érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a
pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan,
udvariasan, de parancsolóan suttogta:
– Kérem, tessék a termet elhagyni.
Horth felállott. Összeszorította az öklét. A maitre d’hotel hozzátette:
– Azonnal.
Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy
titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását:
– Pál, az isten szerelméért, menjen…
A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét.
János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult.
Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte.
Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak
végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt gondolta, hogy valakit pofon
kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az
idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába.
Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt
tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték,
kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy
tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a
lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta –
mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet
ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett
volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy
ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy
királylyal szemben!
A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr
volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert
hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott
alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se
ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!…
Éppen ő előtte. Ő előtte alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és
az erő mintaképe volt.
Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig
viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely
bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el
csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha
a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig
lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi
hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez.
Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené:
»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit
átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.«
Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú
sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké.
Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag,
akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az
ember. De egy király!
Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott.
Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még
akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott
mindent.
Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás,
amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság
szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott
férfi ne merjen szeretni.
Hazafelé indult. Vártak rá: a lány és az anyja. Kiszakította magát:
– Nem, – mondta, – most nem. Ne beszéljünk. Majd holnap.
Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé.
Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős
és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy
tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt
tett.
Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó
élete-e, vagy a gyors vég.
– Úr vagyok, – gondolta, – magyar úr.
Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere
után nyúlt.
Mária!
A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a
kalapját.
– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod,
hogy ennek így kell történnie.
A leány hallgatott. Weér hidegen mondta még:
– Nem állhatsz az utamba.
Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány
készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány
még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány
elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér
megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a
becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett.
– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked:
becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt.
– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a
dologba.
– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt
üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom
alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó,
elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért
gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak.
A férfi vállat vont.
– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer
kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna
semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú
vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és
szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű
átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj
szólni senkihez soha…
Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és
szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón.
A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az
ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják
magukat.
Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. Nyugodt volt. Jól érezte
magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi
hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg
kétségbeejtő. Csakhogy vége van.
Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát.
Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes
asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért.
Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre:
– Pincér!
Az tovább sietett. Weér bosszankodott. Egy másiknak szólott:
– Pincér!
Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy
ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit
szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta.
– Guszti.
Nem jött. A terem másik végén mozgott és felé se nézett.
– Guszti! – ordította Weér dühösen.
A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd
asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból
kiáltotta még egyszer:
– Guszti!
Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek
szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán.
A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne.
A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami
rettenetes dolognak kell történnie.
Weér még egyszer szólott, gyáván, remegve, de felemelt hangon:
– Guszti.
Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek
az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant,
beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket
lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek
beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik.
Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta
újra:
– Gusz – ti…
A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte,
hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles
figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja.
Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani
próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott.
Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve
szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát.
Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a
tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A
tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy
hangos köszönés riasztotta fel:
– Jó estét, képviselő úr.
Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen
ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon
válaszolt.
– Jó estét.
Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól,
megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte:
– Jó estét. Jó estét.
Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva
mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet:
– Hová megy? Sétál? Én is. Tartson velem.
Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi
baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér
rohant elébük.
– Mit méltóztatik parancsolni?
Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza.
Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a
képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott
fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök
bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben,
végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét.
Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor
fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha
leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját
hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga
előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy
forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett.
– Megnémultam, mondta magában kétségbeesve, és most mindenki megtudja.
A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök
ránézett és csodálkozva, biztatva szólt:
– Weér képviselő ur következik.
Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és
megszólalt:
– Tisztelt képviselőház…
Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, de beszélt. Hallotta a hangját,
érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra.
Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt.
Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott
megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani.
Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit.
– Laci…
A másik gondolkozva pillantott maga elé.
– Laci, mondta újra Weér.
A másik nem mozdult. Előttük elhaladt valaki:
– Horthy, – szólott rá Weér.
Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját
mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé.
– Igaz is, fordult hozzá a másik, mi bajod volt a beszéded elején?
– Semmi. Egy kis rosszullét.
Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság
áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud,
de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. _Ne tudj szólni senkihez
soha._
Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen
ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az emberek.
Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem
fordult feléje.
– Pista…
– János bátyám…
– Hé, öregem!…
Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud
megszólítani senkit.
Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte
a névjegyét. A tanár maga jött elébe.
– Kedves képviselő úr, mivel szolgálhatok?
Weér elmondta. Mindent elmondott. A tanár mosolyogva intett.
– Nem ismeretlen betegség; tudományos neve is van. Igazában képzelődés.
