Hát jól van. Csak a balszemével egyet kacsintson az öreg ur…

A kraszniki csata.

Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett.

A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről s most

foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az

ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat,

szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javitgassanak,

ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik

még csak majd ezután mennek el háborus világot látni, öreg altisztek

jöttek haza a tanitásukra, mint már ez a háboruban szokás. Estefelé

aztán munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai

körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hirt hallani attól, aki

szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy és

megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háboruban szokás.

Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az

üzlet, mert a háboruban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kinálat a

bakancsfüzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborus

verseket kinálnak, sapka mellé való diszitéseket, nyakbavaló pénzt,

noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotografust

ajánl, a harmadik a fotografus mellé olyan mestert, aki a fényképet

hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátulról még be is ragasztja,

hogy nem megy bele a por.

– No az okos dolog – véli egy katona – ha a por legalább a fényképünkbe

nem mén bele. Mert mibelénk ugyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.

Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát

még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság

volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a

légymadár is lecsuszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy

bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már

nyert.

– Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni – mondja a mozgó kereskedő –

amikor már nyert.

– Hát mink mög – mondják a katonák – nem vagyunk bolondok addig

mögvönni, amig még nem nyert.

Igy évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a

füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon „levickolódott róla.“ A

fotografusi ügynök igéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor

jön egy kalapos kisasszony, szép háborus képeket árul. Nagyon szép

képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is

legyen és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika-utcában.

A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára

támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc

év előtt félosztrák-félolasz mosolygós, nagyszakállu krajnaiak hordozták

igy az olajnyomásu képeket, azután az elmult és megint feltámadt a

szokása, mert a háboru mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem birja

feltámasztani.

Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:

– Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez

nagyon izléses most a vendéglőkben.

A bácsi mutat a falra.

– Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt

azóta, hogy a háboru kiütött… Ugyan mán az is régön volt…

Mondják fejbólintva az öreg katonák:

– Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti,

hogy civil volt valaha.

A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a

képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának

diadalmas védelme… ez a kraszniki csata…

Egy őrmester beleszól:

– Nézzük.

– Tessék – nyujtja át a kisasszony – ez a valóságos kraszniki csata.

A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.

– Hát – mondja – hát… tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata

ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.

Nyujtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent

féloldalt a fejével.

– Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.

A kisasszony kérdezi:

– A vitéz ur ott volt?

– Hát – mondja az ember.

– Akkor – folytatja a kisasszony – ez nagyon szép kép a családi

szobában, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és

müvészi kivitelben, kérem.

Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:

– Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a

szoba falára is fölakgassam.

Azután elmosolyodva teszi hozzá:

– Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a

császárok mind szerbuszolnak egymással… aztat a képet majd mögvöszöm.

– Akkor – mondja elszomorodva a kisasszony – sokáig kell nekem várni

arra, amig én magával üzletet csinálok.

A katonák az asztalra könyökölve, szótalanul nézik az asztalt.

Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást:

– Csak félóra hosszáig löhetnék én guta…

Esti ima.

Erre mifelénk nincsenek afféle nagy fogolytáborok, mint Ostffyasszonyfán

s más egyebütt, csak ugy magánházaknál vannak elszállásolva a foglyok a

külvárosokban, némely helyen tiz, a másik helyen harminc, vagy ötven,

aszerint, amennyi hely van egy-egy háznál. Onnan járnak azután dologra,

kiki olyan dologra, amihez ért. Öreg népfelkelő katonák őrzik őket. Ez

elég jó beosztásnak látszik. Az is jó, hogy bizonyos munkákhoz van

munkaerő, a foglyoknak is jó, hogy nem tépelődnek egész nap a

fogságukban a sorsuk felett, hanem amellett még pénzt is keresnek és a

pénzből telik egy kis dohányra, egy-egy üvegecske sörre, amit az

asszonyok a kvártélyra visznek nekik.

A mi foglyaink is vannak ilyen elhelyezési rendben Szibériában. Irta már

haza magyar fogoly katona onnan, hogy a gazdájának két ünneplő ruhája

van és az egyiket őrá adja, amikor vasárnap templom után egy kis

elbeszélgetés szempontjából együtt a kocsmába mennek.

S beszélhet bárki bármit, az orosz földmüvelő és a magyar földmüvelő

megérti egymást. Ezek az oroszok a tevés-vevésükben kissé lassubbak

ugyan, mint a magyar, de jó emberek, becsületesek és istenfélők.

Mostanában nagy melegek járnak erre lefelé. Tegnap a hőmérőt bevittem a

napról, mert attól tartottam, hogy szétrobbantja az üvegjét a kéneső,

mert már negyvenkilenc fokon állott Celsius ur számitása szerint. Ilyen

meleg napokon, ha kisded kvártélyára a dologból hazatér az orosz, mind

leveti a kabátját, ilyenkor lehet látni, hogy egyiküknek a nyaka sincsen

anélkül, hogy ne volna ráakasztva madzagon egy szent György, vagy egy

Krisztus, vagy a csensztohovói fekete Mária, aki a mi alsóvárosi

templomi nevezetes fekete Máriánkkal azonos.

Más a kozák, meg a szibirják név alatt emlitett mindenféle ázsiai félvad

népség, ezeket az európai orosz paraszt nem tartja magával egyenlőknek.

– Rablók azok – mondja felőlük megvetőleg –, nem katonák. Nem igazi

oroszok…

Közébük van azonban csapva egy-egy csapat olasz is. Ezekkel nincsenek

sehogy sem. A szerbeket sem tulságosan kedvelik, de az olaszokkal meg

éppen nincsenek kibékülve. A déli heves temperamentum sehogy sem fér

össze az ő nyugodtságukkal. Az olasz lármás, verekedő, ideges, ha

kártyát keríthet, kártyázik.

Ez a kártyázás olyan rabszokás. Nálunk is van a muzeumban őrzés alatt

olyan rabkártya-pakli, amit a Ráday-korszakban az egész Alföldről

összeszedett betyárok a tulajdon kicsorgatott vérükkel festettek

kártyává. Hogy melyik a zöld tizes, melyik a piros disznó és melyik a

makk csikó. Vagyis hogy a makk király, de a király neve abban az időben

még olyan tiszteletben részesült, hogy a kártyában nem emlegették.

Az olasz hát kártyázik, ha van mivel. Ha nincsen, akkor krajcárt gurigál

deszkáról. Vagy falhozverőcskét játszik. Ha egyikhez sincsen alkalom,

akkor az ismeretes nápolyi ujjfelmutatással próbálkozik. Aki azután

nyer, az nevet, aki veszit, az mondhatatlanul mérges. Ugrál, kiabál,

hadonáz, toporzékol, lekapja a sapkáját a fejéről, beleköp, a sapkát

ledobja a földre s összetapossa. Közben hangzik a korpo di Bakkó, a

maledetta, a szanta Mária meg mi egyéb, – az oroszok mindezt, mint

előttük érthetetlen dolgot, csendesen nézik.

Esti hét órakor katonai őrségeinken tisztelgést kiált az őr. Az őrség

fegyverbe lép. A trombitás kürtszavaink egyik legszebbikét fujja:… és az

Ur angyala üdvözlé Máriát… Az őrségkáplár fejvetést és szijszalajtást

vezényel a Mária nő tiszteletére küldött angyal felé.

Az olasz veszekszik tovább, az orosz is hallgat. Nem ismerik ezt a

jelzést. Semmi közük hozzá.

Mikor az esti kilenc óra elkövetkezik, az őrség embere a különböző

kaszárnyákban ujból fegyverbe hivja a népeket. Az őrség fegyverbe áll. A

dudás a szájához teszi a kürtjét. Száll a réztrombitából az érchang, a

takarodó: hátra, csak csendesen hátra…

Az orosz koponyákról nagy hirtelenséggel lekerülnek a sapkák… Keresztet

vetnek magukra az emberek. Egy orosz el kezdi mondani a bus egyházi

éneket. A többiek belevágnak. Három hangon énekelnek. Ötven ember

énekel. Hangjuk végigmegy az utcasoron s ahány házban van orosz, ott a

sipka levevődik, a kereszt feltevődik, még ezek a semmirevaló olaszok is

elhallgatnak az örökös lármájukkal, az öreg népfelkelő őrkatona pedig, a

balkezére vetvén a puskát, a sapkáját leveszi a fejéről a felettünk élő

és egyedül hatalmas úr tiszteletére, mondván:

– Miatyánk, Isten, a hadban levő fiaimat áldó kezeddel óvd!

Alku a szülével.

A városi ember, ha be akar valamit hozni a muzeumba, leginkább a

vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is

volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek),

vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral,

továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát és

látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S

ha már ott van a parton, bemegy a muzeumba is s amit be akar adni,

magával viszi.

A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert

vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb

dolguk is van, mint a muzeumban időzni. A szüle tehát, aki most ime

szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a

kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget,

amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa leforditotta a

homokot, mást nem igen lehet behozni a külső világból.

– Adjon az Isten jó napot – mondja a szüle.

– Adjon Isten. Üljön le szülém.

– Köszönöm a szivességit – huzódozik – nem vagyok arra méltó.

– Már miért ne?

– Nono… Csak ugy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a

Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.

– Hát. Ahol a Géczy tanitó szokott tanitani a fás-iskolában.

– Az az – hagyja rá a szüle s most már több bizodalommal van, mert

hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk. – Kérdezze már, hogy

mért gyüttem?

– Majd megmondja.

Ez a szokásos előljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik

csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.

– Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.

– Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.

– Nono – hagyja rá a szüle. – Mindig ezek szokták veretni.

A szüle most már leül, de előbb gyanus tekintetet vet a székre, melyet a

bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerü beszéd

párnás-széknek mond.

– Arra volnék én most már kiváncsi – mondja –, hogy ér-e ez a pénz

valamit?

– Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.

A szüle gyanuskodva néz. Hogy ilyesmi. Két hatos. Nem lehet az. Mondja

is megsértődve:

– Két hatost? Husz krajcárt? Ugyan, már hova gondol? Hiszen errül a

pénzrül azt mondta a tanitó ur, hogy a háromszázötven esztendőn fölül

van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem

még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön

járt.

– Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.

Ezt ugyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a

fejekbe. Gyanut fognak és kételkednek. Ugy érzik, hogy az ilyen alkunál

ők vannak alul és az urféle, hej az urféle (hogy bujna bele az ördög…).

– De hát ez csakugyan ugy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a

piacon felkinálni az ezüstmüvesnek, az talán majd ad érte valamit, mert

ez ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.

A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.

– Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.

– Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?

Azt mondja a szüle:

– Mert én eztet magának akarom nyujtani. Aztán csak nem nyujtok

kéthatosárát.

Ez más beszéd. Ez az ugynevezett „nyujtani köll“ elmélet. Azt

tartalmazza, hogy ha az urfélétől valami szivességet, szolgálatot, vagy

akármiféle tevés-vevést várunk, akkor „nyujtani köll“ érte valamit. Azon

az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet

azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyujtani akarja

szülénk. Másként, kell tehát itt forogni a beszéddel.

– Hát akkor mi volna a kivánsága, szülém?

A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott vékony

zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a

kezébe, mondván:

– Ez madárlevél… Ugy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a

házba a magyar katonák levelit eltöszik.

– El hát.

– Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte a Zemislibül, mikor

körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár

hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az

én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárul. Eltöszi-e hát?

– El, bizony, nagyon. A többi közé.

– No – áll föl a párnás-székről a szüle –, akkor itten hagyom. De jól

eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.

– Ugy, ugy, szülém.

Ebbe belenyugszik, bucsuzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt,

hogy kezet foghasson.

– No, az Isten áldja mög.

– Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?

A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul.

– Csak maradjon – mondja – szivességiért…

Hát igen. Mert mégis csak úgy áll a világ, hogy „nyujtani köll“. A szüle

elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát és azt a szép uj magyar paraszti

szót: madárlevél.

A föld és a bevonulás.

Mult héten megint sok ember vonult be fegyver alá, katonának. A negyven,

negyvenegy, negyvenkettedik esztendőkből, de volt köztük a

negyvenharmadikból való is. Nagy csomó ember volt, a városból, a

tanyákról, meg a vidékről, mert a vidékből katonailag jó nagy darab

tartozik ide.

Ezek az öreg regruták sokkal csendesebbek voltak, mint az előző társaik.

Komolyan és kötelességtudóan haladtak befelé, de hijával voltak annak a

vidámságnak, amit a többi bevonulónál mindig meg lehetett látni. Régi

mondás, hogy a kaszárnya fala megint fiatal és vidám legényt csinál az

emberből. Így volt ez a békeidőben is, amikor már mint családapák

haladtunk be a kaszárnyakapun az utolsó fegyvergyakorlatra, hogy a

kapunál elveszett a polgári élet rangkülönbsége az öreg komák között, a

katonai élet rangkülönbsége pedig nem lévén felvarrva a bluznyakakra,

olyan bolondosak voltunk, mint a helyét nem találó játékos gyerek. A

„vendég“ egymás nyakába ugrált, birkózott, meg-megcsapta egymást, szóval

forgott, mint a kergebirka. Azután így átragadt és folytatódott a

háborus berukkolásokban, – de most valami különös csend volt ezeknél a

népeknél tapasztalható.

Nem volt ezek közt – már csak azokról beszélhetek, akiket láttam –

egyetlen sem, aki felöntött volna a garatra, vagy csak hogy az a

vidámság látszott volna valamelyiken is, amit a mértékletes életü tanyai

embernél már egy-két pohár bor is megcsinál.

