Albert. Nem, nem. Ez nagyon érdekes volt, ez a csillagászati
gorombáskodás. Valami új. És általában az egész. Ezt nevezem
temperamentumnak. _Jácint felé._ Egészen szerényen ült oda és aztán egy
crescendóval… felvitt minket az égbe… aztán ő ott maradt… és engem
lepottyantott. _Ági felé._ De lendülettel beszélt… Egyre feljebb,
feljebb…
Alexandra _izgatottan_. Bocsáss meg, de igaztalan ez a gúnyos kritikád,
Albert. Ő nem olyan ember, mint mi.
Albert. Azt vettem észre.
Alexandra _egyre izgatottabban_. Ő tudós, ő szabad szellem… neki joga
van szabadabb modorban beszélni, mint nekünk…
Albert. Te oly nobel vagy most is, mikor véded, mint voltál, mikor
tűrted. Te egy derék, okos lány vagy, egy kis mártir. Én csak most
tudtam meg a mamádtól, hogy te… izé… _gúnyosan_ bizonyos érzelmek
ártatlan céltáblája voltál… és ezt ilyen türelemmel, ilyen jósággal
viselted.
Alexandra _nagyon izgatott, a szeme Albert és Ági között jár. Fél, hogy
összetűzés lesz ebből._ A mama téved, Albert. És te is rosszul ítéled
meg őt. Te őt nem érted.
Albert. Olyan könnyű őt érteni.
Alexandra. De te most nem értheted. _Albert gúnyosan nevet._ Ne nevesd
ki, Albert. Ő tudós és költő… ő csillagász!
Albert. Egy kis neveletlen csillagász.
Ági _megmozdul_. Fenség!
Alexandra _remegve az izgalomtól, hévvel_. Albert, te túlzásba mégy!
Ilyet nem mondhatsz neki.
Albert _erősen_. Dehogy nem.