Jó, francia dohány…

Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza

mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Ugy

mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy

mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy

kicsit az idő, ugyis elég hosszu az éjszaka még aludni, mire kiérnek is

a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az

ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahusleves,

itt bent meg kapható, van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a

husleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara

van, a kocsi ott lehet és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is

istálló.

No igy Mihály, János és Zakar, három vén ember élvezik a levest a

viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak,

hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak

hajlik, mert egyenes természetü volt világéletében, Zakar tehát, mikor a

tányérból magához emeli a megmeritett kanalat, a balkezével mindig a

kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a

finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki

főzte.

Azután esznek még valami kis paprikáshust, mert az ugy szokás kis

helyen, hogy előbb levest főznek a husból és azután kászolitják bő lére

mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg

Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert igy: ízűbb. Akkor egy kis

borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy

kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot. Akkor

felkönyökölnek az asztalra és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha

jönne valaki, aki beszélne.

Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi

kapitányságba, jelönleg katona, de rossz-csont irgalmatlanul, az is volt

világéletében.

Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántit a kopott katonamondurban és

odakiáltja az öregeknek:

– Adjon isten, tatámék.

No ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat

Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kinálja, Várakozó Kis

azonban zacskót hajit az asztalra és azt mondja:

– Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez,

akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták ezt a

dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez

valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.

A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János

bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon s ennélfogva ért a

dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes

miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos

francia dohány.

János rágyujt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.

– Hát – mondja János teljes elismeréssel – hiszöm az istent, de ez

francia dohány.

A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az ize is más, meg a szaga is más,

mint aki idevaló dohány.

– Hát hunnan szörözted te eztet, Fercsi?

Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán s egykedvüen feleli:

– Verdunbul.

Zakár mondja:

– Az messze löhet.

Fercsi mondja rettentő komolysággal:

– Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát

tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj de

nyomoruságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a

franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a

szél elvinné üket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a

vasalót beletönni a zsebibe.

Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter

bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.

– Hát aztán – kérdezi Mihály, hogy kerültél haza abbul az idegenbül,

Fercsi?

Fercsi a lábára mutat:

– Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt

vagyok a hatos számu kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályu

szanaszét katona betegek felett.

Ez szép. A caltábornagyutcába első számu hatos szanaszét. Ez se egészen

valami utolsó sarzsi lehet. Még egy litert bort lehet hozni erre a nagy

ijedtségre. Aztán – –

– Aztán – kérdezi Zakar –, hogy gyüttél onan a Verdunbul haza?

Mondja Fercsi:

– Negyedfél napig hozott a vasut. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a

hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig az hozott a tengörön.

De a lábam majd elveszött a fájdalomtul, ahogy hányt-vetött az a hajó.

– Huj – mondja az öreg Mihály.

A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát,

kérdezvén:

– Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?

Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:

– Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycimer

fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrul Durazzóba, mert akkor a

vasut az ellenségöt szállitotta. Mert azoknak is csak köll helyet

engedni, hogy mozoghassanak.

A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes

szavaira eltünt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.

– Huj – mondja Mihály bácsi –, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?

Fercsi mondja, – tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia

dohányt:

– Hát persze. Mert az ott ugy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem

ugy, mint minálunk a kórmán.

No, hogy a kórmány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja

Zakar.

– Félegyházárul egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt

akar csinálni a kórmán. Mi tüllünk mög mindön valamirevaló lovat

elvittek, mert ugyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.

– Azonban ne politizáljunk. Háboru van és a nemzet fogjon össze – véli

Mihály – rá érünk majd azután is mögént veszeködni, ha előbb láb alá

töszik a fiak amazokat. Inkább arrul beszéljön a Fercsi, hogy mi volt

abban a Verdunban?

Fercsi nagyot huz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak…

negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter… százhusz centiméter… hu…

hu… sss… sss… ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban

pedig ugy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár – az öregék

elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj

és szól Mihály gazdának:

– Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.

Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csentres

közül, önt bele és nyujtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.

– Nye – mondja –, nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira

kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába!

Mihály, mint célszerü tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a

cigányokkal is annakidején vasvillával és katona is volt valamikor

odaalá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az

értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Az attól nem ijed meg. Az

csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is emliti, ez

már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó

asszony. Négy katonafiu anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár

emigy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud

beszélni a Verdunrul, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált,

hogy azt el lehetne hallgatni, amig csak a nap fel nem jön. Mert

rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira

is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó

jegenyenyárfák és álmosodó ákácok között… Mári most alighanem locsolja a

kiskertben, mint délután szokás a legényvirágot, a bazsaruzsa tövét,

miegymást, szegfüvet, őszi rózsát – igaza van a muszkának, ne hagyjuk

Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bujjunk ki a város órmótlan

kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a

poháron.

Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok

után a vendéglősné:

– Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya

rosszcsont, Várakozó beszél? Hiszen ez mióta csak katona, egy élő lépést

se tött ki a város határábul, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya

csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a

Verdunban lött volna.

Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy

kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő multán azt mondja:

– Szép eszmetöhetsége van neki.

Nyikuláj zörög az ajtón:

– Gázda…

Julis asszony levelez.

Az orosz fogolytáborokból a magyar levél érkezik legnehezebben haza,

bizonyára azért, mert nem tudják elolvasni a cenzurán, hogy mi van

beleirva. Sok hivatalt kell megjárnia, amig valahol akad egy olyan

muszka, aki valamit tud magyarul is, az meg bizonyosan, ha fölszaparodik

előtte a levél, könnyen csinál százból ötvenet. Erre rájött már a

foglyok egy része és ugy segit a dolgon, hogy a levelét vagy németül

iratja, vagy pedig oroszul. Leghamarabb bizonyosan akkor ér haza, ha

oroszul van irva, csakhogy akkor meg az a baj, hogy itthon nem tudják

sem elolvasni, sem megérteni.

Az orosz táborokban pedig van erről a tájról nem kevés ember, mert az

egyik ezredünk is ott volt Przemysl védői között, amikor a vár elesett.

A tanyai asszony, akinek ugyancsak ott van az ura, szintén ilyen

muszkanyelvü levelezőlapot kap. Nézi, forgatja, nem érti. Viszi a

szomszédokhoz, azok sem értik.

– Hát az urad, bizonyosan az urad, Julis – mondják neki –, azt nem löhet

mondani, hogy nem az volna, mert ki irna onnan neköd más.

– Az hát – feleli Julis –, csak az uram löhet, mert még a tanyaszám is

rá van irva a levélre.

– Nohát akkor… Hanem ezöket a betüket itt nem ismeri senki. Aztán ha

ismerné is, akkor se mönne vele sömmire, mert nem tud ezön a

vadkácsa-nyelvön.

Julis elszomorodik. Ahogy megörült a levél jöttinek, most annyira

kedvetlen.

– Jaj, jaj – panaszolja –, akkor most se azt nem tudom, hogy mit irt, se

mássát nem tudom küldeni a levélnek.

– Hát ez körülbelül igy is van – mondják a szomszédságból az itthonlevő

öregek. – Hanem nézd csak. Arra a rivódülői szélmalom felé, a Papdi

Gergő tanyáján vannak muszka foglyok, próbálkozz azokkal. Kicsit messze

van ugyan…

– Nem bánom én – hevül az asszony – akármilyen messzire is. Csak

tudhatnám, hogy mit ir az uram, azután, hogy én is irathatnék.

El is megy Gergőékhez, a harmadik kapitányságba Julis, bot a kezében,

mert most az asszony az ember, tarisznya a vállán, viszi benne a

levelet. De nem sok szerencsével jár. A Papdi-tanyán van négy muszka is,

de abból éppen a három beszédesebb, aki már tud egy kicsit magyarul

„habogni“, nem ismer irást. A negyedik ismeri a betüt, el is olvassa a

levelet, de ez meg olyan szótalan, mintha kuka volna, aminthogy nem is

igen tud még a köszönésen kivül egyebet magyarul. Szomoru tekintete

fölvidámul az ismerős betükre, böngészi, olvassa is félhangosan, de csak

magának; de azt már nem tudja elmagyarázni, hogy mi van benne. Csak a

két karjával, a két kezefejével mutogat ezt, azt, azután elfordul,

elmegy nagy csizmáiban a sövénykerítésig, belefogódzik, lehajtja a fejét

és megint csak a régi szótalan.

– Ennek valami férög rágja a szíve gyükerit – véli Papdi Gergely –, mert

mindig az egereket szeretné itatni a szömibül.

Próbálják szólásra birni, nem sikerül. Beszélik neki, hogy a többi

muszkának mondja el, hogy mi van a levélben, azok már tudnak magyarul

ezt, azt, majd csak szólnak valamit. De hiábavaló a beszéd, a muszka

csak a vállát rázza.

No, igy Julis dolgavégezetlen jön elő Gergőék tanyájáról. A szomszédok

azt ajánlják neki, hogy most már ne keresgéljen a tanyák közt a többi

muszka után, hanem menjen be a levéllel a városba, ott hamarabb dülőre

jut. Menjen a városházára, ott majd csak utbaigazítják valamerre.

Julis hát utbaindult a város felé. Még be sem ér azonban, már feleuton

adnak neki jó tanácsot, hogy menjen abba a kórházba, ahol orosz betegek

is vannak, azok között akad tiszt is, nemcsak kétkézimunkás, ott majd

eligazitják az ügyét valahogy.

– Ugy-ugy, köszönöm is – mondja a fáradt asszony, de azért vidáman

lépked tovább, hogy megtudja, mit irt az ura a levélben. És hogy még

„választot“ is lehessen rá küldeni.

Van most elég kórház, nem kell egyért tüvé tenni a várost, Julis hamar

odaakad. Még az a szerencséje is van, hogy a kórház kapujában aki urnak

elpanaszolja a baját, az éppen az odavaló főorvos. Aki pedig mondja:

– No, ezen könnyen segitünk. Van itt olyan orosz, aki elolvassa.

– Jaj, kéröm – szorong Julis –, de mit ér az, ha a muszka nem tud

magyarul.

– Hát az nem baj – mondja a főorvos –, majd olyant keresünk, aki németül

is tud.

– Németül – riad föl Julis –, hát hiszen nem tudok én németül se.

– Tudok én. Majd az orosz elmondja nekem németül, én meg majd elmondom

magának magyarul.

Julis asszony eleinte nem tudja megérteni, hogy ez igy harmadkézből is

mehet, de azután rájön, hogy az egészen rendben lesz.

A beteg orosz azután elolvassa a levelet, elmondja a főorvosnak németül,

hogy mi van benne, ő meg elmondja Julisnak magyarul. Julis elfogódva

hallgatja… istenem, milyen messziről jön, aztán háromféle beszéd kell

hozzá. Kérdezi is, mint illik, hogy mivel tartozik a szivességért?

– Nem arról van szó – mondja a főorvos –, hanem most majd ugyanilyen

uton elküldjük a Mihálynak a választot. Maga mondja el nekem, hogy mit

akar iratni, én elmondom a muszkának németül, a muszka megirja oroszul,

aztán ott Kabarovszkban a Mihálynak elmondják magyarul. Hát mit izen?