Az igaz, hogy ezek a mostani bevonulók sohasem voltak katonák. Az pedig,

bárki bármit beszéljen, nem lehet kellemes dolog, az élet

negyvenkettedik évében esni bele olyan életbe, amilyent eddig sohasem

próbált az illető. Mert a katonáskodás olyan, mint az uszás vagy a

korcsolyázás; hogyha azt valaki fiatal korában három esztendőn át jól

megtanulta, soha az életben többé el nem felejti. Pár nap kell csak s

ujból belejön, ujból a régi katona. Mikor az utolsó fegyvergyakorlatot,

egy tavaszi rukkolást, csináltuk, az első tizenhárom napra csupa

póttartalékost kaptam a kezem alá; azokkal volt dolog elég. Ahogy ezek

elmentek, a másik tizenhárom napra kaptam olyan kilencven embert, hogy

hetvenkettő volt közöttük az altiszt meg az őrvezető. Ezekkel meg már

másnap délelőtt sem volt semmi különösebb dolog, mert minden úgy ment,

mint a drótonrángatás.

Szóval nagy különbség az, valamiben „benne lenni“ meg valamit kezdeni

tanulni abban a korban, amikor némelyik embernek a fia is apa. Arra

vetettem tehát, hogy ezeknek a most bevonulóknak ez a nagy csendessége,

szinte mondani lehet: fásultsága onnan van, hogy nem próbálták fiatal

korukban a fegyvert és most ennek az idegensége, szokatlansága nyomja a

lelküket.

Azonban nem. Dékány János, efelől megkérdeztetvén, úgy halványan

elmosolyodik, nagy tenyerével legyint s azt mondja:

– Dehogy. Ha más mögy, mink is möhetünk. Ha a fiuk behaladhattak, mink

is behaladhatunk. Más itten a baj.

– Ugyan mi hát?

– Ne is kérdözze. Ez is olyan, mint a háboru, hogy jobb felülle nem is

beszélni.

– Nono… de hát mégis?

– Hát az a baj – tör ki Dékány –, hogy üresen hagytuk a fődet.

Az üresen hagyott föld nem föld. Az semmi. Az a föld valami, amiben van

valami. Amibe valami bele van vetve. Amiből majd terem a föld. De most

üresen hagyták. Hát hogy történt ez? A tanyaiak magyarázni kezdik.

– Nem lött volna ebbül a behivásból sömmi baj se, ha a vetéshöz

hozzávaló lött volna az idő. De nézze csak. Tudtuk, hogy mönni köll, hát

majd előbb mögszántunk, vetünk, hogy ne maradjon üresen a főd. De hát

itt az eső. Kéthetes eső, háromhetes eső, nem löhet vetni. A főd mög van

szántva, a buza ott áll készen csávázva a tanyában, aztán nem löhetött

vetni. Úgy rukkoltunk be, hogy fődjeinket otthagytuk üresen.

– Hát majd lössz talán még jobb idő is.

Hatan is beleszólnak:

– Mögötte a fene. Hiszen mán vasalni köllene.

A vasalás a vasboronával való behuzatás lenne, később vetni, azután

vasalni. De hát hogy vasalj, mikor még nem is vetettél?

– Azután – folytatja Dékány – ki veti el. A vetőgép elakad abban a

sárban. Azután mög, ha az asszony mög az apró gyerökök szétszórják is

bele valahogy azt a magot, az is hiába, mert a tavaszra az a hóba bujik

ki. Ki vasal mostan?

Hát az az elszomorodás oka. A behivás ideje meg az időjárás nem

találkoztak össze. Üres a föld. Dékány, hogy mégis szóljon valamit

vigasztalásul a többinek, mondja:

– A tavaszra talán majd paprikát palántáznak bele az asszonyok.

Tűz az iskolában.

Csendes az őszi mező, mert azon is megérzik, hogy háboru van. Amugy sem

sok nép szokott ugyan ilyenkor járni a tanyák közt, de most még

kevesebben vannak. Mikor megjött az első hire, hogy háboruba keveredett

a király, hirtelen végigszaladt a határ szétszórt házai között:

– Aki katonának érzi magát, tarisznyázzon, aztán haladjon befelé,

jelentközni.

Megindultak igy, táborosan. Sokan elmentek, mert sok köztük a katona.

Csak az egészen fiatalok s az öregek maradtak itthon. Az öregek, akik

már régen kiszolgálták az idejüket s a fiatalok, akikre majd csak ezután

kerül a sor. A többi, aki alkalmas volt, mind elment s a lovak is,

amelyek alkalmasok voltak, szintén elmentek. Ha a gazda megy, menjen a

ló is, mert a háboru egészen olyan, mint a gazdálkodás, hogy ló nélkül

nem tökéletes. Igy aztán kevés a mozgás a mezőkön. Akinek egy lova

maradt, az kikeresi azt a másik tanyát, ahol szintén maradt egy ló,

azután a kettőt összefogják, ugy szántanak, Hol itt, hol ott, ahogy már

ez a lovak erejéből futja.

Néptelen hát a mező, alig mozog rajta valaki. Az iskolásgyerekek sem

haladnak az utakon erre-arra, az egyik csapat haladván az iskolába, a

másik meg onnan haza, mert hiába volna az iskolába való menés. A

tudományok tanyai hajléka csöndes most, nem zsivajognak benne a

gyerekek, mert a tanító is elment katonának.

Csak egy kis pásztorlány legeltet a semjéken. Nem nagy falkája van: négy

malac meg egy kecske, de elég annyi is egy apró kislánynak, mert a malac

mindig azon van, hogy a tilosba menjen, ez már a malactermészethez

hozzátartozik. Most éppen a csendes óra van rajtuk, nem vágtatnak neki a

szomszéd szőlőnek, bár hiszen ami termés az idén van rajta, azért nem is

igen érdemes. A pásztor hát ráér nézelődni. Mint mondják ilyenkor:

kinézi magát a világból. Előbb ezt a részit nézi a tájnak, azután amazt:

mit találhat rajtuk néznivalót, mikor minden nap ugyanazt látja? No,

mindig akad valami. Ime, most amarra egynéhány füstfelhő mutatkozik, de

nem olyan, mint az a füst szokott lenni, amely olykor a tanyák

kéményéből előjön és azután a rétre lecsap. Se nem olyan, mint a

pásztorgyerekeké, akik abban sütik meg a talált bibictojást, előbb

sárral körülburkolván, mint ahogy legelejében azt az ősember is tehette.

Ez egészen más füst. Egyszerre csak magasra csap, a lány most hosszút,

éleset sivít:

– Tüz van! Ég az iskola!

Az ilyen sikoltó kiáltás messze szétszalad a hangtalan tájon, ha nincsen

szél és nem zúgatja a fákat. Máskor azt meghallják a mezőn dolgozók, a

szőlőkben szorgalmatoskodók és látszólagos zürzavar támad. Emberek

futnak vasvillákkal és lajtorjákkal. A lovakat kergetik be a

tanyaszélről, vagy kifogják az eke elől, nyargalnak velük haza, a kocsi

elébe. Hordókat vetnek a kocsira, ahány kutágas van a tanyaudvarokban,

az mind kalimpálni kezd, huzzák a vizet a hordókba, azután vágtatnak a

kocsik a vizzel a tüz felé – most ennek semmi látszatja sincsen, az öreg

Kereseti Mihály tol az uton egy talicskán valami zsákot a tanya felé, de

az sem áll meg vele, előbb betolja a talicskát a tanyába, csak azután

lohol a vasvillával.

De azért mégis csak gyülnek egybe egynéhányan a veszedelemnél. Hát nem

az iskola ég, hanem az udvaron a kamra. De már belekapott a láng az

iskola tetejébe is. Hát a kamrán már nem lehet segíteni, mert szalma van

benne, de az iskola tetejére fölmásznak a vasvillások és ledúrják a

lángot. Mert lehet néha tüzet oltani viz nélkül is, csak vasvillával.

Azután keresik, hogy hol a tanítóné. A lakásban csak a tanító anyját

találják, egy beteg asszonyt, meg egy hároméves kis fiut, az unokáját. A

tanítóné elment valahová a szomszédba, hogy olyan kocsit keressen, aki

bevinné a városba, mert dolga volna odabent, az ura fizetését kellene

fölvenni. De most jó messze elmehet, amig talál egyet.

A tüzet eloltották. Már mehetnének is széjjel. De a tüzzel is ugy vannak

az emberek, mint a betegséggel. A betegségről mindjárt az a szó: ugyan

mitül kaphatta? A tüzről: ugyan honnan támadt, ott a kamrás házban, a

szalma között. Pipás ember nem is lakik a tanyában, a tüzhely meg oda

távol van.

A tanitó fia, a hároméves Sanyi gyerek, nagyon élénk lurkó. Ott

szaladgál köztük. Galambos Péter odaszól neki:

– Van-e még gyufád, Sanyi.

– Van hát! – mondja büszkén a fiu s elő is huz a zsebéből vagy három

szálat.

– Ahán! – mondják az emberek összetekintve – hát itt a gyujtogató.

Ugy, ugy. Nem is lehet másként. Nem is lehet ebben a mostani világban

olyan rossz szándéku ember, aki készakarattal gyujtogatna. Azután miért

éppen az iskola kamráját? Hanem a kisgyerek kezébe került a gyufa,

azután játszott vele. Húzza az a lelkét, hogy egy kis darab fából tüzet

lehet csinálni. Végigrántotta a falon, gyönyörködött benne, mikor a kis

szilánk hegyén a tűz lobogva megjelent, azután pedig mikor a láng a

körmére égett, eldobta a gyufát a szalmába.

Éppen érkezik a tanítóné, megrémülve hallja az esetet. Nagyanyó védi az

unokáját: nem, az nem lehet, nem a Sanyi a hibás, hiszen egy percig sem

volt kint mellőle a szobából. De van a háznál egy tanyai gyerek, még

iskolás volna, de hogy iskola most nincsen, odaadták egy kicsit

segiteni. A gyerek azt mondja:

– De bizony csak ott volt a kamra körül a Sanyi. Neköm még mondta is,

hogy mönjek oda, nézzem, mit csinál a szalma? Én is akkor kezdtem

kiabálni…

Ez már igy van, nem is lehet mit tagadni rajta. És még csak most jön a

baj. Az iskola nem valami közvagyon, hanem csak ugy van kiárendálva egy

tanyai embertől, esztendős bérre. Kissé odább lakik, csak másnap ver el

a szó a tűzről odáig. Akkor előjön, nézi a leégett kamrát és hümmög:

– Hát most ki fizeti mög neköm ezt a kárt? – kérdezi.

Ki fizeti? A biztositó-társaság megfizetné, ha a tanya egyáltalán

biztositva volna. De hát nem biztositották. Ki gondol ilyesmire? Kazlat,

istállót, de tanyát is fölgyujthat valami rossz ember bosszuból, de

iskolát még sohasem gyujtott föl senki. Igy aztán a gazda nem is

biztositott, mondván, hogy minek? Most meg ime itt a baj, meg a kár. Ha

nem épitteti föl azt, ami leégett, nem kapja meg az árendát. Épittetni

meg kivel épittessen? Ki volna munkás, aki épit s hol vannak a lovak,

amik messziről az anyagot hozzák?

Hát a gazda csak nem tesz mást ilyenkor, minthogy pörre megy. Valakinek

ezt a kárt csak meg kell fizetni. Aki a tüzet okozta, az fizessen.

– Aki csinálta, vállalja! – mondja mérgesen. – Pörölök.

Nem lehet tagadni, neki is van valamennyi igaza. A szegény pusztaszéli

tanitóné asszony pedig remegve huzhatja keblére a Sanyi gyermekét: mi

lesz most már mivelünk, elhagyatottakkal? Mit hoz ránk az a pör? Miből

fizessünk? Honnan?

Tanyai szomszédok állják körül, de azok se tudnak neki vigasztalást

mondani.

– Hej, csak azt a gyufát, azt a gyufát! Hogy minek eresztötte már a

gyerököt a közelibe. Szekrény vállán köll a gyufát tartani vagy a

mestörgerendán, hogy a gyerök hozzá ne férhessön. Nem az asztalon.

– Hát – sirja az asszony – nem gondoltam én erre. Az uram odavan

katonának, a sorsunkat forgattam az eszemben… nem vigyáztam, nem tudtam

vigyázni…

A pör megindul. A vádlottak az öreganya meg a tanitóné, hogy az ő

gondatlanságuk nyomán keletkezett a tűz. Mert nem ügyeltek az apró

gyerekre. Különös pör az ilyen. Öreganyó beteges, gyenge, nem lehet a

városba a törvény elé behivatni. Amugy is vizsgálatot kell tartani a

hely szinén. A törvény emberei kimennek oda, a biró, a jegyző, a

panaszos, a védő, a vádló: egész nagy társaság indul meg annak a nyomán,

hogy a Sanyi gyerek hozzájutott a gyufához. Mindig szokatlan a formája

az ilyen biráskodásnak, vagy talán addig lesz szokatlan, amig meg nem

szokták, hogy az igazságszolgáltatás a helyszinére „kiszáll.“

Csend van most is a tájon, amikor a vasutról leszállva, az itélkezők

haladnak kifelé. Már a lombokat leszedte az utszéli fákról az idő,

itt-ott libeg még rajtuk reszketve egy sárga levél. Kutyák, melyeknek

már megnőtt a téli bundájuk, kisérik ugatva a kocsikat a gazda földjének

a határáig, ott átadják a hivatalt a következő kutyáknak. Máskülönben

néptelenség van. Mint az iskolában, ahova érnek. Az iskolaszobában

fehérnemü szárad: a tanitó most a muszkákat tanitja arra a különös

tudományra, hogy mint kell beadni a kulcsot.

Egy-két odahivott ember ácsorog az udvarban, elfogódva köszönnek, nem

tudják, hogy mi lesz, mert ilyent még nem láttak. Hogy vajjon a háboru

csinálja-e ezt is?

– Nem löhet tudni – mondja Jámborka Mihály. – Ezöknek előtte ez nem

volt.

Az iskolaszoba nem is volt még ilyen tárgyalóterem világéletében, az

bizonyos. A tanitóné, a nagyanyó szorongva várják benne, hogy mi

történik. A Sanyi gyerek pedig most is csak ott futkározik lábatlankodva

az emberek között.

