Az a félelmes város-rész, a melyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az
elhagyott «zsidófertály» volt.
Harmincz évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet birtak
Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle
borzalmas hireket terjeszteni, hogy a közkutakat a városban megmérgezik,
hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy
husvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják,
találtak egy holt kezét az utczán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok
törik fel a sirokat; a császárt el akarták fogni a kuruczok, azokkal is
a zsidók conspiráltak; Tökölyivel egy követ fújtak, majd meg a
megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, a mikkel a császárt meg akarták
ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné
Eleonora is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól: azt is a zsidók
rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok;
felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden
országából: ők elvállalják mindazt az adót, a mit a zsidók eddig
fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kivánságát
s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózesvalláson levő lakosság
öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit és hagyja el a várost és az
országot. Igy maradt pusztán a zsidó város. Az elhagyott zsidóházakra
pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok meg vannak átkozva. Potom
áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ott maradt egy egész
városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek.
Nehány év mulva aztán a császár is, meg Bécs városa is visszahívta a
zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is
költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, a ki
privilegiumokat kivánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az
elhagyott zsidó-fertályban lakni; ellenkezőleg mind a belvárosban
akartak letelepülni, a hol közel van a politzei és a militär. A
hirhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a
Szent-Péter téren, ő volt a birodalmi financziák rendezője, a kit még
hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül
nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még
audienczia-napon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtatni a
hintójával s a Schweizer-Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, a mikor
neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. E miatt aztán egyszer a
péklegények, meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap
délután a bécsi populatiót, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is
törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát
is megtépászták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal, úgy
lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak s stante pede oda
akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót,
meg egy kardfényesítőt.
Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő mult
már.
Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra
düledeztek; utczáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a
gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, a nélkül, hogy
másforma emberekre bukkant volna, mint a kik hátulról osonva
közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.
Mikor reggel Ocskay felment a politzeira, lefizetni az öt forint
birságot a kocsmai hajczéczúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és
patronusa: «hiszen a mi a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben
volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a
zsidóvárosban egyedül?
– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.
– No hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacisn, a meddig tetszik;
de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az
éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában
voltak. Mivelhogy megigértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.
Ocskay ebből kitalálhatta, a mit az éjjel meg nem értett, hogy azok a
sunnyogó alakok, a kik előre csalogatták, körülólálkodták, miért
surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő
rendőröket orrontották meg.
De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden
lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi
rendőrségnek mindent meg kell tudni, a mi a kerületén belül történik, s
különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e
idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen
előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni,
a mikor imádkozik.
Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy
hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István-templomba ájtatosságát
végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara
prédikált.
Családi nevén «Megerle Ulrik».
Valódi kedvencze a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a
kathedrában, gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek;
kiméletlen csúfolódó, a ki egyszer azt mondta a szószékről, hogy a hány
erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy
targonczán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után s
keresték a becsületüket. «Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki;
hanem egymás után.» Ezzel vágta ki magát.
Ez is az utolsó prédikáczióit tartotta már, épen mint a hogy Augustin az
utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a
népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta
magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.
Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikáczióval a templomba; hanem
szétnézett a nép között, meglátott valami feltünő alakot, a kit oda vitt
a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját,
visszásságát képviselje a külső megjelenésében; arról azután thémát
kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.
Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucz-vezér jött neki
kapóra, a ki ott ült az első padban középen.
Már mikor a textust felolvasta a pap: «Saul Saul, miért üldözesz
engemet?» egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják
kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.
Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett,
hogy ime milyen nagy hatalma van az úrnak, a ki Saulust egy szavával
átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az
igazhivőket fejbeverni, s kiáltozza «rajta rajta!» (persze magyarul); az
Ur ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz s azt kiáltja helyette «lajda,
lajda!» (leider, leider!)
S ez így ment az «in æternum amen»-ig.
Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már
ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulásnapi krampuszt, a
két nagy bolond bajuszszal.
Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.
Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgy sem adnak
audiencziát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli
harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a fehér
angyal: nem lesz ott az a kurucz generális, a ki egymaga kiveri a
kocsmából az egész társaságot.
A bécsi rendőrség azonban, mind a mellett is, hogy mindent megtud, a mi
a város falain belől történik, azt az egyet még sem tudta meg, hogy
ugyanazon az éjszakán, a melyen Ocskay bekóborolta az elhagyott
zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb
forrongást, a mi csak valaha Bécs utczáin kitörésre került. A zsidók
ellen készítettek hecczet. Ezuttal a leghűségesebb loyalítás ürügye
alatt. «Valaki» a ki maga is ott volt mikor József császárt a vadászaton
el akarták fogni a kuruczok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruczhad
hírvivői s maga Oppenheim volt az, a ki a merénylet tervét kezükre adta:
ő a főügynöke Rákóczynak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is
azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, a míg Laxenburgban
vadászik. Kézrekerült Oppenheimnak egy levele, a mit Eszterházy kurucz
tábornokhoz írt; zsidóirás, de volt a ki el tudta olvasni s meg tudta
magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a
komplottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám a rendőrfőnök
mindennap együtt iszik Ocskayval, ez meg mindennap meglátogatja
Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől;
nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és
cselekedjék!
A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb
idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a
kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, este felé kész a
ribillio. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított
csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprő legényeknek vannak
öltözve, ez a legjobb álcza: a kéményseprőnek nem lehet személy-leirását
adni, az mind egyforma; az üvöltő csoportok fustélyokkal, pőrölyökkel,
vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter-tér felé,
mintegy összebeszélésre s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről,
már döngetik az Oppenheim-palota vassal béllelt kapuját. Egy nagy szál
füstfaragó legény, két veres kakastollal a sapakja mellett veszekíti a
fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialectussal hirdetve a kőkút
kámvájáról a zsidók és kuruczok istentelen czimboraságát. (Ez Jávorka.)
Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli
palotaőrség nagy hirtelen ott terem s egy kis kardlapozás után
megtisztul a Szent Péter-tér; az Oppenheim palotának a bevert ablakain
kivül alig történt egyéb kára.
A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes czélja a zsidóüldözés. Ez csak
egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter-térről
szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utczáin utat vesztve a
bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s a míg a rendőrség, katonaság a
támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utczákat őrizte, a
mik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, az alatt a
Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a görög-utczában a
fehér angyal előtt.
Ha nem kaphatják meg a kuruczok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a
kurucz generális; «ide veled Ocskay László!»
Vakmerő kuruczvezér, a ki annyiszor végigpusztítottad Morvát, Ausztriát
tüzeddel, vasaddal; a ki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most
még ide mered tolni a bajuszos pofádat s itt is complottot csinálsz a
császár ellen, s itt is hősködöl és agybafőbe vered a jámbor polgárokat;
ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg
osztogathat amnestiát; az utcza nem kegyelmez! Halál fejedre!
A közelgő lármára a fehér angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak;
épen a törpe szinház mutatványai voltak napi renden; a director hirtelen
egy puttonyba hányta az egész társaságát s a hátára kapva, eliramodott
vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót, s azok mind vassal
voltak béllelve, sok döngetést kiállottak.
Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel
ez éktelen rivalgás. Az utczán már akkor tökéletes sötétség volt: minden
lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni
Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi
halálra…
Csúf halál!
Piszkos gyülevésztől izekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni,
utcza-csatornában végighurczoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott
függni a lámpásvason, röhögő utczasöpredék gúnyhahotájára.