat… A halott
megérdemli azt a kiméletet, melyre az élő nem számíthatott…
Egy szóval se mondta, hogy látni kivánja a halottat.
Morales mindent megigért.
– Még egyet kell elmondanom, báróné. Utolsó beszélgetésünket.
Ezzel is beszámolt. A báróné szemlesütve, mozdulatlanul hallgatta.
Mialatt beszélt, egy szőnyegajtón különös, nevetnivaló alak lépett a
terembe: egy nagyon öreg nő éjjeli öltözékben. A nevetnivaló alak az
idegen láttára megállapodott, s hol a bárónéra, hol a vendégre
pillantott. A báróné ügyet se vetett rá.
Moralesnek eszébe jutott, hogy ki lehet ez a hálóköntösben sétálgató
kisértet. Régebben több apró történetet hallott a Palizzi-ház egy
meglehetősen nevetséges lakójáról: a süket öreg nagynéniről, a ki igen
szeretett társalogni s a ki elől mindenki menekült.
Mikor Morales befejezte, a hiányosan öltözött öreg hölgy elkezdett
jajongani:
– Jaj, jaj, mi történik itt? Mért nem akarják nekem megmondani, hogy mi
történt?
Nem akarták észrevenni. A báróné elbocsátotta Moralest, s úgy tett,
mintha egyedül maradt volna. Le s fel járt a szobában; meg se látta az
öreg személyt.
Amaz leült egy karosszékbe s tovább sápítozott:
– Jaj, jaj, mért nem mondjátok meg nekem, hogy mi történt? Nekem soha se
mondtok meg semmit, de azért előttem hiába titkolóztok: én, ha nem is
hallok jól, de mindent megérzek!…
A báróné csak nem hallgatott rá.
– Jaj, jaj, tudom én, hogy valami nagy baja van!… Tudom, hogy rosszakat
beszélnek róla, pedig ő jó, a legjobb a világon!… Mért bántják őt? A
multkor egy ujság került a kezembe… Nekem nem mondtok meg semmit, de én
olvasok, olvasok… Ó, hogy írhattak róla, hogy találhattak ki róla ilyen
szörnyűségeket!…
– Ugyan ne jajongj itt! – szólt rá a báróné. – Eredj és feküdjél le!
– Nem, tudni akarom, mi történt. Mit akarnak vele? Hol van most? Mért
nem jött haza? Jaj, jaj, nekem nem mondtok meg semmit!
A báróné belenyugodott, hogy nem szabadulhat tőle, s hagyta, hadd
óbégasson.
– Jaj, jaj, tönkre akarják tenni, meg akarják ölni, pedig ő oly jó, oly
jó!… Gyerekkorában olyan volt, mint egy angyal, és most is, most is ő az
egyetlen, a ki jó szívvel van hozzám, a ki nem ún, mert ő bizony szóba
áll velem, meghallgat s elmondja, a mit kérdezek!…
S elkezdte magasztalni unokaöcscsének erényeit. Elmondta egész
történetét, kis gyerek kora óta a legujabb időkig, s ez a történet
csodákkal volt tele, akár a _Szentek élete_. A báróné önkéntelenül
hallgatni kezdte.
S a mint hallgatta, egyszerre csak letérdelt a karosszék elé, s
megcsókolta a vén lány homlokát.
Rombadőlt boldogságából csak az maradt meg, a mi ebben az öreg fejben
élt.
* * *
– Ne félj, nem lesz semmi baja! – suttogott hozzá, szeliden, a hogy
gyermekekhez szokás. – Légy nyugodt, megoltalmazzuk!… Csak eredj be most
már a szobádba és pihend ki magad!… Ne félj, nem lesz baja!…
Aztán ő is bement a hálószobájába s magával vitte a vérvörös virágot, a
melyet Morales hozott.