Amugy az iskola nagyon alkalmas erre a foglalkozásra, mert egészen

olyan, mint egy tárgyalóterem, ott a katedra elnöki széknek, ott a padok

a tanuknak és mindenkinek, aki csak soros az ügyben, még őfelsége

arcképe is ott van a falon.

Nem hosszu a tárgyalás. Előadják az esetet, a kis pásztorlánytól kezdve,

aki legelsőbb a tüzet kiáltotta. Azután ugy végig a többin. A

pásztorlánynál egy kis tudakozódás van. Kérdéseket ad föl neki a biró, a

válaszból itéli azután meg, hogy helyin van-e a gyerek esze.

– Hát te, kis lányom, mit szoktál őrizni?

– Én? – kérdi a kislány. – Nem ögyebet, mint négy malacot, mög egy

kecskét.

– Aztán jól őrzöd?

– Elég jól. Nincsen ellenöm panasz.

– Aztán nehéz az őrzés?

A lányka komolyan gondolkozva feleli:

– A malacot őrizni nem könnyü. Sokat köll futkosni utána. Mert mindjárt

beleszalad a tilosba.

– Melyiket szereted jobban, a malacot, vagy a kecskét?

Semmi zavarodás nincsen a gyereken, még meg is mosolyogja a kérdést:

– Hát a kecskét! – mondja – mert azt mög is löhet fejni.

Ami hiszen természetes is. Kis gunyájában, őszi hüvösökön, állati

melegért a szelid, jó kecskemama mellé bujik a pásztorlány. Meleg is,

szélfogó is, tejadó is: ilyen a kecskeállat.

A kislány, mintha csak az iskolában volna, boldogan ül be a padba, mint

aki jól megfelelt a vizsgáltatáson.

Most az öreg Kereseti Mihály jön a sorra. Nem sok baj van vele.

Hallotta, hogy a lány tüzet hujántott, el is ment azután a vasvillával

oltani.

– Azonban kend, Mihály bácsi – mondja – előbb hazatolta a talicskát,

csak azután jött ide segiteni.

– Hát az ugy van – hagyja helyben Mihály bácsi. – Két zsák krumpli volt

a talicskán, azt én bizon előbb hazatoltam egészen be a kamrába. Mert –

mondja védekezésül – nem olyan világ van most, hogy két zsák élelmet

csak ugy az ut szélin hagyjunk.

Többen szótlanul intenek a fejükkel. Csakugyan, nem olyan világ van.

Testi vér mindenki, aki segitségre szorul, menjen is mindenki

segitségre, aki teheti, de hát előbb a maga dolgát intézze el.

No igy megy a tárgyalás. Következne az az udvaros-forma fiu, aki arra

volna tanu, hogy a Sanyi gyerek csakugyan ott téb-tábolt a gyufával a

kamra körül, már pedig nagyanyó azt mondja, hogy őtőle a gyerek nem ment

ki a szobából. Sorra következne, de a nyitott ajtón át a kutya jön be s

látván a sok idegen városit a főhelyeken, mérges ugatással támad a

biróságra. Kutyai ésszel nem is lehet azt fölérni, hogy miért ültek az ő

gazdája helyére ezek a népek. Burkus sok szemrehányást kaffant oda az

uraknak. Ki hívott ide, ki hívott ide? – azt kiabálja.

Csak mikor Burkust kitessékelik, kerülhet sorra a fiu.

– Hát te fiam, cseléd vagy itt?

– Nem, kéröm. Hanem csak idejárok segiteni, mert a tanitó ur is oda van

katonának.

– Láttad a Sanyi gyereket a kamra körül?

– Láttam.

– Akkor?

– Akkor.

Most jön megint a gyerek kipróbálása. Mit tud? Jár-e szava, vagy sem?

Tudja-e, hogy mit beszél?

– Fiam, meg tudnád-e mutatni azon a térképen, hogy melyik azon

Magyarország?

A fiu a térképhez ugrik s végigsimitja a kezével:

– Ez itt mind Magyarország – mondja. – De még az is arra fölfelé, amit

nem érök föl a kezemmel.

A biró folytatja:

– Kis fiam, milyen állatokat termel Magyarország?

A gyerek hallgat.

– No – mondja a biró – hát a ló, a tehén…

– Igön kéröm – feleli a fiu –, de az nem állat, hanem jószág.

– Aztán zsiráf van-e itten?

– Zsiráf itten nincsen, mert az Afrikában van.

– Hát csörgőkigyó van-e?

Azt mondja a fiu:

– Az van. Itt a szomszéd erdőben.

– Láttad?

– Én nem láttam, de a pásztorok mondták.

– Aztán te abból elhiszed, hogy van?

Gondolkozik a gyerek, hogy ugyan mit is feleljen. Utóbb azt mondja:

– Csak azt gondolom én, hogy van. Mert ha nem volna, a tekintetös ur nem

is kérdözné…

S mindezen idő alatt szorongva nézi a tárgyalások folyamát nagyanyó és a

tanitóné. A vádak csakugyan a Sanyi gyerekre sulyosodnak. Hát mi lesz

itt, uram Isten?

A biró azután az iskolaszoba ünnepélyes csöndjében azt az itéletet

hozza, hogy vétkes volt a nagyanyó, mert eleresztette a gyufával maga

mellől a Sanyit. De mert a nagyanyó még soha az életében nem tett

rosszat, most sem akarattal tette, beteges is, hát az itélet

végrehajtását fölfüggeszti.

Kis idő multán a városi népek elvonulnak. A tanyai népek ott maradnak s

megint csak néznek egymásra, a király nevében mondott szavak még a

fülükben csengnek. A tanitóné sirva zokogja:

– Még igy is… még igy is… mennyi pirulni való maradt a nép előtt… Hogy

éppen mi nem tudtunk a gyerekre vigyázni a gyufával…

Az öreg Kereseti Mihály az asszony vállára teszi a kezét:

– Ténsasszony – mondja vigasztalólag – ténsasszony kéröm, nézze csak… Ez

csak olyan kis tűz volt. A tanitó ur nagyobb tűzben van miérettünk

odaföl a Galiciában.

Józsep a haranggal.

Mikor a király meghalt, másnap reggel a vizparton azt mondja egy igen

idős süket hajósember:

– Mondja már kéröm… magának mögvan a füle…

– Mög. Hiszen a magáé is mögvan még mind a kettő. Józsep bácsi.

– Mög, – hagyta rá egykedvüen – de csak hiába lógnak itt a fejemön. Nem

sokat érnek… csak a nagyot hallom mög velük. Azt akarom csak kérdözni,

mert maga bizonyosan jobban hallja, hogy mi az, ami szóll?

A városháza öreg harangja szólt, szokatlan reggeli időben, mély

bugásával siratva az öreg királyt. Szava elszolgál messzire, kihalad a

városból a mezőkre s ha nem rendes időben szól, a mezők emberei a város

felé tekintenek, hogy mit hirdet, gyászt-e vagy örömöt. Akkor azután, ha

fölrepül a városházi torony vasrudjára a lobogó, annak a szinéből a

mezőkön levők is megtudják, ha jó szemük van, hogy örömöt vagy gyászt

beszél-e a harang. Most a fekete lobogó lengett rajta, de az a vizpartra

nem látszik ki, a torony már régen nem látja a vizecskét, mert az

emberek sok téglát hordtak össze s a téglákból igen nagy házakat emeltek

a torony és a vizecske közé, hogy ne láthassák egymást. Mert ilyenek az

emberek s igy a süket Józsep is, nem láthatván innen a partról a lengő

fekete gyászt, nem tudhatta a maga botfülével, hogy mi az, ami szól.

– A városházán huzzák a harangot, Józsep bácsi.

– No. Mindjárt gondoltam én, hogy valami szól. Aztán mért huzzák ilyen

korai üdőbe? Se búcsu nincs most, se körösztjárás, se sömmi – hát kinek

szól?

– A királynak szól, Józsep bácsi. Az öreg királynak. Möghalt az öreg

király.

– Ugy hát? – mondta a süket elszomorodva. – Szögén… Bár hiszem különben

az életbül e… elharapta a szót, nem mondta ki, amit gondolt. Hanem azt

kérdezte:

– Aztán a harang szóll?

– Hát.

– Aztán miuta?

– Van már vagy két fertály óra hossza.

Józsep néz. Kisvártatra megint csak kérdezi:

– Aztán nem repedt mög?

– Nem. Hiszen szól.

Józsep kihuzta az ócska hétköznapló kabát zsebéből a kezét, előbb maga

elé terjesztette a kezefejét, nézte, majd pedig legyintvén vele a föld

felé, oldalt fordult, megindult s csak ugy félvisszaformán mondta:

– Azt hittem, hogy az ilyen esetbe mögreped.

*

Ahogy az öreg süket elhalad s az alakja után összecsapódik a vizről

föllegelt reggeli köd, utána megint csak megnyilik a vizpára fátyola és

lassan, szeliden uszik benne a szép legenda a királyról és harangról.

Hiszen nem először voltak ők együtt, az öreg király és a még öregebb

harang.

… Hideg márciusi éjszaka volt hetvenkilencben, mikor a viz elvette a

várost, miután hogy az utolsó töltés is átszakadt. A viz hatalma előtt

leboruló töltésről a fákra mászó emberek megfagytak a fákon, a többinek

az öreg harang búgva kiáltozta, hogy meneküljetek. Voltak, akik

fölérzettek a süvöltőszelü éjszakában s mentek ki az isten sötét

világába az életért, voltak, kik nem birtak menni s a vizben hagyták az

életüket († in memoriam), az öreg harangnak a szive pedig ezen szomoru

dolgok láttára meghasadt.

A valóságban ugyan nem igy történt ez, mert a harangot néhány napig még

huzta a toronyban a bakter s ezért van nehéz helyzetük a költőknek,

mikor a valóság nem akarja elhinni az ő meséiket. Sőt a bakter azt is

mondta, hogy miután vizben ázik a torony, mikor meglódul a hegyében a

harang, tehát itt baj lesz, ha tovább tart a harangozás. De mert

parancsot kapott arra, hogy tovább is harangozván, ezen szó által

hirdesse a népeknek, hogy nem halt még meg a város egészen, a bakter még

néhány napig a kötelességének szigoruan megfelelt, kijelentvén azonban,

hogy ha a toronnyal együtt ledől, a felelettel nem ő tartozik.

Még hát néhány napig kizúgta a torony a rombadőlt házak fölé, a vizi

mezőkre s a messzi homoki tanyákra, hogy egészen nem vesztünk el még

végképp. A népek ebből értelmet formálván, azt mondták: jól van,

legalább tudjuk magunkat mihöz tartani.

Azután elszótalanodott a harang. Nem beszélhetett, mert levették a

toronyból, lebontották a városházát. Aztán ujraépitették, a tornyába

megint csak fölvonták a harangot, de nem szólt. Nem is szólhatott a

népbeszéd szerint, mert meg volt repedve a szive. Azután hónapok multak,

évek teltek, a harang néma maradt. Mignem valami negyedfél esztendő

mulva a föltámadt várost meglátogatni eljött a király. Efölött való

örömében, – beszéli a népmese – a harang meggyógyult, az elhasadt szive

egybeforradt s mély kondulással szólt ki megint a népekhez a mezőre:

megjött öreg gazdánk, a király. Azóta aztán szólt is a harang mindig,

amikor kellett s most, hogy a király elhalt, a süket Józsep szerint

ismét meg kellett volna repednie.

Az ám, de akkor megint csak másnap egybe kellett volna neki forradnia,

hogy hirdesse a népeknek az uj királyt a nemzetiszinü lobogóval. Lám,

Józsefnek ezt, amikor megharagudott a harangra, hogy miért nem hasadt

el, meg kellett volna mondani. De a jó gondolatok mindig későn érkeznek

és Józsep eltünt a ködben. Érdemes lett volna Józsepet megtekinteni

akkor, amidőn ez a kérdés föladódott volna elébe, hogy ugyan bele van-e

a dolgokba alapodva? Akarta volna-e vajjon megint mondani, hogy hiszen

különben öleget élt már, közben elharapva a szót, amikor az eszibe

jutott volna, hogy hiszen nini, ő maga meg már nyolcvankilenc és még sem

véli, hogy eleget élt volna, mert akármit beszéljünk, még a Józsep

hétköznapló ócska kabátjában is olyan alkalmasforma ez az élet. Miért?

Vannak talán neki valami különös kellemetességei Józsep előtt? Nem lehet

mondani. De mégis, az élet – hát az élet élet, nem lehet ebből eleget

élni, ha egyebet nem is tesz az ember, mint hogy naphosszat nézi a

vizet, amely a két part közt halkan suhanva elfolyik, mindig folyik,

örökké folyik és mindig jön helyette másik – hát honnan jön ez a sok

viz? – ezt a csomót bontsátok ki emberek, ha jó fogatok van hozzá.

Német katonák.

Jönnek-mennek a német katonák a városon keresztül a Balkánra, meg onnan

vissza, ahogy éppen az a sorsukban rendelve van. Hol fiatalok, hol öreg

népfölkelők, szürke ruhában, zöld ruhában, a repülők fekete

bőröltözetben. A törökkel való régi háborukban is mindig hadak utja volt

a város, most is az, a németek, ha egy vagy két napjuk van itten, amiben

időt múlathatnak, ellepik a várost, megnéznek mindent, ami megnézhető és

ha tegnap este jöttek, akkor ma délelőtt már állandó látogatói a

muzeumnak, az egész német karakterből ez domborodik ki elsősorban

bennük. Az első kérdésük: mikor van rendszerint nyitva a muzeum és mely

órákban használható a nyilvános könyvtár? A könyvtárban az Andree-féle

atlaszokat keresik és látszik rajtuk a megelégedés, amikor a német

kartográfiának ezt az értékes termékét több példányban és azonnal kézhez

kapják. Keresett könyv lett hirtelen az Alten-féle Handbuch für Heer und

Flotte, altisztek és egyszerü közkatonák ujból elolvassák benne azt,

amit valószinüleg már amugy is tudnak: fényszórók, gépfegyverek és más

egyéb haditalálmányok elméletét. Ugyan az is igaz, hogy szenvedélyes

sörkedvelőink panasszal vannak aziránt, hogy német barátaink már kora

reggel elisszák előlük a sörházakban a délelőtti, amugy is szükre

szükült sörporciót, de hát alighanem ugy van az, hogy a német sem él

egészen tisztán csak igével.

