HARMINC NOVELLA
*
IRTA
BIRÓ LAJOS
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
1906.
Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Az ötödik szimfónia.
A férfi felment a szinpadra.
– Jössz? – kérdezte a lánytól.
– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még
bemennem.
Később együtt mentek el vacsorázni.
– Akarsz pezsgőt? – kérdezte a férfi.
– Igen.
Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak
ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől,
az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától.
– Menjünk kávéházba?
– Nem, – válaszolt a lány egy mély pillantással.
Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor
tört ki a férfiből az az egész öröme.
– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró
nyomoruságoknak vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a
gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és
milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz
pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd.
Hallgatott egy kicsit, felemelte az öklét.
– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen
párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam
pénzt? Kinek mi köze hozzá?
A leány csodálkozva nézett rá.
– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember
multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne
is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a
dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz.
Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a
kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak.
– Ohó, szólt a lány, mi az?
A férfi odanézett.
– Még nem láttad? Egy Beethoven-maszk. Drezdából hoztam.
… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint
arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt
szemmel, komor homlokkal, dacos állal és összezárt ajkai körül a
fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen.
A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az
aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a
fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros
rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt
az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva
pirosságával. A lány nevetett.
A férfi jött ki a másik szobából. Ledobta magát a diványra.
– Urak leszünk, – mondta.
A lány odament hozzá. Mellé simult.
– Elviszel Monte-Carloba? – kérdezte.
– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy
hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most
mennek a dolgok.
Megcsókolták egymást. A lány csendesen ujjongott.
– Most minden megy, – mondta a férfi.
Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk.
Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas
akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi
megrándult:
– Mi az?
A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a
gipsz-homlok fehérségéről.
– Mi? – kérdezte a lány.
– A rózsa, – szólt megdöbbenve és hebegve a férfi.
A lány nevetett.
– Én tettem oda…
A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan
volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba
a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és
az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A
fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak
lefelé.
A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a
fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a
rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és
átdidergett rajta valami félelem.
Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a
fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él.
Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett
mást, amit nézzen.
De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott,
kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él.
Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta,
hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető
nagy erő félelmével.
A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej
világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul,
megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott.
Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen
rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva
dübörögtek előre… Mi ez?
A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva
nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A
rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia…
Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott,
fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant
előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve
követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó
hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat
ostromolták és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy
követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a
fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az
arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és
mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő.
A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve
húzódott össze. A lány aludt mellette.
Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés
ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a
jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és
alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják
fosztani.
De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot
jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével
robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos
alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád
árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit
elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett.
A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor
haragra vált a lány ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn
társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg.
– Mi az? – kérdezte álmosan a lány.
A férfi ordított:
– Ki innen, kiáltotta rémülten és kétségbeesve, ki veled innen!
A lány védekezett.
– No, no, bolond vagy?
– Ki veled, ordította a férfi. Nem hallod?
A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a
karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül.
A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben
voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott
halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a
fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi
alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre.
A kártya.
(Egy ujságiró naplójából.)
A szerkesztő behivott a szobájába és így szólt hozzám:
– Le kell menned a Torday Péter beszámolójára.
– Kérek költséget.
A szerkesztő kiállította az utalványt.
– Mikor utazzam?
– Még ma éjjel.
A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra.
Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a
vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk
a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott.
Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én
is bemutatkoztam:
– Zsadányi Zoltán, a _Független Ország_ munkatársa.
Nagyon örültek. Kocsira ültünk. Elvittek egy csinos, emeletes uri
házhoz.
– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van
készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a
beszámolót.
Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi
csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az
udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett.
Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt
együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött
parasztember. Torday nagy örömmel jött elém:
– Isten hozta, kedves barátom.
Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést,
szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva.
A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos
éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek.
A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen
unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry
Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon
képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos hirt szerzett magának,
pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha
semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben;
akkor összebarátkoztunk.
Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes
tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a
postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és
lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk
így szólt:
– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit
csináljunk vele?
Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön
válaszoltam:
– Bontsd fel kérlek a táviratot és olvasd fel.
Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát
hangja akadozva és zavartan:
_Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből
négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra
alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza._
Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam
szólni. Végre megkérdeztem:
– Mikor jött ez a távirat?
– Ma reggel.
– Jó. Köszönöm. Szervusz.