Julis most van csak megállva végképp. Már harmadfélnapja jár-kél a

levéllel és az még az eszébe sem jutott, hogy mit kellene üzenni.

Elgondolkozva szól:

– Tudja az isten…

– De hát csak maga tudja, hogy mit akar iratni?

Julis mondja:

– Jobban tudja aztat a főorvos ur. Nem tudok én az ilyenhöz.

– De valamit mégis csak akar izenni az urának?

– Igön, igön – felel hirtelen és büszkén Julis asszony –, tessék

mögiratni neki, hogy röndben betakaritották az egész termést…

Se több, se kevesebb, ez Mihálynak elég. Mihály ebből mindent megért,

mert ez azt jelenti, hogy a ház tájéka is rendben van. Julis boldog

ezzel a levéllel és azzal távozik, hogy ha már nem lehet fizetni a

szivességért és a „jóakaratért“, akkor az uristen aranyozza mög a

kezüket.

Régi huszár muszkasipkában.

Zömök, pirosképü, nagybajuszu, mélyhangu magyar betolja a külvárosi

vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja és azt mondja,

hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvü. No, ezt

nem is kell mondani, meglátszik a derüs ábrázaton, hogy Pista bácsi

valamivel már igen meg lehetett elégedve és ennek az örömére némi kis

áldomást csinált valahol.

– Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi – kérdezi a gazdasszony.

Pista szinte elhülve döngi a reszelős mély hangon:

– Hát nem látják rajtam?

Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset, most is

olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyürve könyéken fölül,

egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:

– Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.

– Jaj, jaj – indulatoskodik tréfásan Pista bácsi –, pedig éppen csak

azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már igy is

vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az uton, ehun a karomon a

helye – de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a

gumilabda.

A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista

bácsinak a könyöke véres. No de hát ezért csak nem jött be a barákok

közül, mert ezt már utközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor

valami különös mutogatnivaló az egész emberen?

– Ejnye, a teremtésit neki – dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi –,

hát nincsen szömetök? Hát a fejemre nézzetök!

Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy

irgalmatlan hosszu nagy sipka van a fejiben, fehér asztrakánból. A

magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszu föveget,

de csak feketéből, de mert a tulatiszai rácok fehéret meg tarkát is

viselnek, hát nem volt valami nagyon föltünő ez a viselet. De most

látják, hogy ez a sipka mégsem olyan, mint milyenek az idevaló sipkák

leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lémén a nyakáig, az oldala

kerek, a teteje szürke bársony – hát miféle sipka ez a Pista bácsi

fejiben?

– No – mondja Pista mögelégödve –, csakhogy mögláttátok! Hát illik-e

neköm?

Nézegeti magát a tükörben, előrehuzza, hátratolja, azután a balszemére

vágja, mert mégis csak ugy a legalkalmasabb az ilyen viselet.

– Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképü fejhez, a bajuszhoz, de hát

hol szedte ezt a sipkát?

– Hol ám – mondja ellágyulva Pista bácsi –, hát tudjátok, olyan jámborok

ezök a muszka foglyok ott a barákokba, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok

vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális.

Az… Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal,

ugy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot.

Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög

a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot… Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd

csak.

Igy már érthető a dolog s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor

megkeresi, hogy hol van a falon a tükör és a tükör előtt illegeti a

fejében a mihókot.

Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes

foglalkozás, ugy hogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó

lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a

biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga ugy menjen mellette, mert

majd megint leveri a másik könyökéről a „funért“.

Azonban Pista bácsi tiltakozik:

– Én – mondja sértődötten –, aki mindön remonda-lovat mögültem, ezön a

hitvány vaslovon ne tudnék ülni?

Hiszen jól van no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista

kihajtja az ajtón a vaslovat s az utcán próbál rá felülni. Nem megy

azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra

billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg

bőrpapucs s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a

bicikli papucsába bele is igazódik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába

marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn.

Pista kezd mérges lenni. – Talán az ördög bujt beléd? – kérdezi a

biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy

inkább vezesse a vaslovat „vezetékön“, mert különben összetöri magát s

azután majd három orvos is varrhatja, még sem tudja összefoldozni.

E megszégyenitő gyanusitásokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van

minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát

belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. –

No – mondják neki az emberek –, ha ezzel bukik kend föl az uton,

körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán…

majd ott ereszti a füstöt a pipa.

Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a

hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a

vaslovat s ime, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak

egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan

jobbra is, balra is, de azután nyilegyenesen száguld vele Pista bácsi a

fák alatt, a szájában az egyenesszáru pipával, a fejiben a nagy muszka

asztrakán mihókkal.

Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek

utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol

arra. De amikor már egyenesre nyilt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa

felől s az előbb emlitett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel

mondta:

– Hát huszár volt, a fene teremti… Huszár még mainap is… az ördög bujjon

a bolond sipkájába…

Jakab Jakab a diplomáciával.

Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan

világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját,

hogy legyen a lovaknak valami falni valójuk. Most a tarlónak is ára van,

annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott és ami paréj nőtt

volna rajta, ha eső lett volna hozzá.

Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy igy közelebb

jusson a fák alatt ülőkhöz és szóbeszélgetésbe elegyedhessen.

Jószándéku, célszerü ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot

nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a

Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt az összeütközése. A lovakkal

idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten.

Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun-e, hát maga?

Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is ugy élnek már,

mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a

combjukra akasztani, mint a szögre.

– Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a

lónak, az most megolvashatja. – Hát hiszen kéröm, ami azt illeti… Mindön

soványodik, az embör is…

Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:

– Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.

– Hát persze, hogy kettő. Két ló is kettő.

– De ne tessék furfangérozni – veti közbe Jakab – hanem a ló mög az

embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjjon huz eggyet, de

ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét huzza. Az nem

a szíjj után igazodik. Hacsak nem a szíjjustor után.

Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is,

hogy oh mely keserves az lónak élete, huzás- és vonásban telik el élete.

Lónak lenni nem jó.

– Imitt-amott már még majd embörnek sem – véli Jakab elkomorodva. –

Szégyönlet a világra ez a háboru.

Ej, ne is beszéljünk róla, ugy sem segíthetünk vele rajta egy szikrát

sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha

az ember szélütés lehetne ugy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az

erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér

löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába

vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.

A mezőszélen ilyen szelid beszélgetések folynak, de csak a vén fák

levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá

semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem,

amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön

napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan

kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely

barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár

ló jön közelebb és rázza a fejét.

– No – mondja neki Jakab – estére szél lössz, majd kevesebb lössz a

szunyog.

– Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?

Az öreg végighuzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert

van neki még, szürke ugyan, de sok.

– Hát – mondja a kérdésre – mint a kutya a kutban.

Hát ez elég. A kutya a kutban sohasem időzött szivesen. Jakab szava

nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiunak az

apja és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp

adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a

fokoscsákányt, még az is – mondja Jakab – akit a napsugárral

helyrehozattak.

Ez a legfiatalabb fiu, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában

vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték és otthon a

tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A

felséges napisten igy segitvén az Imrén, az Imre legény elment a többi

után. Most az Albániába van a tüzéröknél – mondja Jakab és rászól a

lóra: – eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fujsz, mint a

duda.

Az ilyen barátságos lófuvás után nem győzi az ember a szemét törőlgetni.

Azt mondja Jakab:

– Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?

Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert

azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab

előhuzza a zsebből az ujságlapot, abból mutatja: – a Vojuzánál állnak,

hát mért köll innen a makraszéki tó vizitül a Vojúza viziig mönni?

Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a

hidon átal ide és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a tulsó

oldalra, hogy egy öreg ember a hid gyalogjárójáról csodálkozva mondta: –

miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a

kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.

De a fiatalok is gondolkoztak igy valaha. A szerelmes kislány, amikor

megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék-mentés huszárokat és

helyettük sötétkék-mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem

cserélik csak ki a mentéket?

Azonban hát most nem igy forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki

tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojúza

vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)

Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az uristen

kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia. – Szálljon rá a

hólyagos himlő – véli Jakab Jakab. Véleménye közhelyesléssel találkozik.

– Hát – mondja Jakab – én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák

kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szarajevói vár falára. Hát aztán

tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?

Az ujságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:

– Hát micsoda az a balkáni politika?

– Ezt nem tudja sönki.

– Nem tudja? – hördül föl Jakab. – De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk

olvasnak könyveket, irnak ujságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojúzához

mönni? Hát mi az a balkáni politika?

Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak

között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a

balkáni politika. Ki tudná megmondani. Talán a Badár ló, aki belefúj az

öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.

– Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a

„svába“ katona kezét, hogy az ottlétünk enyhitette a mohamedán vallásu

szlávok szigoru uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly

pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már

részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári

népek. És ekkor, az idők ujrafordulásában, a „svába“ katona kezét a

török vallásu népek csókolták, mivelhogy fölszabaditották őket a

szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól.

Hát van itt politika? Huszonnyolc év – csak egy fél emberöltő – és ezen

idő alatt baráttá váltak az ellenségek és gyilkosokká a barátok. Még ma

is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki

tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem… elég vér folyt már

eddig is… sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölirtátok,

hogy kakoje si ti jos?

Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor

hunyadi Noák föltette az ászlót és bizonyára ment is utána ennek a vitéz

kapitány ur hunyadi Noáknak.

Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár

lovat itatni, a szive mélyébe temetvén két elesett fiát.

A tatár.

A vendéglő ajtaján bejön egy idősebb katona, itthonszolgáló iparos,

alighanem patkolókovács, mert azonnal mondja neki egy ember, kapdosván a

nyaka körül a legyek után:

– Nem hiába, hogy a kovácsokat itthonhagyták, de ugy nézöm, hogy már még

a legyek lába is mög van patkolva.

A kovács után nagy szál muszka huzódik be az ajtón. Izmos, csontos

ember, az állán kinőtt a kecskeszakáll. A feje nagy, szinte szögletes, a

szeme kicsi, a nagy, erős ember minden mozdulata gyámoltalan, látszik

rajta, hogy érzi, hogy fogoly. A gazdája pedig jó szívvel kinálja,

mutatván kézzel is:

– Ülj le.

A fogoly int s azt mondja:

– Ne treba.

Hogy nem szabad.

De a kovács csak lenyomja a székre:

– Ülj már le, hiszen eleget álltunk eddig.

– Ejnye – mondja neki egy ember –, de nagy barátságban vagy a

muszkáddal?

A kovács védekezik:

– Nem barátság ez. Ellenségök vagyunk. Én magyar katona, ez muszka

katona. De ez jó embör. Ez olyan munkás, hogy párja nincsen. Ha ezt

kiküldöm a vasutra vasért, aztán azt mondom neki: friskó, olyan hamar

hazagyün a vassal, hogy más embör kocsin se gyünne olyan hirtelen haza.

Ugy-e – szól hozzá –, te friskó embör vagy?

A fogoly egy kicsit mosolyog s ráhagyja:

– Friskó.