Egy fiatal monoklis német tiszt beszólt hozzám az irodába némi panasz

irányában. Hát mivel lehetnék a szives szolgálatára, kedves, jó uram?

Nem egyébben, csak abban, hogy ő csak véletlenül itt a vizparton járván,

tudta meg, hogy a muzeumban képtár is van. Ezt – mondta – az ő szerény

nézete szerint hirdetni kellene, ennek minden vendégfogadó halljában

hirdetve kellene lennie, mert ha hirdetik azt, hogy paprika és

paprikáshal kapható, akkor azt is hirdetni kellene, hogy itt képtár is

kapható. – Hogy, mondta, hogy aki kollégáim jönnek, azok is tudhassák.

Hogy azok is hozzájuthassanak ehhez az élvezethez.

Élvezethez. Hány bennszülött van, aki sohasem járt ezekben a

képesszobákban; a német fölpanaszolja, hogy miért nincsenek ezek a

képesszobák hirdetve. Teszi ezt akkor, amikor a hadba, ugylehet a

halálba megy, amikor ma még piros élet, holnap fehér álom… Valóban, ez

igaz ötlet, ezt a háboru után meg fogjuk csinálni. Most ugyis mindent a

háboru utánra tolunk.

Egy német katona, menvén a balkáni hegyek viszontagságai közé, azzal

jön, hogy tényleg a muzeumi katalógusok csak arra valók, hogy

bosszankodjon rajtuk az ember, helyesebb az, ha minden képre meg egyéb

holmira föl van irva, hogy micsoda. Azonban ők ezeket a magyar

föliratokat nem értik. Nem lehetne-e hát német föliratokat is

alkalmazni, hogy ők is érthessék? – Nem magamért – mondta –, de a

kollégák, akik jönni fognak… Valóban, ez való ötlet, ezt azonnal meg

kell csinálni. A fegyverbarátság szempontjából is.

Öreg, nagyszakállu, ősz német százados jön, civilben erdőmester, most

zászlóaljvezető, Bataillonsführer, amint ők mondják és azzal jön, hogy

élt valami Jókai nevü magyar iró, aki az egész mostani orosz hadjáratot

harminc esztendővel ezeknek előtte megirta. Igen, ez igaz, volt egy

ilyen nevü irónk. És hát – kérdezi az öreg német katona – le van-e ez a

könyv németre fordítva? Igenis, le van fordítva, zászlóaljvezető ur,

tessék, itt van, mert éppen német katonák olvasták. Méltóztassék

elolvasni. – Hja igen – mondja a vezető –, de én holnap már megyek

lefelé. – Tessék akkor talán emlékül elfogadni. – Oh, azt nem, ez

bizonyára leltári anyag, tudom, hogy mennyi kellemetlenséggel jár a

kivezetés, meg a bevezetés. Csak a kiadónak a cimét kérem, mert meg

akarom hozatni ezt a könyvet.

Ezzel aztán ment tovább az öreg százados a Balkánra, el nem mulasztván

megjegyezni, hogy ez a bizonyos Jókai arról is nevezetes, hogy az

Andromeda-csillagzatról már akkor írt, amikor a csillagászat tudósai még

nem fedezték föl az Andromeda-csillagzatot.

Az öreg német népfölkelő-főtiszt tehát, menvén az ismeretlen felé, Jókai

iránt érdeklődik, aki fölfedezte az Andromédákat. S menvén tovább, nem

felejtette el, hogy itt járt. Pár hét, vagy pár hónap mulva a

délvidékről küldött egy játékot. Olyanforma játék, mint a sakk, ugy kell

rajta a figurákat tologatni, mint a sakktáblán. Csakhogy a figurák nem

tornyok, királyok meg parasztok, hanem magyar nemzetiszinü karikák. A

táblája is a magyar nemzeti szinekkel van körülkeritve s rá van

nyomtatva a táblára, hogy aki ezt a karácsonyi játékot a gyermekei

számára megveszi, az a pénzét a magyar rokkant katonák javára adja.

… A napokban meg fiatal német katonák, miután szétnéztek a muzeumban,

bemennek az olvasótermébe és szót akarnak ott érteni a

könyvtárszolgával. Katona az is, mint rokkant van ideiglenesen itthon

szabadságon, de hát németül nem tud, igy aztán nem értik meg egymást.

Behallatszik hozzám a szó: Körner… Körner. Kimegyek hozzájuk, hogy mivel

szolgálhatnánk?

Arra kiváncsiak, hogy Theodor Körner munkái megvannak-e? Hozzáteszik:

– A mi nagy költönké, aki a német szabadságharcban esett el.

– Megvannak, hogyne volnának. Olvasni akarják talán?

– Nem – mondta mosolyogva a katona –, ismerjük jól. Azonban Körner írt

egy munkát gróf Zrinyiről, a magyar hősről.

– Igen, ez igy van.

– És nincsen itt, kérem, a muzeumban a fegyverek között valami, a gróf

Zrinyitől? Egy kard, vagy páncél, vagy valami más? Mert nagyon

szeretnénk valamit látni a hős relikviáiból, akit a mi Körnerünk énekelt

meg.

– Azokból bizony itten nincsen.

A németek összenéznek. Az egyik mondja:

– Pedig Körner szerint éppen itt történtek azok az események… Szigeten.

– Igen, Szigeten. De ez Szeged. Sziget az más. Az egy másik vár volt

Szulejman korában.

– Richtig – mondják rá – Szulejman. Tehát az nem itt volt? Az egy más

hely? S messze van az innen?

– Elég messze. Tul a Dunán.

– Ugy, tehát… akkor az egészen más. Akkor bocsánatot kérünk.

Oldalfegyverrel lévén, sapka volt a fejükön, tisztelegtek hát a fiatal

német katonák és elmentek. Utánuk nézve, az jutott az eszembe, amit

Vilmos császár tizenkilenc év előtt mondott a budai várban: Olyan nevek,

mint Zrinyi és Sziget, ma is megdobogtatják minden német ifjunak a

szivét.

A juhász meg a muszka.

Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki

még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még

nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi

pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért,

hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami

tiz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom

miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos

alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy

hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet

volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk

etetni s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem-e

borszedésben járunk, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való.

Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be

belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon

minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy

ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is

ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára,

mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a

pusztaszelekbe is, hogy Kossuth szólitja a népet, akkor bement

katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel

sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszivesködi a

szomszéd.

Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan

előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a

pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak.

Igy némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek mulnak el, amig

rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem

hajkurássza, a harácsot pedig beszivesködi a szomszéd. Azonban persze

most más világ van, áll a had s minden kocsi kereke kifordult a

tengelyéből.

*

E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok

elmondásához:

A felsővároson söpri a kocsiut kövéről a szemetet egy szálas délorosz

káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg

juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt

ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha

a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget

erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon,

leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:

– Dicsértessék.

– Dicsértessék.

Mondja a juhász:

– Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, de nem tanálom a

sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.

A káplár kérdezi:

– Hol urak adnak só népeknek?

– Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valahun. A nagy viz

előtt is erre szokott lönni.

Mondja megint a muszka:

– Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.

– Értöm – mondja a juhász és szemközt állván, mutat a balkezével

jobbfelé.

– No nem – mondja a fogoly. – Megfordulsz és ugy balra, bácsi. Nem

tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele, mikor ekernek mondod:

csele? – A fogolyban hirtelen föltámadt a káplár és rákiált a juhászra –

Napolje!

– Igönis, kéröm – mondja a juhász – tudom mán, erre napkelet felé, ki a

Tisza-partra.

A káplár bólint:

– Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.

A juhász mondja:

– Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szivességit.

A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?

Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a

fehér Istent elbujtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.

A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A

seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé

forditotta a lovak fejét az öreg, bólint. Kétkézbe veszi a seprőnyelet,

azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két

tenyerét fölfelé forditja és azoknak mondja:

– Muszáj vót én gyinni Oroszországbul, hogy i tuggya, hol urak adnak sót

népeknek?…

… Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az

bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.

Mihály hazatér.

Mikor szétment a szó a határban, hogy aki katona, készüljön befelé,

Mihály elköszönt hazulról, sorra csókolta a gyerekeket s az asszonyra

bízta a kis gazdaságot, hogy jól gondját viselje, amíg az ország

hasznában odajár. Nem nagy gazdaság, tizenöt kis hold, az is jól kint

már messze a homokon, azonban sok az annak, akinek ez mindene. Az

eperfákat még az ő gyerekkorában ültették az udvarban, neki most már egy

időre azoknak a lombja nem ad árnyékot a déli ebédnél s nem bólongat

altatóra esténkint, amikor a tág mező tulsó oldalán veres tekintetével

leszáll a nap az égről s elmegy a távol tengerekbe fürdeni. Türtőztette

azonban magában az elválás keserüségét és megvigasztalta az asszonyt,

hogy visszatér, mert érzi és tudja, hogy visszatér. Még tréfálkozott,

hogy érdempénzt is hoz magával, mint az apja is hozott annak idején

Boszniából, nem hiába, hogy ugy is szólt akkor a búcsúzó nóta:

Visszatérek érdempénzzel, kis angyalom, ugy veszlek el.

Az asszony fájdalmasan mosolygott, hitte is a vigasztalást, nem is,

azonban efelől már nem lehet semmit sem tenni, mert, mint Mihály mondta:

hív az öreg király, mint régi katonáját, hát ne híjjon hiába. Ne is. Nem

kell azt a szégyent kivárni, hogy irott levéllel keressék, elég az, ha

tanyáról-tanyára ment a szó (ha magától nem ment, vitték a gyerekek),

hogy aki katonának érzi magát, haladjon befelé oda, ahol a puskákat

osztogatják. Még egy csók az asszony ajkán, a gyerekek s a kislány képén

s Mihály már el-kifordulva a tanyából, halad a homok közén a tarlók

között, ócska kenyerestarisznya a vállán, maga is ócska ruhában, mert

odabent majd adnak mást, arra meg, hogy a magazinban a zsákban heverjen,

a civilgúnyából megteszi az ócska is.

Egyébként is nem a ruha határoz, hanem a katonakönyv, ami bent van a

belső zsebben s amibe bele van írva, hogy Mihály jól kiképzett ember,

érti a gyalogos katona mesterségit, minélfogva altiszt is káplári

sarzsiban. Mihály bizalomteljesen halad a korai hajnali friss levegőben,

csak egy helyen, az út kanyarodójánál, ahonnan még láthatja a tanyáját,

áll meg s visszatekint.

– Az Isten áldjon mög bennetöket, kedves feleségöm, kis családjaim –

mormogja magában, azután megint csak egy utolsó nehéz sóhajtást küldve

hazafelé, útnak indul.

Nem sokáig marad magára a gondolataival, mert mindenfelől jöttek föl az

útra a gyalogösvényeken, a tarlókon keresztül és a vizes semjékek

csapásain át emberek, akik szintén katonának érezték magukat.

Tárgyalták, hogy ugyan kire fognak menni, hol lessz az ercfal, már

minthogy az ernstfall, a komoly eset, amikor már a katonai mesterség nem

a békeidőbeli gyakorlatozás többé. Gondolták, hogy vagy a szerbekre

mennek, vagy a muszkákra, végül megnyugodtak abban, hogy odabent majd

megmondják, hogy kire mennek.

– Hogy nem lakodalomba híjnak bennünket, az bizonyos – mondta egy ember

s ezen mindnyájan nevettek. Vidáman haladtak, de Mihálynak olykor a

nevetés közben az eszébe jutott, alighanem talán a másiknak is, hogy

menni csak megyünk, de azt senki sem tudhassa, hogy mint jövünk majd

visszafelé. Kezetlenül-e, lábatlanul-e, vagy sehogy se? Ha pedig

kezetlen-lábatlanul, akkor talán legisjobb lenne sehogy sem.

– Hanem – mondta megmérgesedve Mihály – azért, hogy nem lakodalomba

mögyünk, azért tánc lössz. Bál lössz az azért. Olyan bál, amelyikben

szabad a bajnét… Akire engöm ráeresztenek…

Igy betértek a kaszárnyába, hullámozván köztük hol erre, hol arra a

beszéd. Az ismerős nagy sárga ház tágas udvarán nagy kavarodás volt, a

mozgósitásnak az az összegabajodott rendetlensége, amely csak

látszólagos, mert belőle alakul ki a rend, amelyben, első tekintet

szerint, az emberek összevissza szaladgálnak, pedig valamennyi tudja,

hogy miért szaladgál. Mihályékat is küldözték ide-oda, itt fegyvert

adtak, amott bornyut, más helyen ruhát, végül Mihály is rendben volt az

utolsó bakancsszíjakig s fölvarrhatta a bluza nyakára a csillagokat.

Néhány napig tart csak a kavarodás, a magazinok ontják a holmit (hogyan

fért bele ez a sok holmi abba a kis házba?). Mihály megismerkedik a

káplársága alá tartozó emberekkel, van köztük régi cimbora is, még pár

vizitáció, hogy mindenkinek megvan-e mindene, azután kész mindenki

mindennel. Miután Kisfurós Gergely szomszédék bejöttek a fiuk végett,

behozták a kocsin Mihály feleségét is, tehát még egy bucsu, pár

szótalan, néma könny, azután csakugyan: kész. Azután már nincsen más,

csak indulás, s mint a régi boszniai nóta ujra mondja: sikojtozva mögy

az vason az bagony. Hát mögy, bátya, azaz hogy mén, Mihályékkal mén

Lengyelország felé.