Horvát hangja még egyszer megszólalt:
– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk
valamivel…
Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a
horkai Zsadányi Kálmán fia…!
Durván válaszoltam:
– Semmire sincs szükségem. Szervusz.
A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a
havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart
voltan, de inkább haragos, mint rémült.
Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy
fuldoklom az adósságokban?
Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt,
amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a
szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező.
Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a
nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová.
Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az
adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit sem ad neki. Ő
tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem
hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel.
Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba
és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba
arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság.
Megkérdeztem, mikor utazhatom el.
– Reggel hét órakor; akkor megy Taláry Lajos is, a többiek is.
Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most
már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a
társaságot.
Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába.
Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az
öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős
kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett
volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett.
Majd segít magán.
… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam
szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az
ostoba fecsegéseket.
Éjfél elmult. Egy óra tájban Taláry Lajos felkiáltott:
– Most már le se fekszünk a vonat indulásáig.
Nekem már mindegy volt. Később ezt mondta valaki:
– Töltsük ki az időt egy kis _ferblivel_.
Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam
elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se
bántam volna.
Torday Péter szólt még:
– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek.
Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a
nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam.
A _vizi_-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású
neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell
lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója.
Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh,
gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a _vizi_. Elvégre ha időtöltésnek
játszunk, nem lehet több egy-két koronánál.
Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam,
hogy a _vizi_: az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez
rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy
elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két
perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte
megszédültem.
Megkezdődött a játék.
– Husz forinttal beljebb!
– Ez a kártya tíz forint!
– Tíz forint a vak!
– Megadom!
A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben
megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője
vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen
silány, milyen törpe volt.
Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de
menekülök.
Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. _Ász_ volt minden
kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a
vér; eszeveszetten döngette a halántékomat.
Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A
szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe
egyszerre zavarosan csapódtak a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász
volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy
úr, amely legázol mindent.
Az asztal körül már csend volt. Mindenki feszülten figyelte a tusát.
Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a
tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki.
Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz
forintomat.
A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb
hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar
ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr,
nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja:
a négy ász.
Szóval a milliomos _hívott_. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom.
Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét
egy kis vagyont.
Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan
mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen
csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni.
Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. Nem birom tovább. Belenyultam
a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam
az asztalra és ráütöttem:
– _Megadom. Mi van?_
… Ez végét veti a tusának. _Mi van:_ erre a szóra le kell ereszteni a
sisakrostélyokat.
A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan
terítettem ki a négy ászomat.
Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a
vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több
volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak:
– Hiszen te nem tudsz játszani!
Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz
forintnál? Nem tudták.
– Miért kérdezted, hogy _mi van_? Hiszen a _hasába láttál_. Miért nem
folytattad a _veretést_?
Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog
voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az
édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint.
… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva
négyezer forint feküdt előttem.
Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe jutott az öcsém. A szívemet
megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha
csakugyan nem tud magán segíteni?
Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz,
kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább
egy biztató táviratot kellett volna küldenem.
Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen:
ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még.
Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom
én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan.
Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről?
Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam
bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat:
– Istenem, milyen fejgörcsöm van!
Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam,
hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a
szemei. Kihívóan mondta:
– Aki nyer, annak nem fájhat a feje!
Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De
most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, amely a
szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta:
– A vonat indulásáig játszunk.
Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a
szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett
tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg
kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már
csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át
a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér
borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt.
Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a
kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom
is – úgy tetszett – idegen ember hangja.
Végre jött a reggel. Ködös, szomorú téli reggel.
– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok
kell.
A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos
káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem
voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében
úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva.
Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben.
Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel
táviratban pénzt.
– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a
vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik.
A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott
a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon.
Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen
kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy
örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot.
Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami
bolondot.
Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem
Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan
mély álomban feküdtem este nyolc óráig.
Felkeltem. A csontjaim még mindig reszkettek. A homlokomon láz égett.
Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a
papirhalmazban: a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó
üti meg a szememet: Miskolc.
Dermedten olvastam:
_Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik
huszárezred hadnagya…_
… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig
feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban.
Két párbaj.
(Egy ujságiró naplójából.)
Az öreg Harmos dörmögve szidott:
– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért
veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam.
Ránéztem.
– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi,
nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap
kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a
fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett
valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint
magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt.
Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó
se lehetne, nem szerkesztő.
Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett.
Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt.
– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit
csinál.
Harmos hevesen akart válaszolni, de Forgács folytatta:
– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még
egyszer sem taposta ki a belét.
Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig
haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett
beszélni.
… A szerkesztőségben eszembe jutott a kávéházi beszélgetés.
– Van valamid? – kérdezte Gyáni.
– Taláry Lajosról akarok egy dalt írni.
– Vigyázz. Harapós.
Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte
nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé.
Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A
sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg
voltam vele elégedve.
… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe egy másik képviselővel. Taláry
nevében kértek elégtételt.
– Majd megnevezem a megbizottaimat, – mondtam nekik.
Bementem Gyánihoz.
– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és
intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne.
Kardra akárhogyan.
Másnap kissé zavartan jött Gyáni a szerkesztőségbe:
– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni.
Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt…
szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri
golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard.
– Mik a feltételek?
– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc.
A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség.
… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt
lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a
vezényszó:
– Vigyázz. Kész. Tűz.
Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A
torkom összeszorult. Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek
rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem,
hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák.
Elértem a barrière-ig.
A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása:
– Egy… kettő… három…
Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás
töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam,
de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a
fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás.
– … Négy… öt… hat…
A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta
meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy
éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban
átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly
balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott,
de a szivem felszabadulva dobbant egyet.
– … Hét… nyolc… kilenc…
Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a
fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon.
Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? Mind odarohantak hozzá. Gyáni
azután felém jött.
– A mellébe ment a golyó. Te menj most innen.
Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem
ki. Agyonlőttem egy embert?
Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én
bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem
a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad
bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta
én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba
facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az
embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd
fájjon nekik is ez a nagy bánat.
… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek
nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és
érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes,
meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett.
– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek
látszol.
Kifakadtam:
– János bátyám, de rút az élet.
– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd
sírni fog az örömtől.
… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az
utolsó vasuti állomástól.
– János bátyám, mikor utazik?
– Két óra mulva. Csak téged akartalak megkeresni. A lakásodon voltam.
– Menjünk.
Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk
a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát,
mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el.
… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem
gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat.
A bátyám hazajött egy napon:
– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és
felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk.
– Megyek én is, mondtam neki.
Kicsit ellenkezett, azután ráhagyta: hát gyere te is.
Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is.
Szép, erős, biztos golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és
mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam,
hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás
felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és
belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a
csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak
is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és
a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták
meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a
lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly
eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni
kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett,
harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok
zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és
benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test
jelent meg.
A medve. Erre jönne? A nagy tisztás felé? Amarra vannak az erdők.
A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc
és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most hallottam a
távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még
menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos
volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki
nem tér, egyenesen rám jön.
Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz
tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon,
hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam
fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!?
A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra
állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos
pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem.
Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított.
Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási
zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott
le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön.
Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó.
Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és
azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, erős,
csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy
szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét
beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének
az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan
nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni
kezdtem.
Signor Sabbatto.
Egy okos, szép leány beszélte el nekem ezt a történetet.
… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége
felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és
az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban
versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel,
ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak
a gyönyörű mámorával.
Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos,
fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán
indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis
remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta
nyaralók laknak már itt.
Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos,
kerestünk hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki
parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel
felesleges volt szóba is állni.
– Nézd, mondta ekkor az apám, megkérdezzük azt az urat.
Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy
sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt
öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem,
amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a
hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és
megemelte a kalapját:
– Signor, kérem, mondja meg nekünk, merre jutunk a templomhoz.
A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan
arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan,
tüzesen kezdett magyarázni:
– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra
fordulni…
Megakadt.
– Különben, mondta, szívesen megmutatom az utat.
Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is
folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett,
udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai
rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra
felhangzott a megszólítása:
– Signora… signora…
Az apám kijavította:
– Signorina.
Nem asszony: – kisasszony. Magyarázatul hozzátette:
– Mia figlia… a leányom…
A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a
buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még
udvariasabb és még szolgálatkészebb lett:
– Signorina… signorina…
Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk
búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott:
– Megmutatom a templomot.
Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony
akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a
számlát. Hát prezentálja a számlát…
Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol
járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a
szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt
el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a legjobba, a
legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza
akar menni. Kissé zavartan tekintett rám.
