_Szünet._
Jácint. Na, ez ugyan letette a rózsakertet.
Beatrix. Na? Hát mit mondtam neked? És te még azt mondod, hogy ne legyek
ideges. Hisz ez már egyenesen feltünő. Hallottad az ezredest? Alig
jöttem én a rózsakerttel, rögtön jött az ezredes a tehenekkel.
Jácint. Ez véletlen.
Beatrix. Igen? Hát én nekimegyek ennek a véletlennek.
Jácint. Láttam, ahogy egy párszor nekiugrottál. Nem nagy sikerrel.
Beatrix. Nem hagyom magamat, amíg csak egy atomnyi remény van. És amíg
egy óra idő van. Majd meglátjátok most.
Symphorosa. Mit fogsz csinálni?
Beatrix. Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.
Symphorosa. Melyik mód?
Beatrix. Csak egy. Egy borzasztó.
Symphorosa. Félek tőled, Beatrix.
Beatrix. Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan
rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.
Jácint. El se tudom képzelni, mire gondolsz.
Beatrix. Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit a gyermeke
boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért
cselekszik. _Könnyezve, Jácinthoz._ Te ezt meg fogod bocsátani nekem.
Jácint. Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és
tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz
el.
Beatrix. A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom
különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.
Jácint. Azt nem is szabad.
Symphorosa. Én ismerlek Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a
tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.
Beatrix. Te leszel szíves hallgatni. – Itt egy baj van. Az, hogy Albert
figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme – mint férfié.
Symphorosa. Szent Isten.
Beatrix. Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?
Jácint. Elég ijesztően.
Beatrix. Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl
bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.
Symphorosa. Kezdek megnyugodni.
Beatrix. Alexandra nem kínálhatja magát neki.
Symphorosa. Hála Istennek.
Beatrix. Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem is
tudná túlélni.
Jácint. Tehát?
Beatrix. A férfi figyelmét egy nőre igazán csak… egy más férfi figyelme
tudja felhívni.
Symphorosa. Rettenetes.
Jácint. Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.
Beatrix. Más cél nincs, mint hogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt.
A többi aztán a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és
fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett… a tanár.
Jácint. Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.
Symphorosa. Beatrix!
Beatrix. Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne
zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az
őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.
Jácint. És mi történjék avval a tanárral?
Beatrix. Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.
Symphorosa. Vége van a világnak.
Beatrix. És Alexandra foglalkozni fog vele.
Symphorosa. Ez… ez… Dante tollára méltó.
Beatrix. Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta
fel rá a figyelmemet… mikor dícsérte… szinte kijelölte. És ezt kell
felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát… a nevelő úr és a
királykisasszony… mert higyjétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a
legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy… alkalmazott… az
félelmes.
Symphorosa. Nem élem túl.
Beatrix. Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És…
és… Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg
fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha
nem fogok megbocsátani.
Jácint. Mért?
Beatrix. Amért rászorultam.
Symphorosa. A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?
Beatrix. Az más. Az olyan, mintha a ponnira mosolyogna.
Symphorosa. Károly, édes Károly, mért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a
borzalmakra?
Jácint. Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok
fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.
Beatrix. Ugyan miért?
Jácint. A tanárért, szegényért.
Beatrix. Mi baj történik a tanárral?
Jácint. Mondd édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?
Beatrix. Hogy kérdezhetsz ilyet?
Jácint. Szóval nem. Hát mit gondolsz édesem, ha most egyszerre
rámosolyog…
Beatrix. Attól ne félj, hogy az az úr ebből valami reményt formáljon.
Arra itt vagyok én.
Jácint. Meg ő. A tanár fiatal és temperamentumos. Az én szemem ugyan már
elszokott az ilyesmitől, de csak egyszer kell látni, hogy hogyan néz ez
a fiú a lányodra. Áhítattal, de férfiasan. Mint a macska a kanárira,
amikor énekel. Tiszteli, de… meg is enné.
Beatrix. Csak nem akarod azt mondani, hogy szerelmes bele?
Jácint. Nem. De hogy az ő figyelme fel van híva, az bizonyos.
Beatrix. Tehát?
Jácint. Tehát egy ilyen szegény tisztességes fiú nem arra való, hogy
vért csapoljanak belőle és aztán kidobják.
Beatrix. Szóval te tanár-párti vagy.
Jácint. Ember-párti vagyok.
Beatrix. Szóval neked az ő esetleges két-háromnapos kis melankólikus
felhőzete drágább, mint a testvéred és a niéce-ed boldogsága és a
családod történelmi szerepe.
Jácint. Te már annyiszor láttad rajtam ezt a ruhát, hogy észre se
veszed. Én nekem az emberi szív méltósága drága; nekem semmi se drága,
csak a szeretet és az egészséges fiatal érzés; nekem nem drága a te
terved és az Albert trónja, nekem nem drága az Alexandra koronája, –
nekem drága az ember, aki nem eszköz, hanem Isten gyermeke. Mikor még
versenyistállóm volt, futtattam lovat én is úgy, hogy vezesse a másikat,
hogy iramot diktáljon neki és a célnál szépen maradjon le, hogy a másik
nyerje meg a versenyt. De ez ló volt, édes fiam. És aki egy ember
szívével ilyen… ilyen érvényesülési manővert akar csinálni, aki egy
ember lelkének a nyugalmát csak ennyire becsüli, az, édes húgom, az
igazán nagyon rászorul arra a mentségre, hogy anya. Ez az én véleményem
édesem és most megyek én is egy percre megnézni azt a vakuumot. _Elsiet,
ki a kertbe._
_Szünet._
Beatrix. Engem az utamon nem állít meg senki és semmi. Ne sírj.
Parancsolom, hogy tedd el a zsebkendődet. Most én életveszélyes vagyok.
Ő vele pedig ne törődj. Mindig volt véleménye és sose volt modora. Ha a
férfiakon mult volna, már a tizennyolcadik században trónfosztottak
lettünk volna. Menj és küldd be Alexandrát.
Symphorosa _kimegy jobbra_.
_Pillanatnyi szünet._
_Alexandra bejön jobbról._
Alexandra. Hivattál, anyám.
Beatrix. Igen gyermekem. Ezen a világon te állsz legközelebb az én
szívemhez. Benned az én vérem folyik. Te meg fogsz érteni engem.
Alexandra. Igen, anyám.
Beatrix. Te épp úgy tudsz akarni, mint én.
Alexandra. Óh igen, anyám.
Beatrix. És ha nem tudnál, akkor akarj úgy akarni. Olyan nagyon, olyan
szívósan, mint én. És azt, amit én.
Alexandra. Igen anyám.
Beatrix. Tudod, miről beszélek és tudod, mit akarok. Akarod-e te is,
olyan nagyon, mint én.
Alexandra. Akarom, anyám. Tudom az értelmét, a súlyát, a jelentőségét.
Mindent tudok és értek.
Beatrix. A hiúság kis sebei hamar begyógyulnak. Végül a rózsák mégis
csak szebb teremtményei Istennek, mint a tehenek…