_Künn hangok._
_Jácint egyszerű szerzetesi ruhában van, mely a karmeliták öltözékéhez
hasonló._
_Jácint és Beatrix belép._
Arzén és György _Jácintra rohan_. Édes Jácint! Drága bácsi!
Arzén. Hozta Isten!
György. Meddig marad?
Jácint. Na, na, na, na, na! Nézd csak! _Védekezik_.
Beatrix. Indiánok!
György. Meddig marad?
Jácint. Még be se jöttem – már azt kérdezed, hogy meddig maradok.
György. Mert ez a legfontosabb.
Jácint. Rég nem láttalak benneteket. _Jobbról-balról magához öleli
őket._ Hadd látom. Szép pirosak vagytok. _A karjukat fogja._ A húsotok
jó kemény.
György. Meddig marad?
Jácint. Fájdalom, nem sokáig. _Ági felé megy, aki mélyen meghajol._ És
nézzétek, milyen okos vagyok, most kitalálom, hogy ez a ti kedves
professzorotok, Ági úr, akiről annyi szépet hallottam. _Kezet fog vele._
Beatrix sok jót írt önről. Mindent tudok. Nem csak jó professzor, hanem
kitünő sportsman is. Evez, vív…
Arzén. Lovagol.
Jácint. Bravo. Ezt szeretem. És azt is szeretem, hogy szeretitek.
György. De mennyire!
Jácint. És ön hogy van megelégedve a tanítványaival?
Ági. Igazán nagyon, királyi Fenség.
Jácint. Nem fenség, tanár úr. Csak Krisztus alázatos szegény szolgája.
Ági. Bocsánat, atyám.
Jácint. Azért nem kell mindjárt elvörösödni, mert akkor én haragszom
magamra. Viszont bemutatkozásnak oly rokonszenves ez a pirulás egy
doktor filozofiétől, hogy azt hiszem, már jó barátok is vagyunk. _Ismét
kezet fog vele._ Gratulálok a módszeréhez. A sporttal kevert tudomány a
legtisztességesebb iskola.
Beatrix. Jácint szenvedélyes pedagógus. Szinte jobban érdekli a tanár,
mint a tanítvány.
Jácint. Köszönöm, édesem. Ennek éle volt. De majd egyszer, ha nagyon
esik az eső és nem tudunk mit csinálni, elmagyarázom neked, hogy mi a
gyerek iránt való végtelen szeretetből nézünk mindenekelőtt a nevelő
homloka mögé. Na gyerekek. Mit tanultatok ma?