– Signorina, ha megengedi, én is itt ebédelek.
Ránéztem az apámra, ő nevetve intett igent és én is azt válaszoltam:
– Nagyon örülök.
Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is
pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett.
Ebéd közben az apám azt mondta magyarul:
– Te, ez az ember szerelmes beléd.
Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem
vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig
nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az
odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még.
Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva,
hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök
zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és
hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett
a barátunkkal.
Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig azt sem tudtuk, mi a neve.
Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez.
Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd.
A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a
nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem
fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre.
Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k.
Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott,
fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk
néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a
lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes
szabósegédem.
Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig
maradunk ott.
– Egy-két hétig.
Felvillant a szeme.
– Egy-két hétig? – ismételte örömmel.
Azután elgondolkozott és nagyon elgondolkozva mondta újra:
– Egy-két hétig…
Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz
szabólegény.
Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor
eltünt egy percre.
– Mit gondolsz, – mondta az apám, adjak én pénzt ennek?
– Nem tudom, igazán nem tudom.
Az apám gondolkozott és azután így szólt:
– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A
kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik
ingyen az emberek.
… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto.
Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca
lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a
kedves, szerelmes, olasz szabólegény…
– Partenza, – kiáltott a kalauz.
Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca.
Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem.
Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik
kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni.
Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a
pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából
eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta
és nem tudott szólni. Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult
fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett.
Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy
ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta.
– Partenza, – kiáltotta újra a kalauz.
Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult.
Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és
kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen
elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás
borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a
szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé.
Csókok koldusai.
Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas,
karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú
királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan
beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros
meleg nyári estéje.
_A szőke:_ (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak
hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen
formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna
élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna
lennem, Raoulnak vagy Luciusnak…
_A barna:_ (Az okosság nyugalmával mosolyog.)
_A szőke:_ (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva
tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.)
_A barna:_ (Bámulva nézi a nőt és a barátját.)
_A szőke:_ (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak
el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.)
_A barna:_ Mi az ördögöt néztél _úgy_ azon a nőn? Ismered?
_A szőke:_ Nem.
_A barna:_ Miért kezdtél hát vele?
_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy elkápráztatott.
_A barna:_ Mit akartál?
_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok
ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom,
ostromlom.
_A barna:_ De miért?
_A szőke:_ Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam,
hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta,
hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett
volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az
öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke.
Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is
visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja
mint azelőtt.
_A barna:_ Ostobaság.
_A szőke:_ Nem ostobaság. Jót tettem vele.
_A barna:_ Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott
ruháját, utálja a szegényes lakását.
_A szőke:_ Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan
fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak
eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben
tetszik.
_A barna:_ (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az
életben.
_A szőke:_ A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át
néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha.
_A barna:_ Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények
millióiról így beszéljen.
_A szőke:_ Nem. Ismerni kell őket.
_A barna:_ Nem lehet ismerni _őket_. Mindegyik más, amint minden férfi
más.
_A szőke:_ Nem. _Ők_ mind egyformák.
_A barna:_ És te ismered őket?
_A szőke:_ Igen.
_A barna:_ (Gúnyosan.) Te vagy a szívek ifjú királya.
_A szőke:_ (Nem veszi észre a gúnyt. Komolyan.) Olyasmi.
_A barna:_ (Reszket a felháborodástól.) Nevetséges.
_A szőke:_ Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga
asszonyán kivül él még minden asszony a világon. Egy szerelmes nő
számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára
nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél
nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek –
azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak
meg kell érkezni.
_A barna:_ És te királya vagy a szíveknek.
_A szőke:_ Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez
az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem
koldusai, a csókok éhezői: ez a másik.
_A barna:_ (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek.
Semmi. Rongy.
_A szőke:_ Ne hidd. Az ember nem monogám állat.
_A barna:_ De kell hűség. Kell állhatatosság. Kell bizás.
_A szőke:_ Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható
házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen
mámor, részegítő, szikrázó, vakító.
_A barna:_ De azután?
_A szőke:_ Azután semmi. Ez elég.
_A barna:_ A győzelmes szerelem azután tovább vonul.
_A szőke:_ Igen.
_A barna:_ És a nő?
_A szőke:_ Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan
mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna
neki.
_A barna:_ Képtelenség az életet így berendezni.
_A szőke:_ Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok
monogám állat.
_A barna:_ Ha nő volnék gyülölnélek, utálnálak.
