Fölkelt, lement, s elhajtatott Paillard vendéglőjébe. Morales már várta.
– Nos? – tudakozódott az utolsó jóbarát.
Palizzi elmondta, hogy mi történt.
– Eh! – szólt Morales – Lavertujonnak mégis csak meg kell verekednie
önnel!
Palizzi a fejét rázta.
– Lavertujon nem fog megverekedni velem. Ezek a gazficzkók, a kik
visszaélnek a tisztességük érintetlenségével, ki tudnak bujni minden
alól!
Morales nem mosolyodott el a furcsa mondáson.
– Elmenjek oda? – kérdezte.
– Kérem!… Menjen a kocsimon. Akármeddig kell maradnia: itt várom…
Egy félóra multán Morales már tudta a halálitéletet. Maga az elnök
közölte vele az igazgatóság határozatát. A döntés így szólt:
Az igazgatóság, rendkivüli ülésében, mielőtt Lavertujon gróf panaszával
foglalkozhatott, kénytelen volt azt a kizárási inditványt tárgyalni,
melyet egy órával előbb Gontaut-Biron herczeg és társai adtak be Palizzi
Ferencz báró ellen. Az inditvány-tevők egy birósági itéletet mutattak
be, a melynek alapján Palizzi Ferencz bárót ki kellett rekeszteni a klub
tagjai sorából. Azért az igazgatóság Palizzi Ferencz bárót már nem is
hallgathatta ki s Lavertujon gróf panaszát nem tekinthette egyébnek
puszta jelentéstételnél. A kérelmező meghallgatása s az ügy alapos
megvizsgálása után az igazgatóság kimondja, hogy: Lavertujon gróf
sérelmet nem szenvedett, mert Palizzi Ferencz báró nincs többé abban a
helyzetben, hogy Lavertujon grófot megsérthette volna. Lavertujon grófot
csak kellemetlenség érte; hogy e kellemetlenséget a lehető módokon
megtorolja-e, ez az ő legsajátabb dolga. Elégtételt keresnie nincs és
nem lehet oka.
– Szép feladatok várnak rám! – átkozódott magában a szegény Morales.
Az egész úton azon törte a fejét, hogy miképpen öltöztethetné a
kegyetlen valóságot enyhébb szavakba. Talált néhány ügyes szólamot, de a
fáradsága kárba veszett.
– Látom az arczáról, hogy kivégeztek – szólt Palizzi, mikor rányitotta
az ajtót.
A pinczéreken kívül már csak ketten voltak az ebédlő-teremben.
Morales elmondta, a mivel be kellett számolnia, szépítette a dolgot, a
hogy tudta, végül így fakadt ki:
– Kedves jó barátom, hallgasson rám, költözzék ki Amerikába! Vagy
utazzék néhány évig, két-három év alatt mindent elfelejtenek.
Szerepelnie nem lehet többé ebben az országban, de milliók és milliók
igen szépen megvannak e nélkül. Ön még így is irigylésreméltó ember.
Gazdag, mindene megvan a csöndes boldogsághoz…
– Mit képzel! – vágott közbe Palizzi. – Én mindent elvesztettem! Pénzem,
az maradt; de ezzel az aprópénzzel, a melyet nappal nem költhetnék el,
csak éjszaka dobálhatnék ki az ablakon, ezzel az aprópénzzel nem mennék
sokra. A mi rám nézve értékes volt, annak vége. Hogy mindenem megvan a
csendes boldogsághoz?!… Ön a családomra gondol, ugy-e?… Hát nem tűnt fel
önnek, hogy a sógorom az első, a ki azt követeli, hogy zárjanak ki a
klubból?!… Nem tűnt fel: mennyire siet, csakhogy valaki elébe ne
vágjon?!… És ha az asszonyok is benn volnának a klubjainkban, akkor nem
ő lett volna az első, hanem a feleségem!
– Ön tudta, mit koczkáztat, s mégis oly vakmerő játékot űzött!… Pedig
nem a szükség vitte rá… mi vitte rá?… – tünődött hangosan Morales.
– Persze, hogy ismertem őket! Csak nem törődtem a hajlandóságaikkal. Azt
hittem, hogy nekem van igazam! Azt hittem, hogy enyim lesz a siker, s ők
annak fognak látni, a kinek óhajtanak. Én értettem, értem őket; csak ők
nem értenek engem. Az olyan emberek tartják fenn az országokat, mint ők;
s az olyan emberek viszik előbbre a világot, mint én. Ha a világ csupa
olyan emberből állna, mint ők: a föld húszezer évvel hamarább hűlne ki,
s egy szép napon talán örökre elaludnék az egész emberiség. Ha ellenben
csak olyanokból állna, a milyen én vagyok, meglehet, holnapután már az
egész világ öngyilkossá lenne!…
Morales valami frissítőt rendelt. A pinczérek jártak-keltek, a két ember
hallgatott. A csöndességben egyszerre csak megszólalt a fali óra; szép,
mély szava sokáig zengett: tizenkettőt ütött. A felszolgáló legények, a
parancsot teljesítvén, visszavonultak.
– Még csak egyet kérek öntől, kedves Morales – szólt Palizzi, s egy
hirtelen mozdulattal az előtte álló vázából egy pompás, vérvörös virágot
emelt ki. – Menjen el a feleségemhez, s mondja el neki, hogy az
akasztófa tövéből küldöm ezt a virágot. Mondja meg neki, hogy bandita
voltam; útonálló, zsebmetsző, a hogy akarja. Mondja meg neki, hogy egy
haramiának adta oda magát, de ez a haramia imádta őt!
– Ej, istenem – tiltakozott Morales megrendülve – már hogy beszélhet
így?!… Ön, a ki még csak az imént maga mondta, hogy élni akar, mert
ugyan mért is vetné el magától az életet, mikor, ha eljátszotta is, hogy
a szigorúan itélők tisztelegjenek önnek, az élethez való jogát
teljességgel nem játszotta el?!… Ön, a ki megérti s felülről nézi
azokat, a kik önt rövidlátásból ezrek bűnének bűnbakjává tették!… Ön, a
ki erejének tudatában éppen nem szorult rá arra a kis társaságra, arra a
kis körre, a melyet elveszített…
– Hagyjuk ezt, kedves Morales – szólt Palizzi és fölkelt.
– Hova megy? Önnel megyek.
– Nem, várjon rám itt. Még lesz egy pár szavam önhöz… Nagyon visszaélek
a szivességével, ugy-e? Pedig most két éve még nem ismertem önt. S nem
tettem önnek soha a legcsekélyebb szivességet se. Ha sok olyan embert
ismertem volna, mint ön, talán más ember lett volna belőlem. A
viszontlátásra, kedves Morales.
– A viszontlátásra.
A pár szó tiz percz multán megérkezett. A Madrid-szálló vadásza hozta
egy levélkében:
»Lavertujon gróf harmadik golyója találni fog. A Madrid-szállóban
vagyok, I. emelet, 28-ik szám.
Palizzi«.