Mások mondják:

– Ez akkor ritka muszka. Mert biz az valamennyi lassan jár, mint az

uraság ökre.

– Nem is muszka ez –, mondja a kovács. – Csak ugy kötéllel fogta a

muszka katonának. Nem orosz ez, hanem tatár.

A fogoly felemeli a fejét, végigtekint az embereken, azután nézi a

szines képeket a falon, az aradi tizenhármat, a negyvennyolcas Talpra

magyart. Arra egy falu van rajzolva, azt nézi. Talán otthon a Krimben is

ilyen vályogfalkeritéses falvaik vannak. Nyedgin kaukázusi történeteiben

az ottvaló falvak egészen ugy vannak rajzolva, mintha magyar faluk

volnának. Petőfi kék köpenyegén, Damjanich vérpiros atilláján akad meg a

szeme. A gólyafészkeken, a jegenyefákon. Kis padok a házak előtt, a

padlásablakon kidugva két cső véres kukorica. Mit gondolhat ilyenkor a

szótalan tatár? A kezefejét végighuzza a homlokán.

A kovács egy kis pohár bort kér.

– Hát mért nem kettőt parancsolsz ki? A cimborának is.

A kovács legyint.

– Nem iszik ez. Török ennek a vallása. Tilos ennek a bor.

– Ajhaj, mese az – mondja egy öreg, egykori novibazári katona –, mikor

mink lent voltunk, mind mögitta a török katona a bort. A rumot mög

szódavizzel kezelték.

– Jaj – véli a kovács –, az más. De ez a fogoly nem ilyen. Ez hercegi

vérbül származik. A másik muszka azt mondja, hogy ez a tatár otthun

knyáz.

A knyáz szóra a fogoly megint felveti a szemét, de nem az emberekre,

hanem a fali képekre. Az tetszik neki. A sok tarka szin, a kalpagok, az

aranysujtás, a rézveret a kardokon. Ami régi. Tifliszben a vásárokon az

emberek most is acélpáncélt hordanak, abban járják a fegyvertáncot, ha

kedvük van hozzá.

A kovács odatolja a poharat a tatár elé:

– No. Kóstold mög.

A knyáz határozott kézmozdulattal tolja vissza a poharat az asztalon s

keményen, mintha tanitómester volna valamely iskolában, mondja a

fogolytartó gazdának:

– Ne treba. Nem szabad.

A kovács erőszakoskodik.

– Igyál hát, csak egy hörpintést. Kóstold meg, knyáz. – A knyáz szóra a

tatár megint elmosolyodik és szeliden mondja:

– Ne treba, ne treba.

Egy ember odamegy hozzá s belenyul a zsebbe. A zsebből cigarettákat

halász elő. Ritka madár ez is manapság, mint az arasztos szalonna. A

tatár nézi, hogy mit akar a magyar? A magyar mondja neki:

– Tessék. No ne. Ne no.

Egyet kivesz a tenyérből.

– Még egyet. Jos jedán –, mondja neki a rác tudományokban bővelkedő

férfiu.

Még egyet elvesz, szalutál a tányérsipka alul. Mondja neki a kovács:

– Mondd, hogy köszönöm. Ugy mondd, hogy: kö-szö-nöm.

A tatár a fejével integet, hogy nem mondja. Ne treba. Nem szabad. Hanem

állandóan szalutál, mint Andersen meséiben az ólomkatona, aki, mikor

fejjel lefelé szorult bele a csatorna kövei közé, ott is következetesen

és kitartóan szalutált.

Közben mondja a kovács:

– Dolog van. Gyere tatár. Ma még negyven patkót föl köll verni.

A fogoly megy a gazdája után. Szalutál, mindig szalutál. Ahogy a ház

előtt elhaladnak, az ablakokon keresztül belátszik, hogy a tatár katona

még a háznak is szalutál. Jól bele van törve a muszka divatba. Azonban

hát cigarettát kapott a knyáz s ez sok mindent megmagyaráz.

A dohány nagy ur.

Mindenek változnak.

Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint

elfogy az erő, ámbár hiszen igy van ezzel kerekátaljában mindenki.

Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig

megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja

van ezekkel a mostani állapotokkal.

János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás: a

birkával vergődik, minélfogva egy kissé igy többre is tartja magát, mint

aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis

rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert

hiszen majd hasitaná ő is a föld hátát, ha olyan volna a földje, hogy

azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely

darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert

azon csak ez az egyszerü jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz

való még egyszerübb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi

nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a

lánynak: a szived a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az

ágyon.

Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól

legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal,

szélben, esőben s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvü

földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás

vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá

nyárára a nagyszélü kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a

birka adózik be neki a subával együtt.

Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszu esztendőkön át,

szerzett szép darab juhfalkát, „ragasztott“ is magának a legelőszélben

tanyát s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó

vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre

a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Igy aztán

tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nem igen

szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.

Azonban történt, hogy elkövetkezett a háboru s apránkint Halbőrnek

bekivánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább

huszár, mert mint állattal foglalkozó s jószágszerető embert

odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves

suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg

beállott önként s igy egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.

Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad

uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg

hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét

szokni, amit az ember amugy sem felejtett el.

Csak hát szokatlan egy kicsit, mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg

nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig

nedves, nem jó fekvés esik rajta, különösen ez az árva birkának való

szíkföld ebben a a sok nedvességben ugy elmállik, mint a szappan.

Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar ugy száguldoz végig a

lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben

lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már

megérzi az ember.

Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a

tanyába és kigurit a szinből egy olyan nyolcakós-forma hordót. A felső

abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Igy csinál belőle kádat,

vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.

Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót és kiguritja maga előtt a

bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a

nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra,

azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván:

ez nem tartozik énrám, hát nem törődik vele.

Halbőr csak neveti a sok értetlent:

– Hiszen tudom én, amit tudok – mondja nekik magyarázólag.

A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért

szamár, hogy elüljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az

elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.

Halbőr, mint régi „nyájajuhász“ hátul „mén“ s a kecsegeorru

juhászcsizmával rug olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a

lábonjárók után.

Persze az egész eljárás, igy külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető.

A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki

sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit ugy

kelljen a mezőn gurigálni.

Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén

ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése

előtt.

No, köszönés után:

– Hát János bácsi, hát mire végzi?

– Hát ehun-e – mondja Halbőr – ténförgök utánuk, mert magam maradtam.

– Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó… talán bort gurigat

benne?

– Bort? – ismétli sértődve Halbőr. – Nem iszik a röndös juhász bort,

csak ha csárda mellé ér.

– Mög ha ögyébb alkalom előadódik.

– Nono – neveti az öreg – az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. De

hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.

– Aztán mirül jó?

– Hát – mondja Halbőr – most ez a tanya.

– Tanya? Guruló tanya is van.

– Eddig nem volt – neveti megint az öreg – de most már van. Mert tudja,

kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai

hálást nem birom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én

nagyon, amiuta födélalattháló tanyai lakos löttem. Olyan finum-fánum

lött a büröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába

húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárul

a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem birok pihenni, nem

birok pihenni, no.

– Hát aztán a hordó?

– Hát mikor szél van, mög eső van, belebujok a hordóba, aztán abban

alszok.

– Ugy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent

eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.

– Ez? – néz végig a hordón meggyőződéssel János. – Ez? Ez különb, mint a

vertfalú födeles tanya. Mert ezt ugy forditom éllel a szélnek, ahogy én

akarom…

… Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rugott a hordón, hogy menjen a

többi lábasjószág után.

Ötvenesek.

Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van

az ötvenegyedikben. De azért amugy szálas ember, egyenesen ül a széken,

a válla rendben tölti ki a katonagunyát, a hosszu ősz bajusz a

nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény

tekintetü szemek tekintenek ki a világba a sasállásu veresbarna orr

fölött: ez az ember nem most lett először katona és ez az ember szép

legény lehetett valamikor.

A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak ugy olyan negyvenötös

forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad

kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg

nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel:

ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de

azért ez az ember sem most először katona.

Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hivnak. Most ülnek az

asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert

mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás: rukkolás,

hivatás: hivatás. Hivatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszáru kis

fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól,

nézik, hogy merre száll?

A görbehátu önt a két kis pohárba s az egyikkel az egyenesvállu felé

taszitja a másikat. Izlelik.

Az egyenesvállu lehuzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a

kezefejére: nézi, hogy, ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is

lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét.

Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az

ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.

A görbehátu szivja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szivja, de most

sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyul önkéntelen

mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már

feleutjában visszahuzza a kezét, mivelhogy ugyis hiába nyujtaná, mert

mostanában nem igen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát

körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé

vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.

Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyul

rajta a bluza külső kebelébe, előhuzza belőle a gyufaskatulyát s

odatolja a görbehátu elébe.

A görbehátu biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz,

amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot,

de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.

Amaz nézi.

Közben hol nyilik, hol csapódik az ajtó, jönek-mennek negyvenötösek meg

ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, uj és finom regruták, a

szentséges királynak a legszentségesebb hallhatatlan vén katonái. Ott

van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne

józan emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság

szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos

ur, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony

meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka, – lehet azonban néhány

jópálos negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a

hosszuszáruban, mert, mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály

ötvenesnek:

– Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a

virághagymát, nini.

A görbehátu nem szól semmit, az egyenesvállu sem szól semmit. A

görbehátu kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már

a nyelével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat és végighuzza a

skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy

ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz.

Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.

Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorru átnyul

a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem

valónak nézett, megvetett gyufaszálat és a gyufaszálon huzza végig a

skatulya oldalát.

Lángra kap igy és a sasorru nyujtja a tutajbajuszunak a tüzet a pipába.

Biccentés. Visszabiccentés.

Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállu:

– Gyarló vagyon most nagyon a disznó.

A görbehátu a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit

ilyenkor forditani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a

makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is

olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.

A disznó. Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ,

hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.

– No, no – mondja. – A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó

nem beótott disznó. A disznó szöröncse.

Bólint a másik öreg katona szótalanul. Hosszu hallgatás van megint.

Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes,

akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos ur s Karácsony Fekete a

másik asztalnál azt véli felőle, hogy akkor miért nem maradt fönt a fán?

Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállu azt

mondja:

– Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása,

hogy elpártol az embörtül.

A görbehátu a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra huzgálja valamennyit,

hogy vajjon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben

odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban.

Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket,

azután azt mondja:

– Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbul, mert

negyvenhatot tartott.

A sasorru kérdezi:

– A háboru utától fogva?

Most meg a görbehátu hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:

– Nem. Csak a tavalyi esztendőben.

Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem

tudja. Az eszmélet szétszórodik. A fiak oda szerteszéjjel ország

használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is ime megint fegyver

alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben

elmult. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Ugy lehet,

hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte

már ezeket, mert az élet mindig uj gondokat teremt és ezek a sirásói a

régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami.

Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart igy áldana meg az

Isten. Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a

fejünkre akar nyölni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hivta a

király – hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési

igazsága, aki csámpás?