A vasuti kocsiban, ahogy a cókmókját mindenki rendben lerakta, ráérnek

az emberek a hosszu út alatt a gondolataikkal foglalkozni. Mihálynak is

maradt ideje elég, hogy önmagán keresztül nézhesse az élet sorsait és

rejtélyeit. És azután a vizsgálódásnak ezen apránkint való

kibontakozásában hirtelen az tünik elébe, hogy bajt csinált – mielőtt

elkövetkezett volna hazulról. El kellett volna köszönni Bodó Mátyás

szomszédtól, hogy ezentul, amíg ő oda van s csak asszonyra maradt a föld

munkálása és őrizete, legyen békesség és ne maradjon meg a rossz

szomszédság török átka. Ugyan nem maga Bodó Mátyás a rossz szomszéd,

hanem az a baj, hogy gyenge az ember is, az asszony is és nem birnak a

suhancár fiaikkal, akik pedig elvadult rossz kölykök. Nincsenek

rászorulva, hogy lopjanak, de lopva bemásznak a szőlőbe, hogy lerázzák a

fáról a gyümölcsöt, hogy a homokon pusztuljon el; ha a lovat őrzik,

beleeresztik a más ember zabjába; a földből sarat csinálnak, golyóvá

formálják, a napon keményre száritják s azzal parittyázzák agyon a

semjék vizén a más ember kácsáját, libáját. Már nem egyszer el is verte

őket ilyen dolgokért Mihály. Be kellett volna szólni tehát az eljövetel

előtt Bodó Mátyáshoz, hogy legalább most már ismerjen Istent és ne

engedje azt a két rossz kölyköt tovább is violenciázni, legalább addig,

ameddig Mihály a határokon van az ország használatára.

Azonban most már mindegy az, nem segit rajta maga a fölséges Jézus sem.

De Mihály azért az első piros kártyájában, amit haza küld, csak megírja

azt is, hogy az asszony, akármilyen nehezére esik is, menjen át

Mátyásékhoz és a gyerekek rongálási dolgában értsen szót vele. A levélbe

kissé bicebóca betükkel, mert a fegyver, a bornyu meg a strapa kissé

elhuzta a kezét, a többek között ezt is beleírta Mihály s ebben némileg

megnyugodván, kedvvel ment neki a muszkának, akivel, mint ezt levelébe

is beleírta, löhetőssen sok dolog van, mert igen sokan vannak, azok ugy

dúródnak lefelé a hegyről, mint otthon délben a gyerekek az iskolából,

hogy annyian vannak, hogy mikor otthon esős idő előtt a tanya háta

mögött a rőzserakásnál a hangyák dandároznak, hát azok a hangyakupacok

semmik ahhoz képest, ahogy a muszkák dúródnak le a hegyekről. Amiből

megérthető, hogy sok dolog van velük, minélfogva a verekedésnek nem is

lehet valami hamarosan végét szakitani. Ebbe nyugodj bele, kedves párom.

Már hogy azután Mihályné asszony megkapta-e ott kint a levelet s

átment-e szomszédolni Mátyásékhoz, az nem bizonyos és nem tudatik.

Dolgozott, kapált, acatolt a kis családdal együtt, télen át pedig

meghúzták magukat a kis tanyafödél alatt, vetvén esténkint bizalmas

tekintetüket a Mária-képhez Mihályért. Mihály pedig végezte a munkát,

ami uj sorsul rendeltetett neki, fogyasztotta azokat a népeket, akiket a

följebbvalóik arra utasitottak, hogy Mihályék földjét elvegyék s Mihály

kis családjainak azután majd ne maradjon semmiféle föld sem örökségül.

Mihály igen buzgóan pusztitotta ezen idegen országokbeli embereket,

akiknek a becsületét nem vette semmibe sem, mert ezek az emberek az ő

öregapjának az apja által becsülettel szerzett földet el akarták tőle

venni. Hát nem veszik el, a keserves jó reggelüket.

Míg az ellenségnek ilyen kisebbitése folyt, történt, hogy az érdempénz

irányában is írhatott levelet haza Mihály. Mert fölkinálták neki, hogy

éjszaka elmenne-e patrulba harmadmagával, annak kitudakolása végett,

hogy merre is van amazoknak a vermése egy erdőben. Mihály káplár a

föladatra készségesen vállalkozott, mert hiszen nyilvánvalólag ez is az

ellenség kisebbitéséhez tartozik. Ajánlkozott is neki mindjárt innen a

szomszéd Torontálmegyéből egy sváb meg egy rác katona, akiket ugyanazon

földi szempontok vezettek, mint Mihályt. Káplár úr Mihály ezt

örvendetesen vette tudomásul, mert egyfelől a sváb óvatos, a rác meg

merész s ez a két erény egy alkalmas káplár kezében jól kezelhető.

Azonfölül a sváb tud németül, a rác pedig, ha nem is tud egészen

oroszul, de mégis csak el bír velük valahogy habogni. Idegen országban

ezek sem éppen az utolsó dolgok fegyver alatt. Mihály káplár tehát

nyugodtan vágott neki a sötétnek harmadmagával.

A sváb azután az erdőben oldalt ment, eltévedt, ki tudja, hova jutott,

annyi a bizonyos csak, hogy nem tért vissza. A rác Mihály mellett

maradt, bukdácsoltak együtt az erdő sötét szövevényeiben szótlanul,

azután egyszer bebuktak a gyökerek között egy gödörbe – hát ahol van,

ott van benne harminc muszka katona.

– Dole puska! – kiáltja rájuk Mihály káplár, olyan hangon, mintha otthon

a kaszárnyában rendelné ki békeidőben a legénységet föl a magazinba a

parádés bakancsokat zsirozni, hogy tulságosan a magazini egyedüllétben a

bőrök el ne száradjanak –

– azonban mindez nagyon keveset használt volna, ha a rác el nem mondja a

muszkáknak, hogy itt áll a hátuk mögött egy kompánia négyszáz emberrel,

ha az szuronyrohamot csinál, egy sem marad közületek életben, brátyék.

Jobb lesz hát, ha megadjátok magatokat, brátyék. A hátmögött álló

századból ugyan egy szó sem volt igaz, azonban mindegy az ilyenkor, az

orosz földművesek tehát eme két földműves előtt letették a puskát,

azonban Mihály káplár ugy vélte, hogy a legjobb lesz, ha a puskákat is

magukkal hozzák. Mihályék igy aztán bevitték a harminc embert

fegyverestül, „kisebbitvén“ ezáltal is az ellenséget s megszerezvén a

tulajdon mellükre a vitézségi ezüstöket.

Mihály tehát joggal szerkeszthetett egy uj piros kártyán plajbászos

sorokat az asszonyhoz, hogy megvan már az érdempénz, aminek a

hazavitelét igértem, különfizetés is jár vele életfogytig – csak azt nem

írta a levélbe… csak azt nem írta meg, hogy ez az életfogyás, hol és

mikor fog bekövetkezni. Hogy otthon-e valamely csöndes alkonyaton az

eperfa alatt, vagy pedig ott fönt a galiciai földeken ez elszilajodott

világban? Ezzel a kérdéssel ugyanis nem akarta a kételkedések

ingoványába kergetni az asszonyt.

Azután akkor volt egy roham, egy igen erős sturm, a dudások a dudákon

ugyancsak dudálták a trombitaszót: előre, magyarok, védjük a hazát!

Mihály káplár is ment a kamerájcsaftjával előre, akkor véletlenül a

térde útjába esett egy srapnélnek, Mihály elterült s azt kiáltotta;

vögye át valaki a komandót.

Bizonyára volt valaki, aki átvette, mert a népek előrehaladtak és

kisebbitették azokat a másik népeket, akik bár becsületes földművelő

népek, mégis más egyéb foglalkozásu följebbvalóik arra kényszeritik

őket, hogy más földművelők földjeinek az elrablására vállalkozzanak.

Az emberek előrementek s Mihály káplár a széttört térdekalácsával a

mezőn maradt. Ott is maradt volna vérelfolyásában, ha nem volnának

létesitve ezek az igen célszerü szanaszétkatonák.

Ezek a szanaszét-katonák voltaképen a hivatalos nyelven szanitéceknek

neveztetnek, de sokkal helyesebb elnevezésük a szanaszétkatona. Mert

ezek szedik össze a mezőkön, hegyoldalakon s az erdő fái aljában azokat

a sebesülteket, akik szanaszét fekszenek.

Mihályt ilyenformán a szanaszét-emberek a barátságukba vették,

ajnározták, szóval a hóna alá nyultak az elesettnek, és a darabba vált

térdekalácsát kellő gonddal vitték a kötözőhelyre az orvos elé.

Hát Mihály ott összeforrott, de többé nem volt katonának alkalmas, mert

fölzsugorodott a lába. Mondták neki, hogy most már majd elküldik haza.

– Engöm? – kérdezte Mihály. – Hát engöm? Mikor most vagyok benne a

legjobban a kisebbitésbe?

De hiábavaló volt itten minden beszéd. Hiába kötözködött Mihály, azt

mondták neki, hogy el lehet menni hazafelé, ehol van a hónalj alá a

mankó is, amivel majd fönntarthatja a jövendő járásában az egyenességet.

Mihály ugy gondolta, hogy efelől levelet ír haza, de azután mégis ugy

gondolta, hogy nem ír. Minek az asszonynak a szívét szakgatni.

Utnak eresztették tehát megint Mihályt, a vitézséges szakaszvezetőt, már

most mint rokkantat és bénát a két mankón. Nehéz sorsok voltak ezek, a

kínlódás, a vasuti kocsikban a falábon s Mihály, mellén a vitézségivel,

gyakran kérdezte magában: Hát én, hát én? Mi lösz a kisebbitéssel, ha én

azokbul elmaradok?

Nem felelt a kérdésre más, csak a zakatoló vonat, amely most már

visszafelé vitte sikojtozva az vason. Lassan megy az ilyen vasut.

– Hej, mikor egészségös voltam – mondta neki Mihály –, akkor tudtál

sebössen mönni velem. Most azonban, hogy a két mankó a pártfogóm,

ugyancsak lassan hurcolsz. Kölletlen vagyok már, ugy-e?

Hirtelen ijedtség állott a szívébe e gondolat nyomán: hátha majd

kelletlen lesz otthon is? A bénát, nyomorékot csak sajnálni szokás, nem

becsülni. Ámbátor, ha jól keressük a dolgot, – vélte magában Mihály – ez

mégsem olyan dolog, mintha valakit ittas állapotában a szárazmalom tört

volna össze… ez mégis más… ez az ország használatában történt… ezt

Ferenc József tulajdon maga is elismerte… s Mihály az ezüst érdempénzre

tekintett, amely a harminc muszkákért piros-fehér szalagon a mellén

fityegett.

Ahogy azután hazahozta a vasut, hamarosan útnak is eredt hazafelé. Mint

rendszerető és tisztességtudó harcos, előbb engedelmet kért a

kaszárnyában, hogy a katonaruhájában mehessen haza, hogy, habár mankók

között van is, de a nyakán látható legyen a három csillag, továbbá ott

lehessen a mellén a vitézségi, mert az az itteni szokások szerint a

civilruhára nem való. Az öregek sem viselték civilben, akik Boszniából

hoztak haza ilyesmit.

Mihály a villamosvasut kocsiján kiment a temetőig, onnan azután gyalog

iparkodott kifelé. Nem valami gyorsan haladt, mert az ugy van, hogy az

embernek a fürgesége kevesebb négy lábbal, mintha csak kettő volna. Jó

szerencse azonban, hogy mennek kifelé féllovas kocsik, miket asszonyok

hajtanak, mindjárt a legelső is megáll, s mondja le róla az

asszonykocsis:

– Üljön mán föl, ameddig löhet, addig elviszöm.

Bizony egy kissé bajos a könnyü homoki kocsi keskeny fürhécén át az

ülésbe fölkapaszkodni, de hát apránkint majd ezt is meg kell tanulni

most már.

A féllovas menyecske aztán elviszi Mihályt addig a dülőig, amelynél le

kell térnie az országútról. Közben lassan hajt, hogy a Mihály

térdkalácsát a kocsi ne nagyon rázza s kérdezősködik az uráról. Hogy nem

tudna-e valamit Malajdoki János sorsáról. Mihály nem tud. Az asszony a

domaszéki kapitányságból való, az csak tíz kilométer, Mihály ellenben a

tanyájával és kis családjával egyetemben a csorvai kapitányságba

tartozik, az harminc kilométer. Ez pedig két külön világ, amiben az

emberek a távolságok folytán nem ismerik egymást, ha csak nem testi

vérek egymással, vagy pedig sógorok.

– A Malajdokiak – véli Mihály – leginkább a víz tulsó oldalán, a tápai

rétön szoktak lakni.

– Az – mondja az asszony örvendezve – az én uram csakugyan onnan

követközött be ide. Ugyan most szintén oda van, ország használatára.

– Gyalogos katona?

– Nem – mondja az asszony. – Lovas. Az ágyuknál van szolgálatban.

– Hát akkor honnan tudhassam én –, véli megint Mihály –, mikor a magam

szakasztján tul jóformán nem láttam sömmit.

Az asszony legyint a lóra s mentegőzve mondja:

– Mások… mégis… többet beszélnek.

– Hát – feleli Mihály – beszélni beszélhetnek, de a sok beszédnek sok az

alja.

Ezzel aztán le is száll Mihály a kocsiról, mert az asszony bemegy a

dülőbe, de a mindjárt utána következő kocsiról (félló, asszonykocsis)

megszólitják: üljön már föl, majd elviszöm egy darabig, ha a Zákány felé

tart.