Weér fanyar arccal tekintett rá. Ez nem gyógyulás.
– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután
meg fog szólítani.
Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett.
Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá.
A tanár meglepetve pillantott fel.
– Egy kicsit belemerültem az olvasásba. Szóljon már.
– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, de mialatt a tanár úr
olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a
hangomat.
A tanár komolyra vált arccal tekintett rá.
– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre
elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy
csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára.
Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta,
hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a
gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja
megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár
heti ápolás.
Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca
tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő
tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit
ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a
tömegen és csendesen szólt neki:
– Margit.
A leány tovább ment.
– Margit, szólt méltatlankodva Weér.
A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a
fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a hangját.
Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel:
– Margit.
Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit
ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg
valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a
hangját megkötve tartja.
Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől.
Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba
ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában.
Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem
lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg
lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az
összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit.
Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és
végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az
őrülésbe? A halálba?
Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt
nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében
forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve,
gyorsan, rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek.
Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi
keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő
torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel
töredezett ki a megszólítás:
– Mária!… Mária!…
A gyógyulás.
Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is
tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő.
Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem
benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak
otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és
hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől
vártam a gyógyulást.
Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat
kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni
mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta,
csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a
bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a
csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy,
gyógyíts meg. Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel
előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni?
Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt
a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a
felesége.
November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes
tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a
kis Vas-ház felé.
Az ajtóban találkoztam az öreggel.
– Éhes vagyok, öregem, – mondtam neki.
Az öreg ember végtelen keserűséggel húzta össze a száját.
– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok.
Nagybeteg az asszony.
A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka
remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely
oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között.
A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd
orvost küldök, és az öreg ezt mondta:
– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt
élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is hal. De az asszony
katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták
lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan
meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta.
A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő
nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve
hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne
és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz.
Az öreg paraszttal egymásra tekintettünk.
– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek.
Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg
addig.
Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon.
Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg
öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja?
Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót.
Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten
körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan
kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a
rémülettől; azután tompa nyögésre vált ismét. Nem tudtam elmenni. A
rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével
odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és
mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos.
Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót.
De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan
érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a
hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem.
Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott?
Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve
rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban
lehetetlen.
Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A
félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan,
remegve kinyitottam az ajtót.
A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a
haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva
csillogott.
Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése,
vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása
elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta
és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta:
– Tisztelendő úr…
A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a
haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek?
Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet.
Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket
szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem
volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a
kezemet és egy lázas ajak dadogta:
– Gyónom a mindenható istennek és neked, lelki atyám…
… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka
megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás.
Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem
tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt.
Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta.
Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak
és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett
hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden bűne jól emlékezetben tartva,
sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel
előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel
itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol
félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot
kap és a megtisztulás reményét.
Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad
ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a
gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik.
Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás
szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony
lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal
beszélni kezdtem.
Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó
bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely
arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág
küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam –
én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin
szavait:
– Ego te absolvo… in nomine… Amen.
A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca
egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény
ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg.
A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És
én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló
asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A
feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül
mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még
jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos
arca derült, megnyugodott és tiszta volt.
Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni
nehéz; de nem tudok tagadni sem.
Ibolya és Ágnes.
A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak
fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal
emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot
utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.
– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni,
mert mindjárt meghal.
– Sherryt – súgta Ibolya elhaló hangon.
A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy
harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre
táncra állt.
Egy pincér jött és a fülébe sugta:
– Egy úr kéreti.
Ibolya átment a télikerten és odaült az idegen ember asztalához.
– Szervusz, – mondta neki barátságosan.
– Szervusz, – válaszolt a másik és tölteni akart neki.
– Hozass előbb egy kis rákot, mondta Ibolya.
Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a
beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle:
– A te neved, úgy-e, Konc Ibolya?
– Igen, mondta Ibolya.
– Tizenkilenc éves vagy.
– Igen, mondta bámulva Ibolya.
– Borsod-Zsadányban születtél?
– Igen.
– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia
Mulatóba.
– Igen. Felléptem egy balettben.
– Az apádat Konc Boldizsárnak hítták.
– Igen.
– Az anyád neve Wirt Mária.
– Igen.
Ibolya félni kezdett.
– Talán detektiv maga, szólt idegenkedve.
A másik nevetett.
– Nem. Nem vagyok detektiv. Ügyvéd vagyok. A Konc Gáspár ügyvédje.
A lány kérdő pillantással nézett rá.