Körülbelül igy mászkálhatnak a gondolatok a sasorruban, a koponya

agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a

görbehátunak:

– Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.

A görbehátu bólint s hidegszáju lévén, megint csak a gyufa irányában

nyujtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállu elébe is tolja a

gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:

– A tokja ódalát huzzad végig a fejin, kis fiam.

Ugy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanitsa a fiatalabbat,

amiben tudja.

A szenvedélyről.

Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és

miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó,

hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert

mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan

öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:

– Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan

régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás

cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát,

akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, a valóságos novibazári baka

voltam, az az ur, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanu is löhet rá.

– Nono – mondja a másik. – Hát hiszen, ami aztat illeti.

– Nono – mondja megint amaz. – Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak

mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt

mondok.

– Hát hiszen – mondja megint csak amaz – senki se kételködik benne.

De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az

asztal legszélére huzza, hogy amaz a koccintás kisértésébe ne jöhessen,

pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, ugy nézi, hogy

miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:

– Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?

Azt mondja emez:

– Ugy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a

katonagléda alá. Nézd csak – teszi hozzá megbotránkozva –, nem is olyan

a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.

– Csakugyan?

– Hát…

Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal.

Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti

tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:

– Hát hun szolgált kend, sógor?

Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (ugy mondják ezt, hogy félagyarra

vágja) s csak ugy odavetőleg feleli:

– Nem tud maga arrul. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi

lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az

ádriai tengör partján: mit tud ahhon egy baka?

No hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl és elborultan

néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:

– Hát kend kend? Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt

hat lába vót, még se járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A

török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a

poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.

– A Klágenfurtba – igazitja ki emez.

Amaz legyint a kezével.

– Egyre mén – mondja. – Ide furt, oda furt, furtonfurt. De csak nem meri

kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?

Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve

a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:

– Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon én hozzám. Mi az a baka? A

szenvedéj, a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A

baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a

risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az

önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrul, a futrázsrul,

szénárul, szalmárul, zabrul, szerszámrul, kardrul, puskárul, istállórul,

szénapadlásrul, zabmagazinrul – mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi

az az igazi katona szenvedéj?

Csak ugy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért

tagadhatatlanul sulyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka

zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj –

mégis csak sulyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:

– Maguknál, tisztölt úr, hogy fujták a maródivizitöt röggel?

– Micsodát?

– A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe.

Azt mondja az egykori huszár:

– Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rulla.

Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy

amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem

ismeri.

– Hát – mondja kiváló fesőbbséggel – az van. Az mindön trombitán van.

Aztán mindön röggel van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte

stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de

be-teg va-gyok…

A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az

értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a

bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert ugy

sem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi

szenvedéj. Hát megint csak ugy odavetőleg, félvállról mondja:

– Mifelénk ilyesmit nem fujtak. Mert mi köztünk nem szokott annyi beteg

lönni, mint a nagyságos gyalogságnál. Pedig több vót a szenvedéj…

Etal és Tóni.

A kapásunk lánya volt az Etel, sugárnövésü, karcsu teremtés, de talán

egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria – vélte felőle

az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész

életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az

olasz földön és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc

esztendeig, mindig oda alá, hol a Venédigbe, hol a Pádovába és sokszor

évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő

embert a régi katona-tréfáival.

Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől

engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett,

vissza kell téritenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz

az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van

az ára és kéröm a bocsánatot. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki

rászánta magát az uj életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a

nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézek

ellen és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes

éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gunnyal Kánya Tóni:

– Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tüllük, aztán hogy

kérsz tüllük bocsánatot? – amely kérdésre az ujhitü nem igen tudott

felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált

utasitást a könyveiben.

Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a

gunynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-hegyhez

tartozván. Mindig ugy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, ugy is

ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle.

Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemü dolgok

felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog

megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok

előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi

be a várat, hanem fehérlovat áldoz érte.

Etel tehát – azaz, hogy a szebbszavu tanyai nyelvben Etal – ilyen

észjárások között élt az özvegy, vén katona kisded kapási lakásán; nem

lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is

történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség

ellen nincsen orvosság és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri.

Karcsu volt tehát az Etal, de karcsubb, mint kellene, bár a járása olyan

gyors és sebes, mint az ünő szarvasé.

Ez a szarvasjárása, vékony formája tette alighanem, hogy szivesen

váltott vele szót egy erős termetü legény, csupa izom, olyan, mint a

vasék, aki napszámba járt a tanyába s a forró homokon, a szőlővenyigék

között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt

magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kutból meriteni az udvarban,

ahol láthatta Etalt is.

Igy történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg

Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorru Kánya olyanformán

legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentul járhatsz

mezitláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a

sorsok amugy is meg vannak irva a láthatatlan nagy könyvben és az égi

lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből

olykor addig bámul, mig csak szét nem foszlanak.

Tóni meg az Etal igy összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem

kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a

betegséggel és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is

szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni,

amugy. Azonban lehet, hogy az ugy van, hogy az egészség átruházódik a

tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba

jártak mind a ketten és birták. Etal még sudárabb lett, még karcsubb, s

birván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött

abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy

élettapasztalatainak nagy igazságai igy beteljesülnek, nagy

hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen

körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint, hogy szintén

meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zsenéreknél szolgált

és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Igy, az öregek

Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták

emezeknek. No, nem tulságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból

ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten

rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga

felesleges részét a betegségnek és az a szó vert szét a tájon, hogy

nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.

Történt azután, hogy a nagybajuszu és nagyszakállu királyunk „kiszólt a

szőr közül“ a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne

várjon tüllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy

mindön katonámnak leveleket irkáljak, nini… Tóni elköszönt tehát

Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó

szétvert a tájon és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem

marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott

nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a

kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg

ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem

verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gunyolták azért, hogy a

betegséget akarja elvenni.

Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona,

aki kitalálta, hogy rózsaszinüek legyenek ezek a levélkártyák: igy

szebbek, mikor érkeznek és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt

lop a szivekbe. Etalt sürün levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a

tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább

megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postán, mivelhogy

ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelébb,

erre hamarább.

A rózsaszinü kártyapapiroson Tóni egészségkivánatokat küld mindazoknak,

akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése és ez a

levél vége is. Minden népies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a

régi latin levélformáknak a maradványa s ugy lehet, hogy a latinok is

más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott

kivánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyu

hátán a levelet irja, és amelyben a neve aláirásával tudatja Etallal,

hogy hol van.

Tudatja vele, hogy hol van.

Ez persze most már megint más dolog s az ilyesmit a városi észjárás

előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az

teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan

helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Wókzisznek neveznek, mert

ebből ugysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából,

hogy Dicső a tüzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a

munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a

lelkében az életpárja iránt.

A levelet tehát Dicső sehonnan sem irja, mert nem is szabad valahonnan

irni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogy ha a levélkártya alján a

neve megkezdését, a Dö betüt igy kanyaritja, akkor hátul van, ha pedig

emigy, a nyomtatott Dö betü formájára rajzolja, akkor az első

tüzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell és küldi a

dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.

Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép

egészségkivánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne,

vonalozott sorokban (alighanem a bajonéttal vonalozta): Szeretet kedves

párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a

barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.

A levél a nyomtatott Dö betüvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a

tüzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.

Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van

borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor s még sem tudat mást, csak hogy

némely fa már ott is virágzik.

Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem

lelkekből is lehet a sorok között irni.

Etal, mikor a mását küldi a levélnek, ezt irja benne:

– Ne tarts semmitül, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán

markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök.

Azután van segitő is. Ugyan aki idejár segiteni, arrul mind azt mondják,

hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák…

Rózsaszin levelezőkártyák igy váltakoznak egymással. Tóni erősen áll a

határon és Etal erősen áll a földeken.

Idegenek a jegenyék alatt.

Ezekben a muszka foglyokban, akik igy dologra ki vannak adva, azt lehet

mondani, hogy csak a tanultabbja bánatos. Olyan elmélkedő, elgondolkodó,

elmélázó. Leginkább fölügyelő-formák a maguk fajtája között, de azokkal

sem barátkoznak, a játékaikban nem találnak mulatozni valót. Nem

beszédesek, ha akár tudnak is valamit németül. Némán néznek szét a mező

síkján és keresnek benne valamit, amit nem találnak. Hogy az orosz

veszitene, azt nem hiszik. Hogy Varsó elesett, vagy valamely más nagy

vár is beadta a várkapu kulcsát: hihetetlenül rántanak egyet a vállukon

és nem szólnak semmit. Lehetetlen az, hogy a hatalmas és szent orosz

birodalom… ej, bizonyára tréfát űznek csak ezek a magyarok a fogollyal.

Ha ujságot mutatnak elébe, előbb elsötétülten nézi, lehuzza a

szájaszélét s elfordul megint ki a tanyaudvarból s átnéz a

gyalogösvényen keresztül a semmibe: nem igaz, nem igaz, nem igaz.

Emezeknek nagyrésze pedig olyan, mintha mindig itt lakott volna. Ritka

köztük az az egészen nehézkes, mogorva fajta ember, akit a külső nyelv

buszmának nevez, bár másfelől áll róluk bátran az a mondás, hogy a

sietséget is aligha Muszkaországban találták fel. Ha az öreg magyar

mutatja neki, hogy hogy kell dolgozni, szintén csak a vállát rángatja

nevetve. Ha mondják neki, hogy ne légy annyira lusta, azt feleli szintén

mosolyogva:

– Én nem lusta, csak magyarszki nagyon siet.

Némely részéről, amelyik már hosszabb ideje itt van, lekopott az amugy

is viseltes rossz katonamondur s abban az ittvaló felöltőben, amit

ráadtak, ki sem lehet belőle nézni a muszkát. A magyar beszédet is hamar

eltanulja, ami nem is lehet valami nehéz dolog. A népnyelv szókincse

gazdag bánya bár, de a hétköznapi életben, a munkában abból alig van az

egymás megértéséhez pár száz szóra szükség, talán annyira sem. S a munka

amugy is lehetősen szótalansággal jár. Az a kevés szó, ami hozzá kell, a

napi megszokás révén belefészkelődik apránkint a muszka koponyájába is,

amelyből szürke szemek tekintenek ki a világba, némelyiknek olyan a

szine, mint a megszivárványosodott ócska üvegé.

Aztán hát el vannak valahogy. Akik otthon is földművesek, akik a

végtelen steppékről valók, a maguk síkságát találják itt meg a tanyákon,

csak némely szokatlanságon csodálkoznak el, hogy például lovon

szántanak, mikor otthon „szántani ökör“. Ökörnek mondja s nem eker-nek,

már beleilleszkedett a nyelvejárásába az ö betü is.

Azonban egy baj van. Ez pedig abból támadt, hogy – nincsen téa, nincsen

vutki.

Az otthon megszokott tea, meg a még jobban megszokott vutki kellene

neki. Az idevaló pálinkát nem kedveli, az erős neki. Azt a könnyüt

szeretné, amit egész nap lehetne nyakalni. Azt az elsőeresztésü főzést,

amit régebben itt is vódkának neveztek, fájlalják nagyon, hogy ez

hiányzik.

