Háromnegyed nyolczkor a tanár hazaérkezett. Az inas egy sürgönynyel
várta.
Kibontakozott bundájából és mindjárt felbontotta a sürgönyt. A hogy
elolvasta, szinte elszédült az örömtől.
– Mily megtiszteltetés! Mily megtiszteltetés! – szeretett volna
felkiáltani.
Orvosi tanácskozásra hívták, az albániai ex-királyhoz. Az ex-király
betegségéről már sokat olvasott. A száműzött uralkodó sorra járta Európa
nagyvárosait, s a hányszor megjelent a nagy nyilvánosság előtt,
mindannyiszor óriási botrányt okozott. Családja végre elhatározta, hogy
elzárja a világtól, s elhelyezi abba a szanatóriumba, a melyet az orvosi
tudomány jelesei a leginkább javallanak. Egy külföldi barátjának
ajánlatára Aba Sámuel tanárt is meghívták a tanácskozásra.
– Mily megtiszteltetés! – ismételgette magában.
És senki sincs jelen, a kivel azonnal közölhesse érdemekben gazdag
életének ezt a nagy diadalát!
– Nem vacsorálok itthon – szólt az inashoz. – A kaszinóba megyek.
De előbb be akart menni a rendelő szobájába, s megindult arrafelé, a
merről a betegek kijönni szoktak.
Az inas a váróterem ajtaja felé mutatott s azt kérdezte:
– Bebocsáthatom őket?
– Hát azok még most is itt vannak?!
– Azt méltóztatott mondani, hogy várhatnak.
A tanár, hogy gyorsabban végezzen a várakozókkal, irányt változtatott s
egyenesen a váróterembe ment. A paraszt és a kis fiú felállottak.
– No, mi az? – kérdezte a tanár.
A paraszt előkereste a levelet és átnyujtotta. A levél hosszú volt, és a
tanár türelmetlenül futotta végig.
Egy régi tanulótársa írta, valami egyszerü, jámbor, a világtól elmaradt
ember, a ki hallott harangozni a felől, hogy az ő Aba Sámuel barátja
most nagyhírű orvos Pesten, de azt már nem tudta, talán nem is gondolt
rá, hogy Aba Sámuel speczialista.
Hosszasan írta le, hogy az egyik budakeszi orvos néhány napra elutazott
valahová, a másik pedig hirtelen megbetegedett, és pedig olyan súlyosan,
hogy bevitette magát Pestre, egy szanatóriumba. Egyelőre orvos nélkül
maradtak, már pedig, ő úgy látja, hogy ennek a kis parasztgyereknek
gyorsan kell az orvosi segítség, s minthogy más pesti orvossal nem
ismerős, a régi barátság czímén bátorkodik Aba Sámuel szives jóakaratát
kérni.
A tanár haragjában majdnem elkáromkodta magát. Micsoda ostoba emberek
szaladgálnak a világon! S ezek otthon a falu jóltevői.
De aztán eszébe jutott, hogy ezek a nyomorultak már dél óta várnak rá.
Nem akarta elkergetni őket, a nélkül, hogy rá se nézzen a gyerekre;
megkérdezte tehát a parasztot, hogy miről panaszkodik a fiú, s aztán
megfogta a forró kis kezet.
Egy félperczig számlálta az érverést… és akarata ellenére is kitört
belőle a harag:
– Hisz ennek a gyereknek láza van! De hát, az Isten szerelméért, mért
nem viszi orvoshoz?