Miután Mihály csakugyan arra tart, mert a Csorva tul van a Zákányon,

ismét fölszáll a kocsira és kezdi észrevenni, hogy ilyenkor nem a

vasfürhécre, hanem a kerékküllőre kell tenni a mankót: igy könnyebb a

felmenés.

– Idővel – neveti a béna Mihály – még majd bele is tanulok.

– Hát persze – biztatja a menyecske. – Ugyan mondja már, az uramat

látta-e? Szücs Borús Balázst?

A Borúsokat szegről-végről ismeri Mihály, mert azok az átokházai

kapitányságba tartoznak, amely igy majdnem szomszédos a csorvai

pusztaszélhez, de azért nem gondolja, hogy a Borúsok közül bizonyos

Balázs nevezetüvel találkozott volna. Ez lehetetlen is volt, mert a

beszéd folyamán kiderül, hogy a Balázs vártüzér Kataróban, küldött is

haza onnan üvegre festett velencei Mária-képet, de összetört az úton.

Különböző kocsik igy viszik ki Mihályt majdnem egészen a határig.

Csorvaszélig nem birják vinni, mert onnan nem igen járnak az

anyavárosba, miután közelebb esnek Szabadkához. Mihály itt már kénytelen

igénybe venni a két mankót s azokon bandukol a homoki közön. A tájék

szebb most, mint tavaly a búcsúzáskor volt. Még nincsen tarló, a

hajladozó rozsbúzán a napfény legel és szelid szellő hullámoztatja a

kalászokat. Azután a kanyarodónál Mihály a két mankón előre tehénkedik

és kiveszi a fejéből a sapkát. Látja a tanyáját.

– Jézus – gondolja –, szerelmes szép Jézus, hát haza vezéröltél?

Hát ami azt illeti, hát haza, de csak bosszankodásra. Mert ahogy a tanya

közelébe érne, láthatja, hogy a semjék taván a Bodó Mátyás kölykei

megint csak parittyázzák az ő kácsáit. Nyilvánvaló, hogy az ő kácsái,

mert a fejükre a huzás kékkel van festve. A béna ember szaladni kezd a

mankón, kiabál és ordit. A kölykök megrettenve futnak el, de Mihály az

egyik mankót csak hozzávágja az egyik gyerekhez.

– Kutya, disznó – üvölti Mihály –, az én kácsámat bántod? Agyonverlek! A

mankómmal verlek agyon!

Bodó Mátyás pedig éppen akkor kijön a házából és nézheti a kölykei

szalajtását. Mihály elbiceg az eldobott mankóig, fölemeli magasra és

azzal integet az úton átal Mátyás felé:

– Hallod-e te sömmirevaló! Itthon szoptál, amíg én oda voltam!… Hát

hazagyüttem, mankón. De én negyven muszkát mögöltem, harmincat elfogtam,

hát hiszöm az Istent, hogy még a mankómmal is szétverlek bennötöket!…

Hát az én kácsámat bántjátok?

Bodó Mátyás megrettenve vonul vissza. Mihály felesége pedig éppen a

magyarkaszőlő elbomlott részeit kötözte a ház háta mögött. Az erélyes

hangokra fölneszel: hiszen ez a Mihály. Azután akkor fut is, szalad is

ki a közre, lármázva kiabálván: Én uram, én uram.

Azután ott van az ura előtte a két mankón. Az asszony elkapja Mihály

kezét a mankó keresztfájáról és csókolja. Azt mondja a Mihály:

– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.

Az asszony mondja:

– Majd fölmék én.

Azt mondja Mihály:

– Az eke után se tudok már járni.

Azt mondja az asszony:

– Majd járok én.

Azt mondja Mihály:

– Hát aztán köllök én igy is?

Azt mondja az asszony:

– Te vagy énneköm igy is a mindönöm.

Hm. Igen. Ez jól van. Mihály leül a fatörzsre, amely fölül a korhatag

fát tavaly maga vágta ki. Éppen csak ez kellett a hároméves szöszke

pöttöm kis lánynak, azonnal az apjának rohan, szinte belefúrja a fejét

az apja keblébe, azután selypít, mint apró tanyai gyerek leginkább

szokott:

– Édösz apám. Meszéjjön vajamit a hábojujuj.

Mihály nevet a cölöpön.

– Mesélök, mesélök. Az egész télön majd mindig mesélök, kislányom. Van

mit… Azonban, most előbb nézzük mög a fődet.

Az asszony szorongva kérdi:

– Előbb nem inna kend, nem önne kend, nem pihenne kend? Van egy kis bor

is, van pörkölt szalonna ződ paprikával, tegnap sütöttem friss könyeret

rozsbúzábul, én uram, én hazatért jó uram?

Mihály azonban csak azt mondja:

– Elsőbb nézzük mög a fődet.

Rasputinfiókok.

Van az ugy, hogy néha kint a pusztaszéleken, a téli zugó szelek,

rejtelmes éjszakák és sötét, hallgatag erdők birodalmában egyszer csak

egy ember, akinek tegnap még semmi baja sem volt, csendesen élte a

napjait egymásután, mint a többi egyszerüség: egyszer csak szónokolni

kezd, beszél különös dolgokat, a szeme nézése réveteggé válik, a távolba

tekint, a kezejárása lassu, méltóságos, szinpadias lesz, a haját

hátrafelé igazitja és azt beszéli, hogy megszállta az isteni sugallat.

Akkor azután látásai vannak, megképzelései vannak, elrejtőzései vannak s

csak a jó isten tudja még, hogy mi minden egyebei vannak. És a szó

azután ver róla szerteszéjjel s a megszállott ember csudatévőségéről

beszél. Csak afféle egyszerü tanyai csudatételek ezek, hogy beviszi a

tanyába az ölében s az asztalra teszi a legvadabb komondort is, hogy ha

akarja, a favilla az istállóból megindul és egymagában jár-kel az

udvaron, meg mi egyéb. De ez is elég arra, hogy az embernek hire keljen

kint a mezőkön, ahol olyan rejtelmesek a hideg téli éjszakák, ahol nagy

havak idején ugy tetszik néha éjjel, hogy a halott sarkvidékre tekint

égi világából a hold.

Alighanem igy bujnak elő mindenütt a földből a kezdő Rasputinok. Egyszer

csak például Tüdős Vince, a vén kujon szent ember lesz, ráolvas és

gyógyit és mindent megmond, ami csak valaha történni fog. Az öreg

Csurinéra ráparancsolt, hogy vegye le a sarkáról a szobaajtót, tegye le

a szoba földjére, feküdjön rá és ne mozduljon róla két napig, akkor

meggyógyul, aztán azt beszélik, hogy meggyógyult, pedig már hat

esztendeje nem birta a derekát.

A külső, mezőségi élet régi világából való maradványok ezek. Gyógyitó

paraszt mindig volt. A hetvenes években ismertem a csongrádmegyei

pusztákon egy majorban egy öreg bérest, aki nem öregbéres volt, hanem

csak öreg béres, a törött embercsontot mind ahhoz vitték

összeforrasztatni, az is volt az ismertebb neve, hogy Fórasztó János.

Volt Mindszenten egy ember, azt meg Veszett Sándornak hivták, az is

gyógyitó volt, de csak a kutyamarás gyógyitását csinálta. És hát hittek

neki az emberek, mert vitték hozzá a marottakat. Vannak ezek mindenfelé.

Egyszer Bécsből hirtelen lerendelték a zászlóaljunkat Bécsujhely alá

valami őrség dolgában arra a kavicsos mezőre, ahol a patronokat

csinálják. Mire odaértünk, ugy megfájdult a fogam, hogy alig láttam

tőle. Kerestem is mindjárt a katonaorvost, hogy hol találhatnám, a

kantinos elmagyarázta, de nem volt otthon az orvos, be volt zárva az

ajtó. Szerteszéjjel vannak ott az épületek, hogy ha felrobbanna

valamelyik, a másik ne kapjon rá kedvet: utána menni. Alig találok

vissza a kantinoshoz, hogy nincsen ám doktor, pedig már magát is hat

példányban látom. Hát – mondja – tudja Isten, hol botanizál most az öreg

ur, de hát ha megtalálná, az sem sokat segitene a bajon, mert nagyon

öreg már és reszket a keze. Hanem ha átmegy itt a folyón, amelyik a

gépeket hajtja, ott az első mühelyben talál egy munkást, az majd

elintézi az ügyet. A munkás aztán leültetett egy láda robbanószerre s

ugy elvégezte a dolgot, hogy senki sem csinálhatta volna meg különben.

Kérdeztem a jó osztrák sógort, hogy mi jár neki a tudományáért, amire

nevetve mondta, hogy hiszen ez neki csak passziója. Úri borravalónak

abban az időben a frissen vert csillogó osztrák fertályforintos járta,

az ekrazitos láda sarkáról a munkás azt félve dugta a bőrköténye

zsebébe, mert ha megtudják hivatalos helyen, hogy pénzért szedi ki

embertársaiból a fölösleges csontokat, akkor betiltják a passzióját.

Gyógyitó ember mindenütt volt, itt Fórasztó János, meg Veszett Sándor,

ott a Lajtán tul Herausdamit Michl nevezetü. Ezek az ujfajták azonban

nem ilyenek. Ezek apostoli mozdulatokkal járnak-kelnek, mintha azoktól a

régi szintársulatoktól tanulták volna, amelyek a németektől idekerülve,

a hetvenes években még bejárták az országot, a krisztusi

kinszenvedéseket néma képletekben példázván. Még láttam gyerekkoromban

ilyen előadást, a vár mellett egy nagy faépületben. Azóta azonban sok

minden elmult, a nagy faépület elment, még az öreg vár is, amelyhez

támaszkodott, szintén elment, sok vért látott bástyái helyén a villamos

szaladgál; no, egyszóval mondva, minden elmulik, de Tüdős Vincéék, akik

ajtóra fektetik a beteget, megmaradtak. És ugy beszélnek, hogy:

„eljönnek az idők végezetei“.

Azután különös hangulatok kezdenek terjedni a pusztai homokok felé

mélyen benyuló alacsony, jegenyenyárfás házak között. Mária jelenik meg

a kut vizében vagy az ócska ablaküvegen, amit az idő szivárványosra

szivott, máshol felbuggyan a tiszta szobában a kihuzós almáriom lába

mellett a csodaforrás, a látó-lejány elrejtőzés alkalmával a mennybéli

világban levőkkel társalog, egy ember látja a holtakat s mondják, hogy

Radványi János, akit tavaly sirba vitt a sok pörlekedés, némely holdas

éjjeleken a pörös földön kapál, de nem szabad hozzá szólni, mert ezt

földöntuli tilalom tiltja. És mint annyiszor már, megint előkerül

valahonnan a pokolból egy vén rossz cigány, aki a virgavessző erejénél

fogva megérzi a föld alatt levő kincseket, de legalább egy birka és hat

kakas véráldozata kell hozzá, hogy a kincseket a föld magából kiengedje,

mert a kincseken a hét fekete szent ember ül. Amott meg akad egy másik

ember, aki, ha a kocsikerék végiglukán át belekiáltoz a kürtőbe, hazatér

az elbódorgott borju.

A jó isten tudja csak, hogy hány ilyen csudálatos Rasputin-darab terem.

Csak éppen hogy nem akad errefelé mindeniknek olyan cárja, aki az eszét

otthagyta a bábaasszony fürösztőteknőjében. De azért Téli Mihály, mikor

feleletre vonják, hogy miért kuruzsol, egy bibliabeli ember méltóságával

lép előre és meggyőződéssel mondja:

– Földöntuli hatalmam van az gyógyitáshon…

Orosz sipka alatt.

– No, tanitó ur, ne bámulsz mindig, hanem gyere kilincs pucolni. Itt nem

vagy tanitó ur, itt fogoly vagy, hát ne bámulsz mindig, gyere kilincs

pucolni.

Teleképü, pirosarcu fiatal orosz fogoly, mondja csufondárosan e pár szót

egy magába vonult, idősebb, szakállas fogolynak. Ez nem szól rá semmit,

néz egy darabig megvetőleg a gunyolódóra, aztán elforditja a fejét. Amaz

megismétli:

– No, no. Csak gyere kilincs pucolni. Én apám pezsgőgyáros, én mégis

kilincs pucolni, te tanitó ur, te is csak kilincs pucolni.

A szakállas kényszeredetten fog valami munkához, hogy amazt

elhallgattassa. A többi nem szól a beszédbe semmit, csak egy közülök

ránt egyet a vállán, mintha azt akarná mondani vele, hogy neki semmi

köze sincsen emezekhez.

De emez, akit tanitó urnak mondott az állitólagos pezsgőgyárosivadék,

szintén nem tart a többivel semmi közösséget sem. Szótalan, magának való

ember, a főtt ételhez alig nyul, ha hus van benne, aztán ha a hus

marhahus, megeszi, ha disznóhus, az ételt odatolja szó nélkül a másik

elé: edd meg ezt is. Ő maga inkább kenyéren él. Olyan, mintha beteg

volna, de panasza nincsen, néma gyereknek pedig az anyja sem érti a

szavát.

Egyszer mégis megkérdik:

– Ametov, miért kiabál amaz mindig magára, hogy tanitó ur? Miért

csufolja?

– Nem csufol, kérem – mondja Ametov –, tanitó vagyok otthon.

– Hol van az otthona?

– A Kaukázusban.

No, az jó messze van. A tanitó bólint. Biz az nincsen közel.

– Mondja csak, beteg maga, Ametov?

– Nem, nem vagyok.

– Napról-napra soványabb. Miért nem eszi meg az ételét?

Csak a vállával felel. Ránt rajta egyet.

– Nem jó az étel? A többi nem panaszkodik. Nem rossz hus ez.

Huzódozva mondja, mintha restellné:

– Disznóhust nem szabad enni, én mohamedán vagyok.

No, hát akkor itt van a baj. Amin azonban csakugyan bajos segiteni. A

hus ritka madár, olyant kell enni, amilyen van. Mondják Ametovnak, hogy

a disznóhus jó, az egész világon eszik, ő is megehetné. Felhuzza a

vállát: a vallás tiltja.

