– Frozi, micsoda dolog ez… látszik, hogy életedben először flirtölsz.
Csak nem veszed így a szívedre, hogy Hugh tegnap makrancoskodott?
Fogalmad sincs, milyen zseniális ötletem támadt. Mindjárt minden rendben
lesz. Ma délben az asztalnál össze fogunk zörrenni ketten. Ennek fejében
én nem jövök el hozzád teára. Egyedül leszel Hughval és visszaszorítod a
hámba.
Madame Mercati sápadtan mosolygott:
– Milyen önzetlen tudsz lenni! Mintha te így nem maradnál aztán magadra
Kazanovval!
– Szép, hogy kitaláltad! Most már eléggé összemelegedtünk mind arra,
hogy különváljunk…
Mikor Hugh délután teázni jött, Madame Mercatit egyedül találta. De nem
sietett hozzá, hanem az ablakhoz állva percekig idegesen várta a
bárónéékat.
– Madame Mercati, – mondta később komolyan – őrület volt, amire
vetemedtünk.
Az asszony nem felelt darabig.
– Kinek van joga őrületekhez, ha nem nekünk? Mi a sír szélén állunk!… –
sóhajtotta rekedten.
– Éppen azért… önnek férje van.
– Csak az a férjünk, akit szeretünk… Én, én…
Madame Mercati arca a vallomástól kigyúlt, a kezét fölemelte, mintha
esküdne. Most ismét szép volt, mint mindig, ha a szerelem elöntötte.
Hirtelen fölkelt, odarohant a fiúhoz, hozzáfért:
– Őrület… de szent… de édes – suttogta halkan, lihegve.
Hugh szédülni kezdett. Minden, minden erejét össze kellett szednie.
Érzékei ellene ágaskodtak, mint elragadni készülő, lángserényű paripák.
Valami gondolat után kapkodott, amit ék gyanánt verjen kettejük közé.
Lefejtette az asszonyt és hátralépett. A kezét összekapta maga előtt,
mintha egy fehér leány emlékének leplét vonná vértül maga elé, de ajkán
– sohse értette meg, hogyan, miért – nem a Ginevra neve sarjadt föl:
– Lolo… tica… – tördelte nehezen, mintha a szót valami súlyos pöröly
verné ki lelkéből.
Az asszony elfehéredett és reszketni kezdett.