Mondja nekik Oltványi János:

– Ugyan ne jajgassatok. Hát ugyan, aki magyar fogoly van a muszkáknál,

azoknak talán jobb dolguk van?

Egy idősebb muszka mondja:

– Ott is jó van fogoj. Talán jobb, mint itt van fogoj.

– Ugyan ne beszélj már, kételkedik Oltványi.

Azonban a muszka erősödik:

– De gazda… Ot nem ojan drága, mint it. Egy kiló hus husz krajcár ot.

Oltványi rámordul:

– Messzirül gyütt ember sokat beszélhet – talán bolondnak nézöl?

De a muszka előhuz a gelebbül egy gyürött kártyát, azt a zsenicája

iratta neki, a feleség, hogy ott husz krajcár egy kiló hús. Persze el is

kellene olvasni a kártyát, ami pedig nem lehetséges, de ha mégis igaza

van neki, hát honnan a jó isten messzi ázsiai boldog világából hajszolta

azt az embert ide a császárja?

Ugy lehet azonban, hogy nem is igazat beszél. A kételkedő Oltványi azt

kérdezi tőle:

– Hát ha olyan jó világ van ott, akkor mért gyüttél ide?

A muszka beszél cárról, csinovnikról, kozákról, miegymás, a vége az,

hogy azért dúródott ide a többivel együtt, mert ugy parancsolták. De ők

nem akartak rosszat magyarszkinak. Mert mihelyst csak lehetett, megadták

magukat.

No, ez való. Ha a huszkrajcáros hús nem igaz is, de azt már nem lehet

eltagadni. Annus néni azt kérdezi, csupa merő kiváncsiságból:

– Aztán, hogy mén az a mögadás?

– Né! – mondja Oltványi János – tán te is mög akarod magadat adni?

– Ugyan, mönjék kend a pokolba, ugy is már régtől fogva odavaló kend –

mondja az öreg Annus az urának, de az mind csak azért van, hogy kés,

kanál ne essen csördülés nélkül. – Én szeretném tudni, hogy hogy mén az

a mögadás.

Annyi szótehetsége még nincsen a muszkának, hogy ezt elmondani tudná.

Ellenben Annus néni olyan alkalmas tésztákat főz ünnepi alkalmakkor a

muszkáliknak, hogy nem lehet a kérdését méltatás nélkül hagyni. A muszka

hirtelen mondani kezdi:

– Bum, bum, bum… pat-pat-pat… bum, bum, bum, akkor hirtelen keresztet

vet magára és mind a két karját fölnyujtja a levegőbe.

Hát ez a mögadás. Annus ángyó neveti, hogy lám, ez milyen kitalálás.

Oltványi is mosolyog és csöndesen mondja:

– Az ördög bujna beléjük… hát ha már itt vannak, hát itt vannak. De

legalább egy kicsit sietni is tudnának a dologgal.

Buborék Mátyás, mint szomszéd, eddig csak pipázott s nem szólt bele az

ügybe. Most azt mondja:

– Miért sietnének? Tavaj se siettek, mégis kiteleltek.

Ennek az öreg Mátyásnak mindig olyan igazságai vannak, hogy nem lehet

ellenük föltenni semmit.

Mári kártyái.

Csöndesen suhan el az utcákon, a falakhoz huzódva, a szőregi Mári,

szemlélődve, hogy ugyan melyik házba volna jó bemenni, szerencsét

próbálni. Ritka szép menyecske volt még csak nem is olyan régen, de a

faluvégi cigányasszonynak nincsen középkora, a viruló fiatalból

egyszerre öregasszony válik. Elhuzza a sok rajkó, amelyből egy mindig

lóg a mellén és mindnyájának az a neve, hogy a kis Jóska. Azután most a

félnomádokra is szük világ jár, bár ugyan boldog világban is hozzá

voltak szokva a nélkülözéshez. De most az emberek, meg a legények az

alacsony putrik födele alól is elmentek fegyver alá, nincsen, aki a

nyárfa derekából dagasztóteknőt faragjon, aki apró gyerek-kocsikat

szerkesszen játéknak, aki kibarkácsolja keményfából a szegényasszony

szappanának nevezett sulykolót. Elmentek azok is, akik tepszit meg

parazsas-lapátot kovácsoltak, akik a buzáshajók oldalába való iszkábát

kalapálták. Most csak annak a cigánynak van jó dolga, aki ért a lóhoz és

azzal kereskedik. De nemcsak az kell ehhez, hogy értsen a lóhoz, hanem

tudnia kell azt is, hogy még hol kapható, hol van még imitt-amott

eldugva tanyai istállókban egy-egy eladó.

Mári csöndesen siklik a falak mellett. Már nincsen kis Jóskája, akinek a

részére kenyeret vagy krajcárt kérjen, most csak a jövendőmondó kártya

az egyetlen, ami hozhat valamit, a kártya meg ott van mindig Mári

zsebében. Mári népesebb utcákon, a magas házak között, ahol sokan

laknak, nem igen jár. Csendes, kis utcák magányos házaihoz tartozik a

Mári, mint az eperfa. Ahol nincsen házmester, ahol nincsenek csengetyüs

ajtókkal elzárva a lakások, ahol a szobákba a konyhán keresztül szokás

bekerülni, régi divatu módon, ráérősebbek a népek – és szóba állnak a

Márival is.

Ilyen helyeken szokta Mári kitapasztalni a cselédnek a búját és hoz neki

sok ócska papirosba burkolva szerelemkövet, amely majd hozzáhajlitja a

legény szívét. Hozhat éppen, ha kell, varázsgyürüt is rézből, azon rajta

van a nap, a hold, a csillagok, a futó sárkánykígyó és a kétélü hosszu

kard a keresztes markolattal. Hozhat pénznek való kötős-zsebet, tarka

madzagokkal, szines gombokkal, pitykékkel és szines csigabigákkal

cifrázva, mondják, hogy az ilyen bukszába tartogatott pénz nem vész el,

mert a dajmunák, kesályik, sivályik és egyéb földöntuli fekete

tűzhatalmak megőrzik benne. Elveszett csirke után rostát pörgetnek, az

elkódorgott macskát hazahivhatja, nevét a kéménybe annak rendje és módja

szerint belekiáltván.

Ezek a tudományok azonban mostanában nem igen kellenek. A kártya inkább,

amely a sorsot és a jövendőt megmondja. Ki van ma olyan, akinek valakije

nincsen _oda_ s hogy az, aki oda van, hogy van, mint és miféle sorsban

van?

Ha Márinak mondják, hogy mondja meg ezt, Mári huzódozva és sértődötten

mondja:

– Én nem tudom megmondani. Én csak a Mári cigányasszony vagyok. A kártya

tudja, a kártya mondja.

– Ugyan, ne beszélj, Mári. Mit komédiázol?

– Ha nem hiszed – mondja a Mári –, akkor ne vetess kártyát. Én nem

csalok, mint az uri dámák, akik jövendőt mondanak. Én csak kivetem a

kártyát, itt előtted. Amit én mondok, azt a kártya mondja. Akarod, hogy

szóljon a kártya? Ha nem akarod, nem szól.

Mári leguggol és a földre terigetni kezdi a kopott kártyalapokat. Nézi.

Bólint. Itt valami jót mutat a kártya. De azután. Mári az ujjával érinti

némelyiket. Letérdel, a két kezére támaszkodva nézi az ócska figurákat,

amik a papirosokra vannak festve.

– Te, aranyos szép kisasszony, terád levél néz. Itt levél van. Három

vizen jön át a levél. Itt mutatja: egy víz, két víz, három víz.

Mári rakosgat a kártyán. Nevet.

– Neked, aranyos kisasszony, vőlegényed van.

– Honnan tudod? – bökkenti ki pirulva a leány.

– Én nem tudom – mondja Mári –, a kártya tudja. A kártya mondja:

vőlegényed van, egy szőke férfi van itt, mint vőlegény. Most katona,

három vizen tul. Vitéz katona, itt pénzt mutat a kártya, ezüstpénz van a

mellin.

Márira csodálkozva néznek. Honnan tudja?

Mári meredten bámul a kártyákra. Egyet megkopogtat.

– Itt van még egy férfi. Ez nem szőke, ez gesztenyés. Kisasszony, neked

van egy testvéred, egy testvérbátyád.

– Van.

– Az is katona.

– Az.

– Négy vizen tul van – mondja a Mári. – No, itt egy kis baj van. Nem én

mondom, a kártya mondja. Ez a testvéred, szép kisasszony, egyszer csak

eltünik. Itt van, hogy eltünik. Hm. Baj. Nézzük csak…

Mári megint rakja a kártyát. Nézi tünődve. Azután nevet és fölkiált:

– Előjön, előjön. Egyszer csak, mikor nem is gondoljátok, előjön! Itt

van, nézd, kisasszony, a kártya mondja: Hét vizen tulról előjön!

… Babonás, bolondos komédiák ezek, amit a Mári űz. Azonban a szóbanforgó

fiu egy hónap mulva csakugyan eltünik. Nincsen sem a csapatnál, sem a

kórházban, sem a halottak között. Mári ezt megmondta, de megmondta azt

is, hogy előjön. Most ez a reménység, mert a reménység az, amely még a

borotvaélbe is belekapaszkodik. Minden igaz volt, amit Mári mondott,

miért ne lenne éppen ez igaz? Mári kártyái bizalmat és megnyugvást

vittek néhány szorongó szívbe – faluvégi szelid kis cigányasszonytól mit

kivánhattak egyebet?

Pali – Pál.

Paliról, amíg legény volt, azt volt a nézet, hogy kutya-legény, tulságos

sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől

nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső,

pusztaszéli tanyán a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem

egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem

támadt semmi különösebb baj, mert könnyü gyertyagyujtás után megismerni

a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor

aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd

akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről

pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog

rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró,

egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő

adja a kocsit a doktor hurcolásához és viseli a patikasarcot. A dolgok

igy könnyen és egyszerüen intéződnek el egészen addig, mig egyszer a

Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.

Ugy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanitja s

kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala

közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszu,

szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában

hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés

rukkolásokon a regimencfánit és hát miként ne lehetne büszke az az

ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?

Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy

szikrát sem. Ahogy az idő telt s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a

mankulás őrmester ládájában legfelül s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát

fölválthatta, megint az ereszek alján, a göndör bárányból való

legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt,

káromkodott, miként a jégeső, huzta le a valóságos öreg uristent a

lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt, mint a gödény, avagy a

pelikánmadár – az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen

a szilaj fiun nem segithet már más, csak a házasság.

Pali idő multán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint

Vizhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott

volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli

járásáért, gyönyörü szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan

volt, mint az ünőszarvas.

Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De

más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere

könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni,

hogy:

– Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.

Még sem volt Pali egészen Pál.

Történt azután, hogy a többi néppel együtt káromkodó Pált is megint csak

fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben

kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát

nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no most már törvényes legyen a

bicskázás, vághatja ugy, ahogy akarja – hát nem lehet mondani, hogy ne

vágta volna, mert vágta, ameddig birta, de azután odafent a nagy várban

sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen

és végkép, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali, mint fogoly

bandukolt hóval telefutt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.

Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele ugy

mondja: Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon

mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem

tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék

bötü lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbül a

Szibiriábul hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél,

hogy lássam a kezed irását.

Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasuti kocsikat

haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta,

magyar masiniszta füttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betüje Rozálhoz

jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet

előbb valamely tunguzból vagy egyéb kutyaorru rokonból muszkává vedlett

sógor vett át utnakinditás végett, hogy azután megint egy Ázsiából

szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.

Rozál olvassa:

– Szeretnék bötü lönni, hogy hozzád eljuthassak… nem iszok, nem

káromkodok… – fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.

Ócska puska a sarokban.

Ócska, nehéz Werndl-puska áll a sarokban, rajta a panganét, a régi

vércsatornás kardszurony, amit abban az időben, mikor az ilyenfajta

puskák még Novibazárban szolgáltak, igen veszedelmes fegyvernek

tartottak. Azóta régen elfoglalta a helyét a bicskaforma bajonét, mint a

Werndlét a Mannlicher. Előbb jött a nyolcvannyolcas modell, azután

mindig ujabb, ahogy javitgattak a fegyvermérnökök folyton rajta, mignem

előállt a mostani fajtája, amely az öreg Werndlhöz képest már nem is

puska, hanem óragép.

Nem csoda, ha az ilyen finom fegyver mellett egyidőben a Werndlt már nem

is hivták semminek. A fegyverraktárak kidobták magukból, mint fölösleges

holmit. Majdnem ingyen került az ócskapiacra, két forintért meg lehetett

venni egy ilyen puskát a szuronyával meg a szurony tokjával együtt. De

még ugy sem igen kelt, pedig mindenfelé árulták, még horvátországi

faluban is láttam a kis boltban az eladó holmik között. Lehet, hogy

akkor vittek is le belőle a balkáni vidékekre. Ott még jó lehetett

fegyvernek, itthon azonban nem kellett már ilyen célokra. Kisvárosi

fogadók vendégszobáiban lehetett az öreg Werndllel találkozni, de ott az

egykor félelmes puska már ruhafogassá változott. Háromat-négyet

pántokkal összevasaltak olyanformán, hogy mint álló ruhafogas, mint

„Kleiderstock“ szolgálta a vendégszoba futó-vendégét.

Nem gondolt arra akkor még senki, hogy ekkora háboru is lehet a világon,

mint a mostani. Ugyan lehet, hogy valaki mégis gondolt rá, mert egyszer

csak megszünt a Werndl árusitása, aminthogy jó is volt a háboru elején,

hogy maradt még belőle a magazinokban. Az öreg puska megszünt lenézett

jószág lenni, megint felkerült a katonák vállára, s a Kárpátokban, öreg

népfölkelők kezében nem is egyszer jutott neki dicsőséges szerep. Mert

hiszen, ha nem is olyan óragép, mint a Mannlicher, azért csak puska a

puska. Nem is volt az olyan rossz fegyver, mint a hire. Novibazárban még

ezt használtuk, s csak jobb volt, mint akár a lakosság ócska,

hosszucsövü mordálya, akár a török katonák Henry-Martini-féle puskája.

Az is hátultöltő volt ugyan, de nehéz és idomtalan jószág, gyakran

elromlott; volt eset rá, hogy a maguk kovácsa meg sem tudta reparálni s

a mi puskamüvesünk igazgatta helyre. Szóval csak adassék tisztelet a

régi asszonynak is (a katona abban az időben odalent a feleségének hivta

a puskát). Nekem is mondták már a Werndlre, amint ott szomorkodik a

sarokban a még régibb Wenzl mellett, amely a hátultöltők ősapja volt:

– Ugyan minek tartod a szobában ezt a porfészkes hitvány limlomot?

– Hagyjátok csak. Hagy beszélgessenek.

Mert azt ugy kell venni, hogy a két ócskaság néha beszélget egymásnak s

olykor beszélnek nekem is, régi, fiatal, játékos és bohó katonaidőkről.

Azonfölül a Werndl jóbarát, szükség esetében nem hagyja el az embert.

Azért volt a neve valamikor „asszony“, hogy az urát el ne hagyja.

Egyszer, már régen, a gyerekek még aprók voltak, veszettkutya

viszkolódott be az udvarba. Nagy aggodalommal voltam vele, a gyerekek

jöhetnek haza az iskolából, benyitják a kaput, a kutya meg éppen ott van

a kapualjban, bizonyosan belekap abba, aki belép. Volt itthon fokos is,

revolver is, de ha nem találom el a pisztollyal, csak nekem ugrik és

megpocskol. Két rozoga vivókard lóg egy fogason, de azok életlenek,

hegyük sincsen, csak gyakorlatra valók voltak – mit csináljak hát ezzel

a döggel? Akkor jut az eszembe: nini, segit a Werndl ott az elfelejtett

sarokzugban. Annál nem kell tartani attól, hogy nem talál, különösen

ilyen közelségen. No, gyere elő, aki valamikor katonakézben az

emberölést szolgáltad, alacsonyodj le kutyafegyverré. De a Werndl nem

bánta ezt sem, nem tiltakozott és nem ellenkezett, ellenben szolgált

hiven. Fejen találta a kutyát, a beteg jószág szó nélkül elnyult s

megszabadult a kínjaitól nagy hirtelenséggel. Másnap jöttek aztán a

rendőrségi hivatalosak, hogy tett-e valami kárt a kutya emberben vagy

állatban, mert a vizsgálat szerint már egészen meg volt veszedve.

Nem tett, hála Istennek, mert nem tehetett, mert segite a régi, hü

Werndl, amely oda volt rendelve a gondviselés által porfészeknek a

sarokba. Néha porfészek, néha beszélgető társ. Most megcsorbult fájával,

amelyen kardcsapások nyomai vannak, (ki tudja, kinek a kezében lehetett

akkor?) a régi déli élet emlékeit eleveniti föl. Még azt sem csodálnám,

ha örömében kivirágozna most, mikor a fiatalok a büszke utódot, a

Mannlichert megint bevitték oda, ahol a Lim lármás, dübörgő, tajtékos

habja csattog a sziklákon és szeliden ömlik bele a zöldvizü Zselaznica.

Megint ott vannak a fiuk, azon a különös tájékon, ahol egyfelől még

mindig látszanak az egykori hatalmas római állam nyomai, másfelől pedig

lakóhelye volt az emberi szegénységnek. Ahol, ha a kenyerét megtörte a

bennszülött, huzódott ki a kenyérnek nevezett kovászformából a

zabszalma. Ahol egy mienkfajta közkatonára irigy csodálattal tekintett a

szegénység, mint gazdag emberre, aki minden nap hust eszik, akit finom

és meleg ruhákban járat Fran Joszip, jó fegyverrel ellát és csillogó

aranypénzzel fizet. Ahol már tél elején, az első hó lehullása idején, a

nyár alkalmával békésen járókelő patrulokat meg kellett kettőztetni,

háromszoroztatni s még jobban sokszorozni, hogy három ember helyett

huszonnégy is járt – azon egyszerü oknál fogva, hogy a hó elvitte a

hegyközök putrijaiba a nyomoruságot meg az éhezést s az emberek, egyebet

nem tehetvén, fölvették a sarokból a fegyvert s elmentek rabolni. Adjon

az, akinek többje van. S ha nem ád, hát ezért van a puska, a pisztoly, a

handzsár. Pedig tizennyolc krajcár volt egy tyuk, két hatos egy liter

szilvapálinka, forint egy birka bőröstül, fütőfa annyi van, hogy

mindenki lehozhatja a hegyről, aki nem röstell érte egy kis lovacskával

fölmenni – amit egy ló a hátán le birt hozni, annak is két hatos volt az

ára, de az is csak azóta, mióta Fran Joszip katonái ott voltak az

aranyaikkal. Egy csésze feketekávé a bennszülöttnek a kafánában egy

krajcár. A falu főutcáján, a csarsián, rudon vitte két ember az

egydarabban sütött birkát, a kutya meg a légy csapatosan ment meg repült

utána, aki megkivánta, azonnal hasitottak neki belőle egy jókora karajt

bordástul: egy karaj egy krajcár. Mint jókora dominókockák hevertek a

piac földjén a szőrös állati vadbőrök, amiknek az egykori gazdáját

elejtette a primitiv vadász az erdőkben, ezt fölkötötte madzaggal a

bennszülött a lábára a szőrivel befelé, viselte, amig le nem szakadt,

egy esztendőre való egy pár lábbeli három hatos, az olcsóság valósággal

dühöngött s mikor a hó leesett a völgyekbe, mert az ormokon ott lakott

nyáron is, kénytelenségből rabolni mentek a hegyköziek, akik laknak ott

valahol a mély „válék“ oldalán, vizmosások partján, a rengetegek

barlangjaiban, a fölöttünk élő hatalmas Isten legháta mögött.

A Werndl beszél. Az ócska puskára való tekintet az emlékek egész raját

szabaditja föl. Látom az elfogott rablókat, amint a Lim szélén hosszu

libasorban hajtják őket a török csendőrök befelé Plevljébe a kádi elébe,

a vasbékó a nyakukra van verve s a lánc az egyik nyaktól a másikig

huzódik. Köztük egy öreg, nagyszakállu, ősz, turbános ember, az már nem

bir gyalog menni a sziklákon át, apró lovat adtak alá. Kis, bikaborju

formáju lovat, amelyre csikókorától kezdve rá van kötve egész életére a

fanyereg, ebben a nyeregben ül az öreg török, a vaskarika a nyakán s a

karika láncai leszolgálnak az előtte meg utána haladó rab nyakához. No,

és ezek még legalább élnek, bár ki tudja, miféle sors elé vándorolnak a

láncon. De látom azokat is, amelyek csak fejek és a testük hiányzik.

Akiket a nyomoruság ezen emberei közül a czaptiék lelőttek a hegyek

mélységei között s otthagyván a testet a sasoknak, csak a lenyiszált

fejet hozták elő karón, mint győzelmi jelvényt s rendes szokás szerint a

karót beletüzték az utca földjébe a hivatalos ház előtt. Részben

elrettentő példa gyanánt, részben pedig, hogy a vásáros nép maga

bizonyitja a fejről, hogy a csendőrök éppen azt szedték le a nyakáról,

akit kellett, nem pedig valami ártatlant. Csakugyan különös világ volt s

a különös világban különös, régi élet, mintha az a mindössze hétnapi, a

pihenőkkel együtt kilencnapi mars, amit odáig tettünk, elmult

évszázadokba vetett volna bennünket. Vasut azon a tájon nem volt, ma

sincsen s tudja Isten, lesz-e valaha. Jóval lejjebb, Mitrovicáig, már

akkor is ki volt épitve a szalonikii vasutnak egy szárnyvonala, de azóta

sem jutott tovább, hogy valamikép a szarajevóival kezet foghasson.