Kissé bajos vele beszélni, mert nem mindent ért meg, nem is mindent tud

elmondani, amit gondol, aminthogy a beszédje sem olyan a valóságban,

mint ahogy ide irva van, hanem csak kevert szavak, igék, ugy ahogy éppen

jönnek. Van azonban elég olyan magyar állampolgár, aki ennyit sem tud

magyarul. A beszélgetésnek a magja körülbelül mégis csak ez:

– Keleten a vallások eltiltották a disznóhust. Mózes is eltiltotta a

zsidóknak. De Mózes is, Mohamed is csak egészségi okokból tiltotta el.

Ott meleg van, de itt hideg is van. Most is tél van.

Ametov arcán egy kis mosolygásféle látszik, amint mondja:

– Otthon is van hideg… otthon van tél… nagyobb. Mégis: Mohamed tiltja

disznóhus.

– Hát pedig itt megehetné, Ametov. A zsidóknak is tiltja a vallás, mégis

megeszik.

Ametov megint a vállával felel: bánja is ő. Lassan szól:

– Disznó nem tiszta állat, mondja proféta. Ló tiszta állat.

Kérdezik tőle:

– Hát lóhust enne, Ametov?

A kaukázusi muzulmán tanitó csodálkozva néz a kérdezőre:

– Lóhus? Van itt lóhus?

– Persze, hogy van.

A vékony, szakállas, bánatos arc erre kiderül, Van lóhus! Hát ez nagy

dolog!

Ametov azóta vidámabb. Erőre is kap, mert külön lóhuskonyhája van neki.

A muszkáktól azonban most is csak távoltartja magát.

– Rossz nép –, mondja felőlük. – Durva. Káromkodik. Mindig szidják az

istent!

Ametov megborzong még a gondolattól is: szidják az istent! Pedig nem is

szidják. Lehet, hogy otthon szidják, mert a délszláv nép is ugyancsak

gyakran veszi hiába az isten nevét, de itt a fogságban nagyon jámborok

az istenadták. De hát a kaukázusinak jussa van utálni a muszkát:

elnyomott nép beszél belőle.

*

De a többi muszka közt is akad, aki nem nagyon társul velük. De azért

olykor csak beleszól a beszédbe.

Szó van köztük arról, hogy mikor lesz béke, azután pedig, ha béke lesz,

hogy és mint lesz a dolog a hazamenéssel. Mert vannak foglyok, akik nem

kivánkoznak haza, különösen olyanok, akiknek nem sok keresnivalójuk

lenne ott amugy sem. Nincstelenek, szülőtlenek, hazátlanok, akik otthon

is már kódorgó életet éltek.

– Hát ha itt akar maradni! – hagyják rá – és bir maradni… maradjon.

Bár hiszen ez ugyan nem egészen rajtuk áll.

Azt mondja az egyik:

– No. Ha engem egy lány szeret, én aztat lányt szeretom, érte itt

maradom: jó. De van fogoly kocsis, ki lovakért akarsz ittmaradni – nem

bolond ez, kérem szépen?

A másik az orosz állapotokról ennyit mond:

– Nem mind panasz igaz. Oroszország nem olyan nagyon rossz. Csak –

magyarázza a fiatal felügyelőnőnek – tudod, kisasszonyka, csak cár

nyakát kéne megfogni és egy nagy késsel: nyekk.

Kérdezik amattól, aki az Ametovot tanitózza:

– Hát te, ugrifüles, te szeretnél-e ittmaradni?

Az ugrifüles nevet:

– Hát! Majd én mindig kilincset pucolni, nem? Én apám pezsgőgyáros, ha

béke lesz, hazamegyink és iszok sampusz.

A „különvált“ megvetőleg nézi őket végig.

– Én – mondja – nem soká marad fogoly. Én vagyok lengyel. Lengyelország

kapja szabadság, megyek haza, harcolni muszka ellen…

Mintha az egész orosz társadalom képe benne volna e néhány fogoly

beszédében, itt a vakok háza udvarán.

Magukbanélők.

Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé és a hónak a

csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most

kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az uton, az

ócska suba széle leér róla s a birkaszőr cifraságokat ir reá. Némely

varjak, mint bus fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varju

most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a forditott világban.

Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek

társaságába, hogy sanyaru téli élhetést keressen az uti szemétben, most

a veréb meg a pipiske mind elment a háboruba a lovaskatonák meg a

trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az

apró szürke kis hidegvetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy

feketeségek, a varjuk, de találkozik olykor holló is közöttük.

– Tán jóllaktatok már a harctéren? – kérdezi tőlük a vén Csuszó

Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az uj kutyával.

Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.

– No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az uri mód, hogy hat lábat

visz magával sétálni? – Kérdezik a szánkóról.

Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába,

mondván:

– Hát fölfogtam ütet. Ugy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.

Az uj kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.

– Jó, jó – mondja Menyhárt –, ne hizelögj, még majd ellopsz valamit.

Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek

valakije van.

Mig a kutyát „fel nem fogta“, senkije sem volt, csak az emlékei az

elhaltak után s egy szomoru, csendes, bus és kietlen porta, magános ház,

amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak

valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon,

fiu, szülő, feleség, mind elhagyták már végkép s kimentek lakni a

nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes

teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt ugy maradt a házban, mint egymaga,

téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a

sublót vagy az ágydeszka s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan

melyiktök jár most itthon?

Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy

hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán s megérezte,

hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik s végighuzta a

körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen,

Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót és azt

kérdezte tőle:

– Mit akarsz?

A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska

ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghuzta magát a födéltelen

nincstelenség alázatával s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván:

én, mint inséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a

ködmöndarabon.

– Hát – mondta Menyhárt – abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl

is fogadhatnálak… Aztán éppen azért föl is foglak. Ugy sincsen sönkim,

hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután

valami jobb helyért?

– Nem –, mondta a kutya. – Hiszen kutya vagyok én, nem embör.

*

Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti

a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor

dolga, mert kiméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál.

Mert ha nem ló huzza is, de valami erő csak huzza: hát mért nem

pihentetik néha ezt az erőt?

Ezuttal azonban Mihály mégis csak felszáll a villamosra, mert hallotta a

hirét annak a birónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a

hivatala, Mihály pedig fáradt s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a

lelkéből ez a tarkabarka csufondáros élet letört egy darabot s az

egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének

a megmaradt darabjait odaterjessze: durkáljon köztük.

Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen

alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely

részeket ez a tarkabarka csufondáros háborus élet, amelyik nem pihenteti

az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a biróra, akiről ver a szó,

hogy szót lehet vele érteni és azt mondja neki: Tekintetös ur, én is a

bajos embörök közé tartozok.

– Hát csak el kell mondani, ha lehet, segitünk rajta. Hát mi a baj?

Azt mondja Mihály:

– Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.

– Aztán ki fosztotta ki?

– Egy szöméj. Egy asszonyszöméj, mög a két lánya.

– No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.

Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal

sarkát megsimogatja két ujjal.

– Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki

volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé,

ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske, mög a két

lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: – Engöm kivertek onnan,

ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet

lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor ugy gondoltam, hogy én

itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.

– Tekintetös ur – mondja Mihály –, esött az eső, szél fujt, ez a három

mög ott a házam előtt… Hát én akkor ugy gondoltam, hogy elférhetnének.

Ugy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.

– Ismerte azelőtt?

– Hát ugy. Tudtam, hogy a harmadik utcába laktak.

– Azután mi lett?

– Hát kéröm – beszéli Mihály –, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már

örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha ugy töttem volna, mint

Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög – – s Mihály busan

ütött rá a kezével a levegőre.

– Hát elhagyták?

– El – erősiti Mihály –, el. Eltüntek. Tudja, mint amikor a galambász

nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára ugy fölmönnek,

hogy tünőben vannak – hát ugy eltüntek. Azután elvittek mindönt. A

pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek

rám, mostak rám, most mög eltüntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit

is elvitték, még, kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én

fosztva.

A kifosztott Mihály megtörten áll a biró előtt. Már alighanem csakugyan

ugy van, hogy a „szöméj“ nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte

el, hanem a Mihály vén szivéből is egy alkalmatos, jókora darabot.

– Aztán, öreg Mihály – kérdezi a biró –, valami kis olyan

csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közte-közte?

Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja:

– Hát kéröm… ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha

néha egy kicsit mögverögetik a hátát…

Amit a szüle nem ért meg.

A szüle, időses tanyai kún asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz

hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kún nem engedi

a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha

éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez

alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az

ugynevezett Waffenstillstand állt s unták magukat az emberek. Mert a

városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint

különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között s ha a kúnok azt

mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az

évődés a kúcsos várossal, ahol imé Erzsók asszony csak most szombaton

varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy uj gatyát és lám, a Miska

már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát. A

kúnok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község,

amelyről valami gunyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát,

de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták

le a rövid biróhoz a hosszu birói pálcának a gombját, mert a bot

fölülről volt hosszu, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn s hogy

elférjen, kivágták a fákat, amott viznek nézték a hajdinavetést és

meguszták, amaz helyen a biró kiiratta egy utcasarokra tapasztalat

nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkü. De emitt meg eltették a

nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor

toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak – meg sok más

egyéb ilyen történet van, a végeredményükben arra alkalmasak, hogy

összekapjanak a legények, ölre mennek s egyszer csak egy gomolyagban

forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát

nézni – bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.

Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul

maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus

tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájditani a maga

dolgával. Mondja is a jegyzői úrnak:

– Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.

– Nem baj az, szülém, arra való.

– Ugy hát? – esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén

állapota fölött. De amugy mög ugy is van, maguk a népért vannak a

hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?

– Majd elmondja szülém.

Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:

– De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt

esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.

– Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.

– Meg… katona…

Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskéit, ez

a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.

A jegyzői úr belesegit:

– Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza

aratási szabadságra.

A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz és azt mondja:

– Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom

mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?

– Hát hol szolgál a gyerek? – kérdezi a jegyző.

– A katonaságnál – mondja a szüle.

– De merre?

– Merre? – kérdezi a szüle. – Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja

is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a

Szibériában.

A jegyzői úr mondja:

– De hiszen akkor fogoly.

A szüle mondja:

– Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel.

– Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.

Mondja megint a jegyzői úr:

– Onnan nem lehet hazahozni, szülém.

A szüle megütődve lép hátra a papucsban.

– Nem? – kérdezi. – Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan

már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd.

Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok

ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyerekemet miért

nem eresztik haza, amikor ugy kellene itthon, mint a falat kenyér?

– De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból

hazaeresszenek.

Mondja a szüle:

– Ugy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után

visszamén. Hiszen azoknak ugy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem

eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt

mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?

– Hát – mondja a jegyzői úr –, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se,

szülém.

– Igaz lélökre mondja? – kérdi a szüle.

– Hát.

– Hát akkor – mondja elszomorodva a szüle –, akkor én hiába is fájlalom

a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.

A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket

Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem

eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi…

A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:

– Már nem tart ugy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk

iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.

Persze, persze. Háborus világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.

János megalázása.

Az öreg János odavolt a másik utcában a kocsmában két deci bort inni,

mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek, ha még egy kicsit

sürübb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cerna

vinában. János meg is fogadta, hogy ezentul nem megy át Tecáékhoz

mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát

fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősit

és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak

nap-nap után meglenni.

Csak lassan – gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán –, mert

háboru van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj,

hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Uri helyen ugyan adnak egy decit

is, de három deci árban, aztán az íze még hirül sem olyan, minta

Tecáéké. Ennélfogva ezentul majd csak minden másodnap megy átal.

Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, hireket hallani

a háboruról s más egyéb körülállásokról.

Most is a drágaságokról tárgyaltak és rettentően panaszkodtak az

emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint

valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire a zsirral,

szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt

gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljövén a Tecáéktól, csak azt

forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról idején és ahogy lehet.

Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hus sem feltétlenül

szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta

is megteszi, az elég rossz, hála istennek és igy kevés kell belőle. Bár

olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás

még nem volt kitalálva s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog

van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor

minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyüt meg lekváros

csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel

elkészithető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad,

tortába meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szakgatott

tészta kutya? Vagy a zsiroskenyér vagy a lángos, vagy a sült krumpli

hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet

kapna, ha katona volna.

János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három

fődologból legyen elég, még „gyugaszban“ is. Lisztecske a zsákban,

krumplicska a pincében, zsirocska szép régi fajta fazekasmunkáju

edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hüvösöl

a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a

gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon

találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva,

még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsirjában paprikásan megsül.

Haj-haj, az ételek királya az és reggel használva, különösen tisztitja a

mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hivni, hanem

ugy, hogy öszömadta.

– Hej – gondolja János –, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne

szörözni…

Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy

ember, cipel egy féloldal szalonnát.

– Ihun – szól neki János –, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?

– Itt vöttem – mondja az ember –, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába

egy bizonyostul.

– Eltönni valónak?

– Nem. Eladásra.

János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni,

mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a

szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette s mekkora haszonért

válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem sulyra megy a dolog,

hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S

János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel

vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal

is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.

– Ketten lösztök – mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi

felfelé a padláslétrán –, olyan alkalmas társad lösz ott a hüvös helyön,

hogy az csak csuda.

Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól

a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva:

– Szerelmes Jézus… hivalkodásomban de mögaláztál…

János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes

embertül.

Nyári kép 1916-ból.

A nyári délutánok a külvárosok utcáin békés időben is nagyon csendesek.

A kis házak keritése felett be lehet látni az udvarokra, alig mozog

bennük valami élő, legfeljebb a macska les verebet s a fecskék

szorgoskodnak vagy a gyerekeket étetvén, vagy uj fészket épitvén uj

gyerekeknek. Olyan nagy gonddal épitkeznek, ugy tapasztgatják a falat,

rakosgatják rá a sarat, mintha kitanult kőmüves volna valamennyi.

