Madame Mercati a pamlagra esett és vergődve sírni kezdett. Nem a
gyermekét siratta. Hogy Hugh a szívébe döfött a fölemlítésével, az csak
jobban eszébe hozta, mivel adósa a fiú.
Eldobta asszonyi büszkeségét, anyai sérthetlenségét és nem sajnálta
pillanatra se. Mert azt hitte: hogy érdemes. Hogy teljes, csorbátlan
földi paradicsomot kap érte… És néhány napi láz után a fiú megalázta,
eldobta őt…
Az asszony tehetetlen gyötrelemben volt. Mindenre képes lett volna most,
ütni… akár ölni… de nem a fiút, hanem azt a leányt, azt a vértelen,
halaványkék árnyékot, aki csak egyet mosolygott… nem, csak ránézett a
fiúra, csak megjelent és mint a nap a holdat, lenyilazta őt…
Oh, most újra érezte azt a kínt, amit minden asszonyi teremtés érez,
amelyiknek öltözni, szólni, enyelegni – adni kell a szerelemért –
szemben azokkal, akik áldozat nélkül, fáradalom nélkül, csatátlanul
nyernek csatát…
Mitévő legyen most már?… Ha Zerna jönne, tudna valamit… Hirtelen
összeborzadt e gondolatra. A Zerna tanácsai… azok sodorták az
esztelenségekbe…
És Zerna éppen benyitott és rábámult a pamlagon síró barátnőjére.
– De Frozi, az istenre kérlek! Én azt hittem, ti ha nem is a hetedik, de
legalább a harmadik mennyig jutottatok, és egyedül lellek, csúfra sírva
magadat! Szokd le a sírást, vénít! Te egyáltalán nem vagy szerencsés
vérmérséklet. Tragédiát csinálsz abból, ami epizód csupán.
– Hallgass a nézeteiddel. Csúffá tettél velük.
– Mi az? Apprehenzió? Csakhogy én nem veszem föl a haragodat! Fogadom,
nem úgy jártál el, amint mondtam…
– Sőt nagyon is. Azért jutottam olyan mélyre.
– Mélyre? Ne légy olyan polgári ízű, Frozina. Egy finom flirt az
előkelők magas kiváltsága. Azt csak az emberek krémje érti. De jól van,
csináld másként, ahogy tetszik. A szerelemben éppen az a fő: tegyen
mindenki egyéni mulatsága szerint. De te ugyan nem mulatsz!
Összevesztetek? Különben… ez néha szintén mulatságos.
– Nem. Hanem… megundorodott tőlem.
– Nem voltál mindig elég észbontó…
– Eh… túlédes voltam. Émelyítő.
– Mindig rajta csüggtél? Ez ostobaság…
– Nem. Csak adtam, amit kért… Mindent…
– Mindent kért?
– Eh, nem értesz? Mindent adtam, amit kért!
– De nem kért mindent… Aha!
Zerna báróné arcul legyintette barátnőjét.
– Butuska! Te persze valami ideális szerelembe fogtál. Azt Ginevránál
keresi…
Madame Mercati a fogát összeszorítva, az ablakon át a hegyekre nézett.
De most megrándult.
– Én szépséges szerelmet akarok… nem játékot, nem mámort.
– Kérlek, ahogy tetszik – vont vállat Zerna és mintha kicsit érintve
érezné magát barátnője kijelentésétől, a hangja valamicskét csípett. De
aztán újra visszazökkent szokott könnyű hangulatába és folytatta szokott
szerelmi bölcselkedését.
– Ha te nem is a mámort akarod tőle, a mámor az egyetlen fegyver, amivel
egyebeket is megnyerhetsz. Ez az az egyetlen ár, amivel Ginevrát
túlfizetheted, amivel a többit is megvásárolhatod, amit Ginevrának szán
s amire te főként, – Zerna itt hitetlenül, arcfintorítva mosolygott –
állítólag főként sóvárogsz… Fiam, áldozni is kell valamit…
Ismét nevetett és közelebb hajolt barátnőjéhez:
– Frozi, te nem vagy okos. Először is: ne légy hozzá mindig jó. Egyszer
légy borzasztó jó és aztán kínozd. Hibáztasd, főleg hibáztasd, az nagyon
hozzádköti, ha azt hiszi, hogy vétkezett ellened. Értesz már?
Most megfogta Madame Mercati állát és a leereszkedő pillája alá fúrta
zöld tekintetét.
– Adj oda mindent, de úgy, mintha ő csikarná ki…
Madame Mercati kábultan hallgatta a kigyó evangéliumát.
Ezalatt Hugh a hegyeket mászta, a tiszta, jéghideg alpesi alkonyatban.
Mint nagy betegség után, lankadtnak és mégis enyhültnek érezte magát. A
téli alkony violaszínű tüzeket rakott a kristályhegyek ormán és Hugh
tekintete egy sziklára tévedt. Az ő oltárukra. Még kitetszett az és
rajta érintetlen ezüst kendőként terült a hó…