Beszélték pedig, hogy sok kincs volna a hegyek mélységében, hogy

némelyik helyen kilátszik a hegy oldalából a barnaszén. Egyes vidékek

kopár sziklák, három-négy óra hosszat el lehetett gyalogolni, anélkül,

hogy nem hogy egy kunyhót, hanem csak egy pásztort, vagy egy szemközt

jövő vándort talált volna az ember. Emberöltők előtt kiirtották már e

hegyekről az erdőt, a vihar meg az eső apránkint levitte róla a földet,

uj erdőt senki sem ültetett, igy kopárult el a vidék. Mig más helyeken

sötét, szinte ijesztő pompájában mutatkozott az őserdő. Ha hire járt,

hogy rablók tanyáznak benne, cserkészést rendezett ellenük a mi

katonaságunk, amit Streifungnak neveztek hivatalosan. A katonák alig

birtak előrehaladni benne, a Linnemann-ásó éles felével szabdalták maguk

előtt a mindenféle kuszónövényt. Ezekből az erdőkből hordta aztán

lóháton le a völgybe a szegény nép a fát, két hatosért egy fuvart.

De a huszkrajcárost nem mindenki vette el ebben az árban, hanem csak

tizennyolcban. Ha azonban ki volt lukasztva, megért husz krajcárt. Mert

akkor madzagon az asszonynép nyakába lehetett akasztani.

A kocsit nem ismerték azon a tájon, az első rendes szekereket a mi

trénjeink huzatták oda, ugyan azok sem lóval dolgoztak, hanem öszvérrel.

Egyszer láttam csak, hogy hat ökör huzott elő valahonnan a délibb

vidékről valami szekérformát, a nyikorgó, recsegő, sivalkodó rozoga

alkotmány az egyfából való kerekeivel miben sem különbözött a

népvándorláskori kerekes alkotmánytól. Az eke, ahol a vizpart mellett

valamit lehetett szántani a földben, melyben több volt a kavics, mint a

föld: kétujjra szolgáló faág volt, az egyik ága a huzó állathoz kötve, a

másik ága helyettesitette az eke vasát, a nagy faekén a vaspapucsot. Nem

csoda, hogy nem ismerték a kaszát, az ilyen szántásból való terméshez

nem is volt szükséges. A lejutásunk előtt csak pár évvel ismerték meg a

gyufát, a nép valami foszforos folyadékot hordott magánál kis üvegben,

meg fogpiszkálóforma faszilánkokat, ezt ütögette a foszforba: hol

meggyulladt, hol nem. De a jobbmódu családoknál ismerték már a

Döbereiner-féle taplógyujtó masinát is. Innen szállt a hegyeken átal a

sóhajtozó bakanóta: Mikor megyek hazafelé, szép Magyarország felé?

Aki legkisebb időt töltött is ott, az is lent volt egy esztendeig, de a

társaság egyharmada két évet, másik harmada hármat szolgált ott. De a

honvágyon kivül, amely külföldön a magyaron igen elhatalmasodik, más

baja nem igen volt a népnek. A közember fizetése a háromszorosa volt az

itthoninak, de mert aranyban járt ki, az elváltási ázsiónál fogva

majdnem a négyszerese is. Négy forint öt krajcárban kapott egy aranyat a

katona, s a török (azaz, hogy a legnagyobb részük mohamedánná vált

szláv) elváltotta négy forint nyolcvanötbe. Ha lejjebb ment az ázsió, a

katonák háborus hireket kezdtek terjeszteni a csarsiában, akkor fölment

az arany ára öt forintra is. Itt is állt az az igazság, hogy kevés

tudománnyal kormányozzák a világot. Azután minden extramunkáért külön

fizetést adtak, akár útcsinálás, akár kidőlt telegráfkaró fölállitása,

akár pedig a naponkinti patrulszolgálat volt is az. Jó meleg ruhák,

elegendő étel (a nagy olcsóságnál fogva nehéz volt az ételpénzt

elkölteni), ingyen kidukált a bor, a dohány, a teához való „fü“, cukor

meg rum. Nem csoda, hogy az eljövetel után, mikor a hazatérés örömein

átesett a katona, igy sóhajtott föl: négykézláb is visszamönnék. Mert

ténydolog, hogy a lentvaló „vendég“ nem hazulról kért pénzt, ha

takarékos volt, hanem még ő küldött haza. Volt egy káplárunk a

századnál, aki ott tanult meg irni-olvasni, igy is lett altiszt, annak

itthon balkézről való felesége volt két gyerekkel, a derék ember

odalentről küldte föl az asszonynak a gyerekek részére a kiscsizmákra

valót.

De volt eset rá, hogy nem kereshetett a vendég, mert megállt a

patruljárás. Mikor hullani kezdtek a nagy havak az égből, lecsusztak a

sziklákról és betöltötték a völgyeket. Most is lehet hallani

mellmagasságig, meg derékig érő havakról, de az itthonvaló emberek ezt

rendszerint olyan tulzott beszédnek veszik, mint mikor valaki azt

panaszolja, hogy az utcán „térdig ér“ a sár. Pedig csakugyan voltak ott

derékig érő havak. Nem talán mérföldek hosszán, hanem hiszen elég abból

egy kilométer is, ha egyszer nem lehet rajta keresztülmenni. Akkor aztán

megállott minden. Se patrul, se rabló, se posta, se gyakorlat, se semmi,

csak egyedül a mindenek fölött való szent szolgálat állott éjjel-nappal

a hideg őrségeken. Ilyenkor megbujt a lapos barákban a kemence mellett a

vendég, szállt a nóta hazafelé, egyébként pedig minden aludt, mintha

megfagyott volna a világ, a Werndlek álmosan lógtak a fafogason s a

trombitás az inge gelebibe tartogatta a kürt rézfuvóját, mert

máskülönben befagyott.

Az. De azután tavasszal a hó észrevétlenül elveszett, mint ahogy

észrevétlenül vesz el a kis kácsa tollából a sárga szin, a napsugár

egyre hosszabb ideig tartózkodott a mély völgyekben, virágoztak a

szilvafák, fehér ruhában kiabált a dsámia tornyáról a török harang,

melynek az a sajátsága, hogy lejár a toronyból aludni, a török

katonatestvérek kivasalták a rézhengereken az irgalmatlan nagy piros

sipkákat s a mi bakánk leakasztotta a szegről a Werndlt, mondván neki:

gyere asszony szolgálatba…

Napról-napra jobban elmosódó emlékek ezek.

Ha nem az öreg Werndl beszélne a sarokból, ugy tetszene, hogy a fele sem

igaz ennek. Hát hiszen való, hogy régen is volt ez. Azóta a közös

ármádiás apa helyett a fiu vezeti a honvéd magyar fegyverét a balkáni

tájakon… az öreg Werndl csak csöndesen szutyog a sarokban…

István a nótájára talál.

Mi üthetett a pontos, rendes, szorgalmas öreg Istvánba, hogy bár

hétköznap van, hogy bár még korán van, éppen csak hogy meggyujtották a

lámpát s máris meglódult? Még pedig egész alkalmasan „meg van lódulva.“

Csak ugy a hétköznapló munkásruhában, amilyen a külvárosi kisgazdához

illik a dolog közben, járja a bormérőket, mindenütt leszalajtván

két-három deci borocskát. Hogy mi ütött az István bácsihoz, az éppen ugy

nem tudható, mint a babilóniai torony magassága, mert nem beszél róla,

de nyilvánvaló, hogy valami hirtelen öröm érhette ebben a szomorusággal

oly igen nagyon ellátott világban. Máskülönben nem ment volna el

korcsmaajtónyitogatónak a nagy tehénbőrcsizmákban, a még nagyobbnak

tetsző ócska hegyes sapkában, amit azonban ezuttal nem huzott le a

fülére, mint kint a szántáson, ellenben föltolt a feje tetejire,

mondván: Ihajla, möggyütt a régi kedvem.

István tánchoz késziti magát, a két kezét a derekára teszi és illeg a

szoba közepén. Hej – mondja – itt elég férhetős hely van.

No, ez igaz, ha más semmi egyéb sem igaz is. Drága a bor, az embereknek

meg a fiatalja egyre jobban megy elfele, jóformán üresen maradna a

szoba, ha István nem billegne benne. Az öreg az egyik lábát előreteszi,

ami természetes is, mert mind a két lábát nem teheti egyszerre előre.

Mondják, hogy ezt csak az öreg Kájblinger timár próbálta egyszer, amikor

két lábbal akarta megrugni a kutyát, de neki sem sikerült, mert hanyatt

esett, pedig tanult ember volt, céhbeli timár volt (ugyan a tabakosságot

is üzte). István hát a ballábát előreteszi, a sarkára s igy billegtetvén

jobbra-balra a lábafejét: nézi. Azután megint a jobblábát teszi előre és

annak a fejét járatja. A másik lábát térdben behajtja, hogy olyanforma,

mintha mindjárt ugrani akarna, mint az oláhos táncban. De nem, István

ezt nem teszi, hanem kiegyenesedik, sarkhoz a patkós csizmával s azután

lassan, de büszkén, emelt fejjel megforog maga körül, hogy mindenki

láthassa szemtől-szembe is. Ilyen az öreg ember tánca, nem nagy

megerőltetés kell hozzá, de nem is fárad el bele István, hanem járja

nyugalmasan, kedvére.

– Hej – mondja –, hogy nincsen ilyenkor itten egy kocsiderék cigány.

– Nem lönne sok, István bácsi? – kérdezi a korcsmárosné. – Kettő nem

lönne elég?

– No – mondja István kegyes jóváhagyással –, hát annyi is elég lönne.

– Azért mondom – szól az asszony –, mert éppen jön kettő.

Csakugyan, óvakodik be az ajtón két szakállas öreg ember, az egyiknek

valami hosszu barnaság van a kezében. Nézi őket István, de nem igen jól

lát már, időbe kerül, mig megállapitja, hogy mit bolondéroznak ővele,

mikor ezek nem cigányok, hanem zsidók. Ez a Salamon ócskazsidó, amaz meg

a Jakab ócskazsidó.

– No, hogy van kend, István bácsi? – kérdezi Salamon.

– Virágjában – feleli István –, mint a paszuly. Hát te hogy vagy,

Salamon öcsém? Hát hiszen azt mondták itten, hogy cigányok vagytok,

pedig nem azok vagytok. No, de hát az se baj, mert látom, hogy hermónika

van a Jakabnál. A Jakab majd hermónikáz evvel a micsodával e!

István kap a harmónika után, de Jakab elháritja a kezét. Nem harmónika

az, hanem barna papirosban egy csomó skatulya, azokban harisnyák: vögyön

kend, István. – Hát – mondja méltatlankodva István – az öregapám sem

viselt ilyen asszonynak való holmit. Még mit nem akarnátok? Csuffá

akartok tönni? Nézd csak. Ha már nem vagytok cigányok, legalább hoztatok

volna hermónikát!

István már nem billeg. Búsan áll a szoba közepén.

– Jaj – neveti Salamon –, az nem olyan nagy baj, mint amilyennek

látszik. Nem köll a mulatáshoz harmónika. Majd danolunk.