Másként pedig csend van, most még inkább, mint máskor. Az emberek

nagyrésze a táborokban, aki itthon maradt, kiment a mezőre aratni, a

fehércselédek elmentek marokverőnek az aratók nyomába, nagy fizetés jár

most azért, soha, mióta a világ áll, ekkora ára nem volt.

Meleg is van, alkalmas meleg, a nap ugy idebámul, mintha sohasem látta

volna még ezt az utcát. Még az ázsiai homokról idekerült ákácfa is alig

állja, sárguló levelei lekonyulnak, mint éjszaka, mikor aludni szokott.

Ezzel az idővel szokott vigasztalódni a tanyai magyar ugy január körül,

mikor nagyon hideg a kut vize, mondván:

– No, majd melegebb lösz ez is Havibúcsúkor.

Hát van is szépen meleg, most kellene belőle néhány zsákkal eltenni

télire. De ilyenkor nem kell senkinek, elbuvik előle az is, aki még

itthon volna. Nem jár az utcán egy lélek sem, néha egy-egy kis játékos

forgószél lecsap és tölcsért csinál a porból. A kurtaboltos is ráhuzta a

boltra a külső faajtót, hogy ne menjen be a hüvösre a vakmeleg, ugy sem

nyomja meg most senki a kilincsét. Mintha kripták volnának a házak,

olyan halott az utca. Még a játékos gyereknép is elnyult valahol a

hüvösön pihenni. Semmi zaj nincsen, egy kutgémes sem nyikorog, egy

kapuajtó sem csapódik be s miután a malacok még nem értek haza a

csürhéről, visitozás sincsen.

A sarkon aztán lassan befordul egy ember. Katonaruhában van, de

civilkalap a fején. Nem sánta, de bottal jár s mégis óvatosan lépked, a

bottal tapogatódzik, hogy az árokba ne lépjen. Nincs neki szemevilága,

fiatal vak katona, a ruháján kis vitézségi ezüst. Ahogy vigyázva halad,

összehuzza a szemét, mintha látni akarna vele, azonban haj, haj, azok az

idők már elmultak. Olykor megáll pihenni. Akkor a vigyázó, figyelő

vonások elsimulnak a képéről, csendesen integet jobbra, balra a fejével

és mosolyog – mit láthat ilyenkor?… S ugyan hová megy éppen most, mikor

a látó emberek sem járnak az utcán.

Van az utcában egy kis kocsma, afféle polgári bormérés. A vak katona

annak az ajtaját nyitná be, de nem is kell benyitni, mert nyitva van.

Belép. Nincsen bent senki. Topogva ütöget szét maga előtt, mig a

botjával széklábat talál. No itt van egy asztal. Elmegy a széléig,

körültapogatja azt is, a kezével megnézi, hogy merre van az asztal,

azután leül a székre. A szegesvégü kampósbotra teszi a két kezefejét,

ráhajlik, a feje biccen hol balra, hol jobbra s megint csak mosolyog.

A gazdaasszony kint mos az udvarban, ahogy a vak zörgött a székkel,

meghallja s bejön.

– Adjon Isten, Jóska – mondja.

– Adjon Isten, Annus néni – mondja a vak. – Nincs itt senki?

– Nincs – feleli az asszony –, én mög mosok itt az udvaron.

– Ugy-ugy – bólint a katona –, csak mosson, Annus néni. Majd én itt

maradok csősznek.

Különös formáju mosolygás rándult végig az ajka szélén, mikor

hozzáteszi:

– Ehhöz a nagy forgalomhoz alighanem elég löszök én is.

Az öreg asszony mélységes fájdalommal néz rá. Nem szól semmit, kifordul

a szobából az udvarra. Az ereszet fala alól leakasztja a szegről a

gerlék kalickáját s leteszi a vak asztalára s kimegy megint mosni.

– Köszönöm, Annus néni – mondja a vak –, köszönöm a jóakaratját.

A gerlék turbékolnak, bugni kezdenek, játszák egymást-kergető szerelmi

játékukat. A vak lehajtja a fejét, azután biccent vele hol erre, hol

arra és mosolyog.

… Szép az, gerlék bugását hallgatni. Az örök éjszakában élő fiatal

katona, mellette zöld erdő hüvös ölébe álmodhatja magát.

Öreg regruták.

Már még a mult nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok,

hallani lehetett, amint a vasuti állomás felé, menés közben ki-kiszólt a

sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre

vidáman:

– Hát öreg tatám, maga nem gyün muszkát verni? Olyan szépen elillene

pedig ide közébünk.

A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a „régi ezreddel

mög a fiatalokkal“ az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:

– Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts

attul, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én

szolgáltam, te még pöndölös ingben csuszkáltál odahaza a porban.

Ugy, ugy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt.

– Ugyan – mondták a katonák – kend már irtóztató öreg szentség, a kend

csontja már el se birná a bornyut.

Emez megvigasztalta:

– Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbirja az még, ha éppen muszáj. Ha

majd a bornyu ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm

tülled.

Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy

valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből

is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában

van üveg alatt a végelbocsájtó-levél, eleinte csak évődésformán

kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:

– Hát mink mikor mögyünk, komám?

– Majd szólnak, ha köllünk, komám.

Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni

ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben birja, a

vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre

csak komolyabban kezdték vallatni egymást: – Hát nem mögyünk, vagy mi?

Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?

Akkor azután meg egymást nevették és egymáson évődtek az emberek, akik

egykoron a király fegyvereit messze földeken „hurcolták“. Arra, aki

időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy

hivják, mert az ilyen könyérpolcüresitő még kránfutternek sem való, bár

hogy voltaképen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat.

Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a

hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet ugy

elhajitani, mint a bornyut.

– Hát nem – szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint

végig megvastagodott termetén és sóhajtva teszi hozzá: – hej, sokba van

ez neköm, kár ezön évődni.

Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna.

Elég neki a maga baja.

– Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona –, amelyik

keritésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak ugy jut át, ha előbb

gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.

Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből

való emberek, akik együtt voltak „oda“, leginkább mind csak ugy

testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb

játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrugatást, ágyeresztést

(ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában a lepedőbe való

bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szolid játékokat, amikben a

fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyült energia

tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az

ilyesmi, akárcsak a köpülyözés, vagy az érvágás.

Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak

azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhasssanak, amin

nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon

sok sors van most olyan, amelyik a szomoruságokat találja ki.

Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az uj törvény, ami az öreg

komákat és testi véreket illetné. No most már – állapitották meg –

nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint

eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem

vagyunk mink annyit érők, mint a fiak? Az.

Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek

felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta

is felőle ez a tiszaszéli Csányi János öreg trombitás:

– Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is.

Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg

elébe a víz ellen jobbat csináltak s azóta a második töltés áll ugyan,

de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.

Az uj törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori

fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy

legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók

vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a

többit:

– Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik,

nem mulik.

Csakugyan, az ujságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy

ekkor meg ekkor érvénybe lép az uj törvény. Ahán – mondták az emberek –,

hát a régi katonáit mégis csak együtt akarja látni a király. A nagy

piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba s odaszálltak a

tanyai kapitányok, esküdtek háza falára s felakasztódtak a korcsmák,

csárdák szobájában a szögre.

– De különben – vélte a csárdás – legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a

kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.

Ugy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan,

a másik lassan, betüzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül

valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt,

mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt

az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami husz; aki

gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át,

idővel elfeledte a betüt, különösen ha nem került katonasorba, ahol

visszaszoktatták rá.

Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással

és büszkeséggel, mert ugy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá

intézi szavát a király, az egykori ezredes ur, az egykori vitéz kapitány

ur, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a

fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj nehéz lesz azt deresedő

fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.

No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni.

Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben

sorozták. De már például Muladi szomszéd igy adja föl a kérdést:

– Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképen mi lössz?

– Már miért?

– Hát hogy – tanakodik Muladi – én mönjek-e, vagy ne mönjek?

– Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország

szolgálatára lönni.

– Ugy ám feleli Muladi –, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős

vagyok. Hogy ugy ötven körül, azt én is ugy vélöm. De hogy egy-kettővel

alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.

Ilyen „kétközbe“ alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is

megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hivták be őket, hogy a

hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz, hogy összezavarták

őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők

voltak benne a hibásak. A mult században még négy korosztályból soroztak

s igy nem sokat numerált az, hogy ki, hányban született, hanem, hogy

hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már

kiszolgálta a három esztendőt s hazament, mint kitanult öreg katona,

mikor az az ugyanazon évbeli születésü ember, akit csak a negyedik

korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval

többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban

álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment,

mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje s nem

akadtak olyan hamar rá az ugynevezett katonaszökevényre, mint most. Volt

aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak.

Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek

katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az

utmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy „hánybeli?“, sohasem azt

kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem, hogy hányadik évben

sorozták.

Most pedig a születési év az irányadó és ebben a külsőbb részek öregjei

között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg

voltkatona-népfölkelőket szólitotta a király, voltak ilyen

megzavarodások. Megszólit az utcán egy öreg hagymás magyar a makói

tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.

– Nézze már kéröm – mondja méltatlankodva – szóltak nállunk is, hogy

gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát

hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a

kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólitják az

embört.

– Hát hánybeli maga?

– Hetvenötbeli.

– Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én.

– Hát persze, hogy öregebb vagyok – mondja a magyar –, hiszen mondom,

hogy 75-be soroztak engöm a makai városházán.

A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a marosmenti

tanyákon, a hetvenötben születetteket szólitotta a régi zászló alá. Az

öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, igy hát ötvenhatban

született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő

naivság, de egyuttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az

öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet

katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud,

azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hivja a régi

katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a

tarisznyába, azután gyerünk. Azután ime mily megbotránkozva mondta: lám,

már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott és még csak nem

is szólitották!

– Jaj – mondta a fölvilágositás után – ma már az egész világ másként

forog, mint ezelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami

változtatást.

A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább igy

katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is

előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajduja,

azután a bíró káplár volt a századnál, a hajduja meg őrmester. De most

már apák és fiak lesznek, azaz, hogy lehetnek ilyenformán.

Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház

második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész

hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért

igyekeznek, mert ott történik az „iratkozás“ az uj törvény szerint.

Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok

találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor,

huszonnyolc-harminc év előtt egy században voltak „standbeliek“.

– Nini – mondja egy negyvenkilences ember –, hiszen ez mög a fírer ur

Borsodi! De möghizott a pofaszijjad, komám!

Pofaszijja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben

az arcot, a fej képes felét jelenti. Ugy lehet, hogy az az ember ezt a

szavat husz néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy ujból

regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak

elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.

Barátságos kezelések történnek a kopottfalu folyosón. Némelyek oly régen

nem látták egymást, „hogy az ritkaság“. Illetve az a ritkaság, hogy most

találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik

Tuladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasuton,

vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei

nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégis csak ritkán

találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett,

az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is

csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony

már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az

utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a

harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen

meg az összehuzó kapocs. Többé az életben, ugy lehet, sohasem

találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs

megint föltámadt és összehozta az embereket.

Előbb csak ugy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e,

akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül s aki él

is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba

jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az

élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába

esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma,

meg minegymás. Egykori szép ifju fiatal életek vidám képein ecetes

spongyával huzogatott végig az élet.

Nézik az emberek egymást, tünődve, jó sorsuak, meg az éppen csak hogy

élhetős nincsetlenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a

huszonötéves találkozón az érettségi után.

Egy ember megáll egy másik ember előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer

csak azt mondja:

– Hát kend csakugyan kend?

– Hát persze – feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A

neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi

forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt.

Igy történik a katonai iroda folyosóján a különös „ismerkedési estély“,

amilyen még nem volt, mióta a világ áll s talán nem is lesz rá

mégegyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak

természetes dolog, hogy segitsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még

birunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben,

mondogatja:

– Engöm oda állithatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, birom ma is

ugy, mint akkor Novibazárban.

Egy régi káplár felel rá, kissé huzódozva:

– A birás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces

voltam. Ötszáz lépésrül négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög

ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?

– A szemetesláda.

– No. Hátha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se

tudnék beletalálni. Mert a szöm… a szöm…

Szomoruan huzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet.

– Ez – mutat rá – ez… Ez letött engöm. Nem látok az óromon tul.

De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a

szomorkodásnak, mikor igy is, ugy is csak egy a fizetés.

– Az – folytatja vidáman –, én is ugy volnék már, mint mikor háztüzet

voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról,

mert azt hitte, hogy macska.

Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van

csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek és kézszoritást

kinál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágositások

kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint

csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket „még tizenhat

manikulás sem tud kiszámolni“. Minden egyéb dolog a manikulások által

kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonynak jár-e

majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsiként böcsülettel

mögszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajjon. Egy ember azon

évődik, hogy hogy komandirozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt

a honvédokhoz behiva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a

mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni,

hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között, ez a feketefejü

öreg káplár Takics Vladimir, nem hiába, hogy nagy kujon volt

világéletében, csak aziránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak,

lesz-e majd minden estére kimaradási engedély?

Igérnek is neki mindjárt nehány bokszot, nyulnyomot, fecskefészket s

egyéb régi kedvességeket.

Igy telik el az ujból regrutává való „iratkozás“ ideje. Szomoru volna,

ha szomorubban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és

öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek, s egy

kicsit gunyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például

mikor egy ember azt mondja:

– Hát másodszor hivnak bennünket regrutának, bátya. – Azt mondja rá

Csáki Pál nevetve:

– De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta,

sose hivták az embört kétször, hogy majd kétször is kifizetik a

nyeremént.

– Ez igaz. De a lutri már elmult. Alighanem valami tévedés történhetett

– mert az ilyesmi előadódik –, hogy akkor nem hivták kétszer az embört…