_A szőke:_ Néhányan gyülölnek.
_A barna:_ Látod.
_A szőke:_ Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök
irántam.
_A barna:_ Miért?
_A szőke:_ Mert mámort juttattam nekik, szerelmet, boldogságot.
_A barna:_ Ugyanazt kaptad.
_A szőke:_ Néha igen. Néha nem.
_A barna:_ Akkor miért szeretted őket?
_A szőke:_ Miért? Jóságból. Szánalomból.
_A barna:_ Szánalomból? Nevetséges.
_A szőke:_ Nem nevetséges. Ismered Ilkát?
_A barna:_ A szomorú kis szőke lányt?
_A szőke:_ Igen. A házmester lányát.
_A barna:_ Ismerem.
_A szőke:_ Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az
elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem
elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a
szemét.
_A barna:_ (Nyugtalanul.) És?
_A szőke:_ Elcsábítottam.
_A barna:_ (Felugrik. Dadog.) El…
_A szőke:_ Elcsábítottam. Szánalomból.
_A barna:_ (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép
lányt. Gazság.
_A szőke:_ Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A
szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem
tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem
kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem.
Irgalomból. Könyörületből.
A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e
ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak
nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői,
a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy
igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga
igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a
szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába.
Úr.
Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan
kiáltotta:
– Ipari kihágás miatt elitélem kétszáz korona birságra.
A sápadt, kis szabó összegörnyedt és jajgatva mondta:
– Szolgabiró úr! Méltóságos úr, szolgabiró úr…
Horth dühösen kergette:
– Takarodjék már innen. Holnapig se tudok végezni magával.
A kicsi ember jajgatott:
– Jaj, jaj, méltóságos szolgabiró úr…
– Gyuri! – kiáltotta hangosan Horth.
A libériás huszár belépett.
– Gyuri, lökd ki ezt az embert.
A szabó még az ajtóban is könyörgött.
– Ártatlan vagyok, méltóságos úr, tönkremegyek, méltóságos úr…
Azután künn volt.
– Gyuri, – kérdezte Horth – befogattál?
– Igen.
– A koffer a kocsin van?
– Igen.
– Ha valaki keres, megmondod, hogy négy hétre elutaztam.
– Igenis.
Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a
vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt,
amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak.
Szinte szállt a kocsi. Szép az élet.
Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a
szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste.
– A hölgyek sétálni mentek.
Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott
feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette.
Társaságban voltak. A lány bemutatta:
– Horth Pál kamarás, a vőlegényem.
Leültek egy padra és a férfi szinte ujjongott a boldogságtól.
– Jolán, édes Jolán.
Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy
az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban
közel volt és Horth mégis megszólalt:
– Hogy vannak?
– Jól. Örülök, hogy itt van.
– A kedves mama hogy érzi magát?
– Jól. Szorgalmasan iszsza a vizet és meg fog gyógyulni.
– Meddig maradnak?
– Még egy hónapig.
– Én is itt maradok addig.
A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést.
Minek beszélni? Nézték egymást.
A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor
felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy
alacsony, köpcös.
– Kik ezek? – kérdezte Horth.
– János király, meg a hadsegéde.
Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a
kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német
birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres
tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem
mozdult.
János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta,
megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a
kalapját.
Mikor elhaladt, a társaság a bámulat kiáltásaiban tört ki:
– Milyen kedves. Milyen szeretetreméltó – mondta az egyik.
– Milyen szép ember, – mondta a másik.
– Hogy ért a zenéhez, – tört ki ismét valaki.
– Mindenhez ért, – válaszolt komolyan egy másik.
Hallgattak.
– A Goncourt Liane kedvéért jött ide, – szólt még valaki.
Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király –
mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a
világon.
A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi
borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek,
mámoros volt a szíve.
– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra,
amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom.
Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok
csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt
Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána
fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik
sarokban. Közöttük csak egy asztal állott.
Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután
elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett.
A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja
és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a
termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan
végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült
a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé.
Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a
csőcselék itt.
Megvacsoráztak. Horth elővett egy szivart és rágyújtott.
– Nem szabad szivarozni, – mondta a lány.
– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a
szivarját.
A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő
átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király
összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth
felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia
szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta,
hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett
pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött.
János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a
borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben
van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király
felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta:
– _Den Kerl da hinaus!_