– Üm! – üti föl a fejét István –, tudtok is ti danolni.

– Hát kend tán tud?

István mérges.

– Én – mondja – én? Hogy löhet ilyen beszédet tönni? Én már öreg vagyok.

Én már csak fütyürészni tudok. No – teszi hozzá engedékenyebben – tik is

öregök vagytok, de mégis fiatalabbak vagytok. Nektök még kellene tudni.

Köllene tudni, értitök?

Salamon kérdezi:

– Hát aztán nem tudunk?

– Nem hát – fakad ki István. – Ha tudtok is, akkor is csak valami

fincum-fáncum uj nótát tudtok. Az nem ér sömmit. Mert az uj nótának

nincsen érdeme… Az uj nótát nem hivják sömminek. Az csak olyan

sömmirevalóság. A régi nóta… az más beszéd… a régi nóta, az nóta.

Miután István ugy érzi, hogy igazságot mondott, szigoru egyenességben

áll Salamonék előtt.

Jakab maga elé huzza az asztalra a harmónikás miegymást, hogy István

valahogy le ne verje. Mert István már hadonász és el van keseredve azon,

hogy az ujfajta nótáknak nincsen semmi érdeme. Nóta tekintetében el van

már hagyatva tökéletesen ez a világ. Szomoru az ilyesmi. Ki gondolt

valaha, régente erre, a mi fiatal korunkban, Salamon?

Jakab barikádja mögül megszólal a nóta: Tudom, hogy a rózsám nagyon

szegény, azért löttem én is juhászlegény.

István megütődve ereszti le a kezét. Azután ahogy azon a kis létrán,

amihez ez a nóta szerkesztve van, Jakab mély hangja jár-kel föl-alá,

akként jár-kel Istvánnak a keze is a levegőben. A meghatott István

szerelmetes csókot nyom Jakab homlokára, mondván:

– Ez már más. Ez nóta, Jakab testvér. Mert ehhöz képzelöm és érzelöm

szükségöltetik.

A sas utja.

Egy barátom a háboru előtt Oroszországban járt a feleségével.

Szent-Péterváron lévén, megnézték a Eremitage-t. Egy nagy teremben

diadalmi jelvények vannak fölhalmozva. Zászlók, amiket az orosz hadsereg

itt vagy amott elvett az ellenségtől. Egy helyen, egy csomóban magyar

negyvennyolcas honvédségi zászlók. Az asszonynak könny szökik a szemébe,

ahogy ezeket a magyar jelvényeket nézi s egy zászlónak selymét szeliden

megsimitja. A teremőr azonnal ott van a szokásos figyelmeztetéssel, hogy

a kiállitott tárgyakhoz nem szabad nyulni. A férj mentegetőzésül mondja:

– Vengerszka. (Magyar asszony.)

A muszka megértőleg bólint, hogy nono, az más. Ha vengerszka, akkor

szabad megsimogatni a magyar zászlót.

… Ma már nem igen lehet zászlókat elrakni diadalmi emlék gyanánt, mert

nincsenek a hadak utjában. Fogalomul megmarad, de már nem gyüjtőeszköz.

Julius Caesar idején, ha ingadozott a légió falanksza, a légió jelvényét

a katona az ellenség közepébe hajitotta s a légió utána ment. Azóta

elmult ez a hadi világ, a zászlóval nem lehet a föld alá bujni s onnan

verekedni. Hanem azért másféle jelvények akadnak még.

Mint teszem azt, mikor Breszt-Litovszk várát épitették Lengyelországban,

a grodnói kormányzóságban az oroszok, a fővárosnak a főkapujára

fölakasztották a hatalmas nagy cári cimert. A külső erődök is kaptak

belőle, de a fővár nagykapujára jutott a legnagyobb. Aki arra járt,

láthatta. Hatalmas kétfejü sas, dusan aranyozva, a sasfejeken korona, a

szájukból fenyegető piros lángnyelvek nyulnak elő, a kétfejü madár feje

fölött a minden oroszok cárjának koronája, a hasában a szentgyörgyös

cimer, a szárnyaiban a többi. Belőlrül kivert, dombormüvü, trébelt

munka. Az egyik karmában a kard, a másikban a cári jogar. Véres

lángnyelveivel, csillogó, fényes aranyosságával kiáltozva jelképezte,

hogy ez a vár bevehetetlen, mert megvédi a hatalmas cári sas.

Azután egyszer szóltak az ágyúk Breszt-Litovszk megvíhatatlan falai

előtt s a tüzér gunyja volt-e, vagy véletlenség, de ugy van, hogy a

srapnelszilánkok lesodorták a büszke sasról az orosz császári koronát,

azután pedig kiverték a karmából a jogart. Hogy ahol nincs jog, ott ne

legyen a heraldikai állat karmában jogar. Azután egy golyó lesöpörte a

várfalról az aranysast, leesett, Litovszk meg elesett.

A büszke sas hevert a földön, félszárnyát meg is pörzsölte a láng. Arra

megy bizonyos Stefan Meyer nevezetü közkatona s nézi.

Ugy gondolja magában, hogy ezt a sast ő hazaviszi. Próbálja emelni, biz

az nehéz, mert majd méteres. Mindegy no, Stefan Meyernek ugyanis

trombitáltak, hogy a csapata onnan máshova megy, Meyer ugy vélte, hogy

mert már itt elvégezték a dolgot, hát valószinüleg megint a francia

fronton lesz foglalkozás, hát elviszi a kőfalról lehervadt sasmadarat a

németek országába. Drótokat és madzagokat kötözött a sasra és vitte

magával. A földön hevert nagy megalázottságában, a senkié sem volt,

vihette.

Meyert aztán vitte a vasut a sassal. A vasut átment Galicián,

bekanyarodott Magyarországba, Meyer gondolkozva kérdezte önmagától, hogy

hova megyünk hát és a sas is alighanem gondolkozott afelől: hát hova

cipel engem ez a német? A vasut bekanyarodott a magyar alföldi tájak

felé, leért Szegedig, itt Meyernek tudomására jutott, hogy Szerbia ellen

mennek, hát most már ő a szerbeknek vigye el a muszka sast? Oda nem

viszi. De eldobni nem lehet ezt a sok aranyosságot, ha már eddig törte a

vállát. Itt azután találkozik egy negyvenhatos katonával, az megvette

tőle, gondolván, hogy majd ha vége lesz a háborunak, fölakasztja otthon

a tiszta szobába emlékül. De azután, hogy a háboru sokáig tart, emennek

a katonának is elfogyott a pénze és a bresztlitovszki büszke cimert

eladta a muzeumnak.

No, alighanem ez sem gondolta volna valaha, hogy még idejut. Mikor nagy

parádék és ágyudörgések között fölrakták a falra. De itt van. Ha majd,

idők multával erre jár a feleségével valamely szürkeszemü északi idegen,

az asszonynak majd ezt is szabad lesz megsimogatnia. Mint a magyar

asszonynak amazt a magyar zászlót ott az Eremitageban.

„Őrmestör ur!“

Külső kocsi áll a Vanélia-téren. A kocsin ül egy magyar, jó széles

ember, még szélesebb abban a subában, amibe beletakarta magát, a hoszu

sipka is jól bele van huzva a fejébe, a magyarból ilyen állapotában nem

igen látszik ki más, mint az orra, a bajusza, meg a pipája, de az sem

ég, mert köd van és ködben nem szokás pipálni, mivelhogy nem látszik a

füstje. Szép azonban a kocsin a vasalás, virágos, karikábahajló, szép

vassugarak, mint folyondárok veszik körül az oldalcserényt, hogy szinte

játéknak tetszik az egész, pedig ezek a cifraságok tartják össze a kocsi

foglalatját: ez szép munka, ezt alighanem dorozsmai kovács csinálta,

mert ahhoz fogható kocsikovács nincsen, mint a dorozsmai. Nézdegélem a

kocsit, a magyar eleinte nem szól semmit, azután azt mondja csendesen,

csak ugy maga elé:

Őrmester ur, adjon Isten.

Nézek föl rá, azonban annyira bele van bujva az állati bőrökbe, hogy

erről ugyan nem lehet tudni, hogy kiféle volna. Ezt kérdezni kellene, de

nem szabad, mert az nem illik. Sértődésekre vezetne, annak szolgálhatna

okául, hogy „ű“ vél én rám, én pedig nem vélek „ű rá“. Továbbá, ha már

igy szólitott, akkor bizonyos, hogy koma, régi testvér, mondom hát:

– Adjon Isten magának is, komám. Hát mire végzi?

– Nono – mondja az ember a subából –, most már majd mink is tanálkozunk.

– Tanálkozunk? Hát hiszen most is tanálkoztunk, komám.

– Nono – véli megint a bőrökből az ember –, de majd nem itt, hanem

odabent.

– Hol?

– Hát ahun majd fölőtözünk.

– Hát hiszen most is föl vagyunk öltözve, komám. Maga még jobban, mint

én.

Az ember még mindig egy árva mozdulatot sem csinál, ugy ül a

lóhajtó-ülésben, mint a szobor.

– Nono – mondja –, majd ha a kaszárnyába őtözünk föl. Mikor majd

elmönyünk.

Jaj, hát igy. Hát ez más. Azonban mondom, hogy a szó ne egyezzen,

ellenvetésül:

– Mögyünk… dehogy mögyünk. Köllenek is már az ilyen penészös vén

csontok. Minek lönnénk mink már jók, talán kránfutternek.

A suba most lassan megmozdul. A hó, ami a vállára esett, lassan lehull

róla. Két kar nyulik ki alóla. Az egyik kiveszi a magyar fejéből a pipát

és eltartja maga elől. A másik kar széles, legyintő mozdulatot csinál a

kocsi balkereke felé. Le van ezzel intve tökéletesen ez az egész mostani

világ.

– Nono – mondja megint az ember –, hát nem látja, hogy ezök a fiatalok

mán tizenhat hónap úta viszkolódnak, aztán nem birnak röndöt csinálni?

Hát csak be köll nekünk is öltözni, hogy segitsünk röndöt csinálni.

No, hát ez más. Igy már érthető a beszéd, amely a szőrös bőrök közül

elődúródik. Ha már ugy áll a világ, hogy ez a sok fiatal nem tud röndöt

csinálni, hát akkor csak bele kell öltözködni az angyalbőrbe. Miért ne,

mikor a koma is mondja a subából. A komák, a vén csatárok, a szentséges

hős és borzasztó módon penészes agg csontok – ha csak valami

tulfájdalmas szaggatások nincsenek bennük – mind csak ugy gondolkoznak,

hogy be kell öltözködni megint, a fiatalok segitésére, mert az öregek

nélkül „nem mén szálába a dolog“. Csak éppen hogy a balszemével

kacsintson egyet ezekre a rettentő vén szentségekre az öreg ur, azután

mindjárt meglódul minden, fiatalok segitségére, ország használatára, rég

letett fegyvereknek ujból való viseletére.

– Hát akkor mögyünk, komám?

– Nono, – mondja a szó a kocsiról a subából. – Mögyünk. Majd tanálkozunk

a fölőtözködésnél.